2005. december 6., kedd

...és azon a reggelen hangyák jöttek, bemásztak mindenhova, előszöt csak kívül a testet, aztán meg bele, át a gégén, egyre lejebb. A vesémbe láttak és rágni kezdtek. Azon a reggelen sehogy nem volt jó felébredni, nem volt miért. Útrakelni se. Az egyetlen vigasz az volt benne, hogy lehetett tudni, egyetlen zsibbadás sem tart öröké a markában. Általában semmi se tart, csak a törekvés van, amiről belátható beláthatatlansága. Ezek a hangyák azért, ha másra nem, de arra legalább jók, hogy elképzeld azokat, akik egy életen át ugyanazt a szót, mondatot szajkózzák, de hogy mit jelent, az se ők se senki nem tudja. Én se, uram bocsá' kimondtam, rávettek, vagy rávettem magam, képzelt könnyűségben. Azon a reggelen írt nekem a mikulás, mert nyüsszögtem neki, hogy én sose. Aztán mégis. Hebegés. Amikor hangyák rágnak, az olyan mint ha valakit vonathoz kísérnél, aztán pedig egy nem belátható kanyar jön, olyan amitől félni lehet. Kedélyvasút.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése