Van abban némi ártó tudatosság, hogy ott mindig koszosnak kell hatnia a csempéknek, és hiányosnak a lábazatnak. Én meg a valóságtól elemelkedett, bazi nagy szárnyas szívvel próbálok nem tudomást venni az egészről, lopva temetésem részleteit dolgozom ki az sztk váróban. Én is leülök egy narancssárga plasztikra, a többi közé, ám nem tudatosul bennem a valahova tartozás. Egy osztattal odéb a rákosok ülnek, horrorisztikus magánesszéikkel szórakoztatják magukat és a falka többi tagjait. Nem gondolok arra, hogy én most beteg volnék, (á ez nem igaz), de böszme nagy és egyben iránytalan akarat van bennem, hogy mindezt elmerjem gondolni. Aztán persze kígyózik ez az egész, ég annyi minden másra is gondolok, összeillesztgetem a jelent, ami megint egy kicsit szilánkosra van törve, és vagyok hozzá elég ostoba, hogy merjem feltételezni, nem csak nekem ragasztható össze. Az arcomra lehet írva minden, úgy indít az orvos, hogy ne féljek, semmi sem fog fájni - hát ha tudná, hogy most van ami, akkor rögtön küldene a kardiológiára és bebarangolhatnám az ispotály rejtett rendszereit is.
De vége, vesemedence, mégis csak jobb mint ha kárpát volna, azzal valahogy kevésbé tudnék mit kezdeni, bár... Tegnap nagy hó esett, nem figyeltem, belém is esett, meg is maradt, rugaszkodom el a valóságtól, azt hiszem ezt láthatja aki rám néz és engedem neki. Én meg azt érzem, hogy inkább a valóságba van az én rugaszkodásom, tényleg azt érzem, de nyilván bolondság mindez. Ebben nem lehet kiigazodni sehogy, pedig úgy szeretnék. Tényleg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése