Itt kéne lennie, de nincsen itt, mert most is valahol az életről magyaráz, míg te 14 órát alszol ő nézi végig ahogy a maradék 10 magadig lealáz. Elvben van csak, neve csak ritkán a nyelv hegyén hőemelkedés, láznak már nem nevezhető, itt kéne lennie, de nincsen itt, csak hiánya van és három évnyi múltidő.

A szerelmük semmi más csak unatkozó szívüknek nem múló unalma, szájukban nincs semmi mi igaz volna, csak némi hazugság és egy megkezdett alma. Szép életet a mozikban tanultak, csak önmagukért ragyognak saját szemükben, látni rég lusták, a szívük vak, és magabiztosak ítéletükben. Okoskodnak fecsegnek, ők a vég és a kezdet, silány használati tárgyuk vagy, mi néha nap kell csak ezeknek. Emberforma férgek és nyűvek, és azt mondják te meg én, míg félre nézel rövid kis időre, elcsámcsognak bomló világod tetemén.

Kitalálok én mindenfélét, hogy ne lássák meg rajtam a közös bánatjainkat, amit enyémnek hisznek és emiatt mindazt látni neheztelnek. (Én se örülnék neki a helyükben) Azt mondják, hogy szedjem össze magam, de azt nem hogy mi végre, azt nem, meg hát micsoda hülye felszínesség ilyet mondani, hogy szedd össze magad. Csak annyi derül ki belőle, hogy semmit sem értenek. De nem tudom nekik elmondani, mert én sem értem, csak élem és érzem. Ez semmire nem mentség. Csak akaráson túli világ, racionalitást nélkülöző mint általában minden érzet vagy érzés. Az érzés van csak, a tárgya nem létezik. Ami volt az nem volt és nem is lesz már soha, minden viszonylagos, de már nincsen viszonyítani, ez utolsó égitestek is lepotyogtak az égről, már csak ti vagytok itt, már csak én vagyok. Világűrben lebegés, távolodó holdkomp, évezredekig tartó, utolsó pillanat utáni pillanat. Kitölt, szétfeszít. És tényleg kitalálok mindenfélét, képet is és az írást és dallamot, maskarába öltöztetem a dolgokat, igyekszek mindent gondosan eltakarni, néha itt-ott egy logikai lóláb megengedett. Egytől egyig szar minden amit csinálok, nincsenek kétségeim és nem is ezért van rá szükségem, hogy valamik legyenek, az indokoltnál azt hiszem ez nem is zavar jobban, csak annyira amennyire embert zavarhat az hogy selejt. Nem is lehet más hiszen a túlélést szolgálja itt minden, a folyamatos késésben maradásomat, de megmaradásomat, a múlt időbe tételemet, az meg nem olyan, hogy az ember gondol egyet, hogy nem is. Az nem ilyen. Jégideg aggyal talán. Én magam képtelen vagyok rá, és távolságtartóan csodálom mindazt aki képes az ilyesmire. Nem olyan csodálat, hogy olyan szeretnék lenni, semmi szín alatt nem lennék olyan, mert még a jelenleginél is jobban gyűlölném mindazt ami vagyok, de van vonzása a könnyűségnek.
Amikor elkezdtem ezt akkor azt hittem tudom, hogy mit fogok írni, juszt se tudtam, de ez nem olyan nagy veszteség. Arról halvány fingom sem volt hogy miként fogom befejezni, de most egy darabig nem akarok írni. Elment a kedvem írni és elment a kedvem magamtól. Ha magamtól akkor pedig mindentől és mindenkitől is, mert azért innen nézve akárhogy is de én vagyok az alfája ennek a nem is tudom minek, az innen nézett dolgoknak, a rám és a rajtam kívül esőeknek egyaránt. Egy darabig most semmit sem akarok. Csak szüneteltetni magam, pihenni, nem észlelni, nem érzeni a levést, mert  az élet rohadt hosszú valami tud lenni egy olyannak mint én így arccal a porba. Tulajdonképen nem gondolom, hogy ennél több járna, vagy többet érdemelnék. Nem, semmi ilyen nincs bennem. Elmondhatatlan semmi van, arról meg felesleges locsognom, a végtelenül unalmas szövevényeimben. Könnyebb lett volna mindezt, E/2-ben írni magamnak, de az csak szarakodás. Meg aztán emlékeztetne is valakire, aki színtiszta hazugság.
Messze szeretnék járni a valóságtól.Kerítenék egy táblát a nyakamba: Életelfáradás miatt zárva.

- Szoktál álmodni?
- Néha, de akkor is csak igazit. Érted, olyat meg minek ami amúgy is van. Nem értem én már magamat. Olyankor mindig az lesz a vége, hogy igen nagy kár az, hogy néhány emberrel akikhez közöm volt valaha most is ugyanazon a bolygón kell osztoznom. És most ne gondold, hogy nem mennék én innen el a francba, öt galxissal odább (úgy hiszem, hogy az már jóval kevesebb gyomor remegésre van innen), de mivel igazit álmodok jó ha egy sarokkal odább jutok és ugye azt is csak álmodva. Szóval csak így.

Nézz vissza az életedre. Mit látsz? Szánalmas, ugye? Ha mégsem látnád annak akkor bizonyos lehetsz abban, hogy már olyan jól hazudsz önmagadnak hogy azt észre sem veszed. Sőt ha igazán jól csinálod akkor amit magadról hiszel az a környezeted számára is evidencia lesz. Ez maga a túlélés, a modern kor egy lehetséges formája, büszke lehetsz magadra, megtanultad amit meg kellett tanulnod, a nagy egészhez tartozol, beavatott vagy. Már sosem érezhetsz magányt, egyedüllétet, vagy bármit amit embernek elviselni borzasztó lehet. Csakhogy te nem túlélni akartál, ha ugyan még visszaemlékszel arra, hogy akartál is valamit. Mert az akarni is túlélés. Életed elnagyolt momentumai mind pihennek most, akár a fogason felejtett esernyők, asztalon hagyott tárgyak, önmaguk kiüresedései, elidegenedve attól az időtől is amiben valósnak akartak látszani. Nézz vissza az életedre. Ködpára födte táj, szelíd gomolygás, beleszédülsz és émelyegsz, kataton tesz-vesz város lakói éppen rutinból most elidegenednek, de gyári mosolyuk és hülye meggyőződéseik széria felszerelés az arcaikon. Nézz vissza az életedre. Nem látsz ott semmit, és nincs is semmi, csak napfényben fürdő vakító délutánok, ok nélküli ölelések nyoma bőrödön, egy völgy valamikor október tájt és mindent maga alá temető idő.

A két ablak közt, a párkányon hanyatt fekvő bogár egy pillanatig azt hitte sikerült megállítania az időt, és bár nem így volt, de ami volt az akkor tényleg örökre szólt, ahogy azóta is. Mozdulatlan. Szépen sütött a aznap a nap, soha el nem felejtem, de hát könnyű ott ahol nincs semmi sem ami lenne új alatta. És ahogy jött a többi bogár is nézni, hogy amaz most feladta, csillogott a páncél, a fej a tor és a potroh, elvitték a még megmaradt időt amit barátjuk itt hagyott, lesz még tél, lesz még lágy tenyér, amíg az élet eltévedve a nyugvópontra ér,és üres lesz a szív és a néma száj lesz a lelkeken a daganat.
Én ilyenekkel mindig megtudtam hatni magamat.

Mindent, érted, mindent ami eddig fontos történt az életedben, és az mindegy most, hogy az rossz volt-e vagy jó, de egyetlen pillanattá sűríteni és érezni, anélkül, hogy akarnád. És azt sem érteni, hogy miként lehetséges mindez. Egyszerre eggyé tenni a megtörtént időt, Garics mama kertjében döngő zöld seggű legyeket, anya mellén a heget, a sánta galambot a hajnali keleti pályaudvaron, a Laci bácsi Pannónia motorja alatt a szivárványszínű benzinfoltot, a csillogó szurkot a villanypóznán, a döglött kiskacsát a nyári konyhában, a délutánokat a Baross utcában, az estéket dózsakertben,  a borok ízét, a szanatórium felé vezető úton a hétvégi telkek kerítését, a darázsfészket a padláson, a Derítő tó jegére korcsolyával rajzolt ábrákat, a haldokló embert a Luna parkban, a termálvizes medence gőzét, a petróleum lámpa fényénél táncoló szörnyeket Papnéni szobájának a falán, a Komáromi erőd kazamatáit, a parasztházat Nógrádban, a testápoló illatát egy nem hozzám tartozó testen, a Sarokház presszó zenegépét, Boby kutyát és Tituszt az egeret, az égő akácfát a vasúti töltés mellett, Brünyi tanár úr barna köpenyét, a kergülést a mezőn, nagyanyám kitaposott szandálját amit csak temetéseken hordott, az elájulást a játszótéren, a reggeli uszoda visszhangjait, a csilléket a bányagépgyár mellett, a Vera óvónéni szuterénlakásának szagát, a molnár kalács ízét az állatkertben, a téglagyári munkásasszonyok tekintetét a Kisfüttyös kocsmában, egy messzi fürdőhelyet az őszben, a baji vadászházat éjjel, a mandulával teli kosarat az erzsébeti kamrában, anyát betegen, a cementes zsákokat Érden, a disznóröfögést a Hattyú utcában , a Déli pályaudvaron a bisztró feliratot, hogy már 20 éve nincs is ott bisztró, és a felirat mellett a kitömött madarat, a Napsugár áruház karácsonyi kirakatát,  a hatalmas darukat hajnalban Észak-Komáromban, apát betegen, a parfümök üvegcséit a piros fürdőszobában, a mozigépen a máltai keresztet, az éretlen piszke savanyúságát, a víztől kiázott kezemet, a Halászkertben a részeg bányászokat, az egyedül töltött karácsony elviselhetetlenségét, a szódagyár udvarán maguk alá pisáló szomorú lovakat, egy rövid utat Kisbérre, a lepattogzott vájlingot a kerti csap alatt, a mákos tésztát az iskolaköpeny zsebében, az álmot az óriáskerékben az óriáskerékről, az először érzett fájdalmat, az írás hiábavalóságát, a lélek megbénulását, a szemembe ragadt arcokat. És persze hajakat.

Már nem is jár az a vonat. Gazdaságtalan mellékvonalon közlekedett, kihasználatlanul. Megszüntették, már biztos felverte a síneket a gaz. Amikor utoljára ültem rajta nem tudtam, hogy az utoljára van. Ez csak utólag fáj mindig így. Ha tudtam volna azt, hogy az az utolsó út akkor is fájna, csak csináltam volna valami fészket jó előre a gyásznak.
Ősz volt vagy tavasz, már nem tudom, csak azt hogy kis vagonok voltak és látszott minden lélegzetvételünk. Olyan volt mint ha valaki szobájába léptünk volna be, köszöntek az emberek a szerelvényben. Nagyon lassú volt minden, hosszan nyúlt az út, és nagyon jó volt az a lassúság. Meleg volt a kezem. A párás vonatablakokon szétfolyt a világ éppen ránk eső része.
Aztán odataláltunk azon az idegen helyen ahova kellett, én felmentem, ő lent maradt.
Leült egy neonfényben ragyogó folyosón, olvasott, vagy csak úgy csinált, soha nem kérdeztem. De amikor visszatértem és elkezdtem beszélgetni valaki mással, egy nem kevésbé fontossal, de néha egymásra néztünk, tán el is mosolyodtunk. Egy fehér padon ült, nyakában sál volt, szép, mindig szép sálai voltak. Az volt az utolsó alkalom, hogy a szememben e két embert egy képre komponáltam.
Aztán volt sokkal később egy másik alkalom, az már tényleg ősz, végletesen az, akkor csak ő volt egyedül a szememen a látvány, nem is volt kivel közös képre tenni, mert minden meghal előbb vagy utóbb. Szőlőmagot rágcsáltunk ébredés után - azt mondják az jót tesz a prosztatának.
Fogalmam sem volt róla, hogy az az utolsó reggel.

Felébredsz egy reggelen, egy reggelen amiről nem tudod hanyadik, vagy hogy van e ezután még akár egy is, hányadszor ismétlődik újra és újra és megszólít ez valami. Azt mondja mostantól én vagyok az új életed. Jöttem, mert kellett valami a régi helyébe, az emberbe mindig kell valami, különben meghal. Néha nézlek, és olyannak tűnsz mint aki élni akar, bár nem találja indokát. A megmentőd vagyok, hogy jól érts, az új életed, az utolsó pillanatban érkeztem meg, megmentőd és felszabadítód. Körbevezetlek a lakásban. Mostantól itt fogsz élni. Láthatod, minden rád van szabva, letisztult minden, a gyűrött ágynemű, a koszos asztal, a mosogatóban álló edényhalmok mind-mind szoros viszonyban állnak a jelennel, azaz veled, és mint láthatod a belső jelenedben elfoglalt helyzeted nélkülözi a magáért való túlzásokat. A haszontalan dolgok mostantól nem akadályoznak semmiben, ennek értelmében nem leszel öröme már senkinek, sem terhe, és azzal se foglalkozz többé, hogy akárha valamit is számítanál. Saját magad kollapszusának szimbóluma, még inkább mauzóleuma leszel. Benned lesz bebalzsamozva, jövőnek szánt üzenetként a szüntelen romlás, az ember hiábavalósága. Langymeleg, folytonos egyedüllét, mások arcába ásító magány. Elszörnyűdik majd aki meglát. Szerelem sem lesz, illetve ez nem igaz. Nem lesz a szerelemnek illúziója, mert ami eddig látszott, nem volt egyéb mint önhazugságokkal való cserekereskedelem, végső soron érzelmek hazudta ösztönök, aztán a végén csak pornó helyett sztornó. Én vagyok az új életed, test lesz csak, evés, éhség, fáradtság és tompaság, tettre való képtelenség, szándéktalanság, véget nem érő szomj. A biztonság kedvért látod csináltam oda egy hurkot is, ha már minden kötél szakad, az az egy nem. És a gravitáció is marad. Jól jegyezd meg, minden az lesz ami most van. Az idő most megáll, a múlás az nem. Én vagyok az új életed, mások halálnak hívnak.

Nekem hajnal van még amikor látom őket. Nekik már inkább reggel. Egy kisbusz hozza őket az alsó közönyosztály által előszeretettel látogatott parkba melynek ékköve az ott található mocsárszagú, állag nélküli tó. Újabban Közbeszerzési futópályát is invesztáltak köré, hogy a közönyosztály el ne satnyuljék, mert hát végső soron legfőbb érték a tender. Fut is azóta boldog boldogtalan, mintha muszáj lenne. Kicsit olyanok mint az unatkozó hörcsögök a néhai aranyhalak után maradt másodfelhasználású akváriumokban. Csak forgács nincs, merthogy munka se, a fránya forgács meg ott hullik csak ahol dübörög a munka dandárja. A futásuknak iránya van, célja nem nagyon. De én nem őket figyelem, mert ha valami, akkor ők kurvára nem érdekesek. Hanem a hajnali kisbusz, az annál inkább. Közmunkások. Úgy tízen-tizenöten vannak, kiteszik őket. Olyanok mint valami menekültek akiket ott hagy az embercsempész a határon, hogy akkor ágyesz-bugyesz, isten neki fakereszt. Bambán állnak, mint akik nem tudják hol vannak és mibe keveredtek. Nők, férfiak vegyest, nagy seggű cigány asszonyok, satnya férfiak, de még olyanok akiken látszik az élet, még ha az nem is fenékig cikornya. Arcról ismerem már őket, egymást egymás előtt szégyellve halkan köszönünk. Azért gyülekeznek, hogy közönyosztály által rájuk mért büntetésüket letöltsék, azért mert élhetetlenek. Egyszerűen nem tanulnak ezek a megátalkodottak, semmit de semmit. Ha épp meghallhatnák az idők szavát bedugják a fülüket. Olyan alapvető dolgokat sem tudnak, hogyan kell mások ellenében élni, vagy hazudni mint a szél, nemhogy fantomcéget alapítani. Szóval teljesen hasznavehetetlenek. Más egyébre nem alkalmasak, mint hogy a minimálbér kétharmadáért szedjék a szemetet egy parkban. Nem akármilyen szemetet az igaz, merthogy kólás doboz nagyrészt, annak a dobozára meg az van írva hogy enjoy the life. A kollektív közöny szarkazmusa. Aztán egy szép nap a parkba szart valaki. És akkor azt találta mondani az egyik cigány asszony - pont mikor oda értem, hogy a büdös kurva anyátokat, majd meglátott engem és azt mondta bocsánat, sajnálja, hogy ilyet mondott. Váratlanul ért mindez, mondtam, hogy nem gond, én is káromkodós vagyok, pláne így reggel, szerintem a reggeli káromlás nem számít annyira, mint mondjuk főműsoridőben. Reggel szerintem még istent is ér. Meg aztán a helyében én is egyfolytában szidnék mindent, vagy a mindent is.
Néhány nap múlva reggel jött szembe egy ellenszenves alak, és az kérdezte, hogy tetszik e a park. Mondtam tetszik biztos, de nem nagyon nézegetem, erre visz hajnalban az utam, ennyi. Aztán meg hogy tiszta-e. Mondtam tiszta-tiszta. És hogy szoktam-e látni, hogy mennyien dolgoznak itt reggelente. Mondtam neki, szoktam-szoktam. És aztán meg azt, hogy illedelmesek-e. Arra is csak aháztam egyet, meg mormogtam valamit, hogy nem nagyon figyelem őket sem. És amikor mentem tovább - ő pedig következő alanya felé tartott - ahogy távolodott utána néztem akkor pont azt gondoltam amit a cigány asszony mondott azon az összeszart reggelen, de én még csak meg sem bántam. Össze van ez az ország szarva és nincs annyi kurvannya amitől ez valaha is változni fog. Csak most már valaki más helyett is szégyenkezhetek és szemükbe se szívesen nézek amikor meglátom őket reggelente, ahogy kikászálódnak a világ legszomorúbb kisbuszából ezek a szegény verebek. Csak érhetetlen szégyent érzek, nem is tudom pontosan mi miatt. Illetve tudom, csak gyáva vagyok kimondani, hogy gyáva vagyok, de hát ez ilyen. A kérdezgető embert pofán kellett volna vernem és bedobnom a tóba. És aztán üvölteni teli torokokból, hogy a büdös kurvannya. De csak káromkodok.

Papnéni (nekem így egybe)

A Papnéninek megszámlálhatatlanul sok története volt, de tényleg, viszont az én gyerekkorom az olyan lassan-hosszan hömpölygött, néha teljesen mozdulatlan kocsonyás anyaggá téve a ránk szabott közös időt, hogy elkerülhetetlen volt bizonyos történések újra mesélése, és ez még csak nem is volt különösebben ellenünkre. Ilyen volt, hogy Papnéni egyszer elment Budapestre. De ezt nem úgy kell érteni, hogy elment számtalanszor, felült a 424-es gőzösre és ezen utak közül volt egy ami különösképpen kalandokkal tarkított volt, akár egy otthonka. Nem, Papnéni egyetlen egyszer utazott fel Budapestre. Így mondta: fel. Utazásának indoka vásárlás volt, tárgya egy bizonyos simicipő beszerzése, amely a meleg nyári napokon kiváló szolgálatot tett a nagy hátsó kertben végzendő teendőknél, konyhakerttől lombhullásig, kényelmes viselet, nem izzad bele a láb, ugyanakkor nem is bumfordi öregasszony mamusz, pláne nem gumicsizma. (Ugyanakkor meg kell jegyezzem, mint a helyi folklórban az általános volt, az elpocsékolódott gumicsizmából nyáriasított gumipapucs neki is ott lógott a kukorica góré oldalában, mint esős idő esetén bevethető mezőgazdasági b-terv) Mert a simicipő az minden létező előnye ellenére, úgy mint: a gangon történő könnyen lerúghatság, jó moshatóság, csak hirtelen a kis boltig elszaladniság 3 dkg élesztőért, gumirozott orrkiképzés, csúszásgátló talpiság, nos mindezek dacára a csapadékos időkben nem igen lehetett hasznát venni a simicipőnek. Volt neki egy régi, az első simicipője, még Papbözsi, a lánya vette, mert belőle pesti nő lett, mindaddig amíg ott a hatalmas városban a méhébe bele nem fészkelt valami kórság és csak az hozta haza, egészen a temetőig. De minthogy semmi sem tart örökké úgy a simicipő sem. Elvásik, akár az élet. Papnéni simicipőért indult el - először és utoljára - a fővárosba. A Keleti pályaudvaron szállt le a vonatról, a Baross téren nézte a nagyvárosi cifrálkodást, a Manyikák és megannyi Manci lengeségét mígnem a tér túlodalán meglátta a Corso cipőbolt feliratot. Belépett, köszönt és köszöntek neki, és a nyitány a mit adhatok a néninek kereskedelmi közhellyel ért el a vásárlás aktusáig. Papnéni egy cukorspárgát húzott elő az ünnepi pendelye zsebéből - mert hát Pest az Pest, oda virágos nájlon hacuka dukál - és azt mondta, egy ekkora simicipőt kérek. Az eladó fiatal lánytól még soha senki nem kért simicipőt, azt se tudta mi az. Hívta a mindenkori Terikét, majd az Gizikét, Pirit, és kitudja még kiket, hogy oldanák meg a rejtélyt. Pappnéni nagy pontos leírást adott vágyának tárgyáról, minek után a személyzet előtt világossá vált, hogy a nevezett lábbeli egy tornacipő. "Jajj, hát miért nem ezt tetszett mondani a néninek, hogy tornacipő, hát olyan, hogy simicipő nincsen" - és kacagtak, és Papnéni is nevetett velük, és valahányszor ehhez a részhez ért a történeten is nevetett, és akkor már én is nevettem, hogy ő ennyire nem tudja, hogy milyen a városi élet. De aztán megvette a sors által neki szánt simicipőt. Barna szövet volt, az orra.kicsit világosabb, de szintén barna, nagyon erős gumiszaga volt és 38-as, 21 Ft+ a jóérzés, ahogy kell. Ebben a típusú cipőben szorongta át több nemzedék, köztük az enyém is a 60-as évektől a 80-as évekig a torna, későbbiekben testnevelés órákat, de Papnéni nem ezekhez a nemzedékekhez tartozott, ez neki munkacipője volt, répát egyelni, mákot vágni, szilvalekvárt főzni csak ebben lehetett, ha már nem hozhat többet a Papbözsi, a lekvár az nem vár.
Mindez ma jutott eszembe, míg egy vonaton ülve tartottam ából-bébe, és ha agyonütnének sem tudnám, hogy miért teszem, mert sem áról sem béről nincsenek még csak felszínes fogalmaim sem, de azért van hogy nem bánom, ha legalább néha egyre inkább halott agyam tektonikus lemezei ilyeneket gyűrnek a felszínre. Mert azért azt hiszem, hogy nem véletlen ez, hogy pont most, pont ezt, pont így elküldte az agyam nekem.
 Vagyok én úgy, hogy gondolok egyet és szeretnék egy simicipőt magamnak, nagy és tágas helyekre járok érte, folyamodok, aztán kiderül, hogy jobb esetben nem is hallottak ilyesmiről, rosszabb esetben rámondják, hogy ilyesmi nem létezik, nincsen. De én  nem tudok nevetni amikor ehhez a részhez érek, és nincs is kinek elmondani. Azt meg már meg sem próbálom megértetni, hogy végső soron a simicipő mit is jelent. Azt csak érzem, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva egyre erősebben.

A lépés hiábavalóságának az érzése, honnan is máshonnan, mindig a lábból indul el utolsó útjára. Vádlitájt keletkezik, ha szükségét érzem a pontos helymeghatározásnak. Egyébként nem érzem. Semmit sem érzek. A fent említett érzés gyomorban komor ábrázatot ölt, emlékgőzben pácolódik, majd mindezt a mindenkori zsigerek küldik fel az általában nagy és olykor okos fejbe, ami az érzésre való képtelenségében mindezt adatszemétté nyilvánítja. Cseppet sem ünnepélyesen. A lélek perisztaltikája.
A láb tudja, hogy minden egyes út az utolsó. Csak én nem tudom. És más se tudja. Nincs megoldás. Lélek van és szüntelen okádás, léleklatrina. Píszendláb.

Mindig az arcukba szerettem bele, és mindig a lelkükből szerettem ki.

Rákos sejt vagyok, felzabálom érdeklődésem tárgyát.

Semmi sem változik (alig)

Van úgy, hogy leülök egy helyre és eltelik egy évtized (vagy több). Van úgy, hogy azt érzem, hogy pont az az évtized telik el amihez közöm lehetett volna (vagy nem). Ugyanakkor tudom, hogy valójában semmihez nincs és nem is lehet közöm (alig). És olyankor azt érzem, és maga az érzés elég gyomorból jövő ám, ahhoz mindenképpen hogy eltudjam képzelni; tulajdonképpen nem is vagyok (félig). Sem fizikailag, sem metafizikailag, sem teátrálisan, sem neutrálisan, de leginkább általában véve, közönségesen nem (allegro triviál). Ezt némileg  cáfolni látszik az a tény, hogy a mail-fiókom meg van, és bizonyos érdekcsoportoknak szemmel láthatóan fontos lenne, hogy ólinkluzíve fehérek legyenek a fogaim, a hajam kevésbé lenne korpás, a péniszem mérete számottevő növekedést mutatna. Szóval, hogy akarhatják, valakinek ennyire a javát annak aki már ennyire nincsen (tudatlanok). Nem kell erőlködnöm, jön az érzés, jó mélyről, mióta nekem már se erőm, se kedvem a gondolkodáshoz, elvégzi ezt hentesmunkát helyettem a gyomrom, küldi az érzést. Még nem hányás ez, csak öklendezés, annak is hitvány. Tudom magamtól is. És amikor felébredek egy évtized után akkor elkezdek terveket szőni (hátha). Finom vékony szálakat, szemet gyönyörködtetőek, akárhonnan is nézem, azok (vakon). Rám tekeredik az egész, megbolyhosít, bebábozódom újra (utoljára). Vár egy következő évtized (nem). A helyzet azt hiszem úgy áll, hogy már réges-rég halott vagyok, csak nem vettem észre idejekorán, elhinni pedig az ilyesmit átkozottul nehéz. (Átkozottul)

Nem is ember, nem is állat, csak közöny, jéghideg dühömtől mentes az utálat, ami belém költözött a tavaszon, homlokomat egy ablaküvegéhez szorítottam, bizonyosságot keresve, ujjam remegett az évszakravaszon, néztem ahogy egyetlen estében múlik el az összes többi este, elképzeltem, hogyan rándul a teste. És el is múlt minden, nem ezerszer, hanem folyton, de a múlt sem a régi, úgy múlik csak, hogy közben itt marad összedőlt várnak, vagy lábnyomnak, egy távoli holdon. Agyamban sok halott szó - és ki tudja még mennyi minden - szép rendben elhevert, volt hogy mindez meghatott, a csatatéren vonagló létigék, feltételes jövők teteme. És minden kijelentő mondat húsába kérdőjel fúródott, mintha csak én, aki még kívülről hús, de belül már léleknek hiánya csak. Hús a homlok is, pihen az ablak üvegén,  nézem ahogy vacognak, hülyék de mégis élnek, hajlatát mellüknek, nyakuknak, ahogy szerelmet egy másikra szó nélkül elcserélnek.
Csiga vagyok, elköltöztem magamból, házamról hiszik azt, hogy az én magam vagyok.

Igen tisztelt emberek (a továbbiakban: csőd, tömeg), foglalják el helyeiket síróvályúiknál, önöknek csináltuk, európai szabvány. Ne kéressék magukat, ne tegyenek úgy mintha, a zokogásuk volna az élet mocskos abroszán a retinára ragadó minta. Legyenek szívesek belezokogni végre, hogy összevissza sírunk, annak - jól értsék meg - egyszer és mindenkorra vége. Kérem legyenek gondosak, ne potyogjon a java mellé, engedjenek, hagy tomboljon az önökben alvó   állat, nem is sejtenék, hogy mekkora kincs most a bánat.
Gondolnom kéne egy megindítóan szépre, egy anyajegyre, valami régi nőnek a mellén, különben nem lesz itt semmi, sem írás, sem sírás, csak nemlét.

Nem halott még, de alszik minden, sárgás, esti villanyfényben az eszméletlenek okot találnak önmaguknak, hogy így félig is létezzenek. Egy utolsó lábrándulás az álom jötte előtt, vagy ahogy krémet ken az arcra a kéz, az agyban múló nyomai régi mosolyoknak, csak koszos tányérban pihenő tegnapi kés. Az asztalon morzsa, már nem tudni ki kinek a sorsa, holnapra hagyni mai éhségeket, nem lenni voltnak, és nem annak lenni ami lehet. Évmilliókat lesni szemhéj mögött, el nem készülő film előzetesét, arcot kézbe eltemetni, és várni hogy ezer év folyjon végig arcon,tudni azt mit mások tudnak, sírni, félni, félúton megállni magányni. Lehet, hogy élek, de én már örökké alszom.

Hangyák hamva, sáskák vére, fejemben fekete levegő, felhabzó idő, halálba érve, az egyetlen lehet ő ami még lehető. Annyit ittam, hogy keresztbe nézek, de ne nincsen ott isten, se földi mézek, csak tompa semmi, vagy annak hiánya, valaki fia, vagy valaki lánya. Elviselem, viselem magam.

A világ dolgaiból már semmit sem értek, nem fűz már semmihez elképzelt remény - pedig másoknak van belőle temérdek - és nem tárulnak szét asszonytérdek, ha azt mondom: hát látod, ez vagyok én. Idegen vagyok, olykor magam idegenje, gyengének túlságosan is erős, erősnek pedig gyenge. Valahol máshol kellene idegennek lennem, nem rágódni semmiféle moston, az időt is sisteregni hagyni , amíg minden megsül magától roston.
Éjjelente hason fekszem, szívemmel koptatom tehát a kanapét, aztán megfordulok hanyatt, valami még rémlik, hogy így illik sírni a kárpátok alatt, és hajnalig hajtogathatom a magamét. Egy ideje a mellkasomban, fröccsöntött műanyag dobban, de hanyatt fektemben még dacozik, slágfertig, és van, hogy elszáll egész dózsakertig, persze vissza jön hamar, mivel nincs már neki ott semmi  dolga, és ha visszaér mellkasbörtönébe e szolga, szusszan egyet és a gazdatestbe belemar. Csak úgy kellene idegennek lenni és nem régi emlékeket egyedül csendesen okádni felülve hajnalban az ágyon, hogy már semmiben ne tegyek kárt, megtanulni tudni, elfelejteni felejteni, mást és magamban azt ami nagyon fájt. Nincs itt már semmi ami ne lett volna százszor, szép, rossz, ahogy tüdőben ki-be jár a levegő, úgy tűnik el minden, az én, az ő, a mi. Ennek így nem sok értelme van, tán értelme sincs kimondani.

Én olyannak érzem magam, mint aki nincsen, csak a kezem van, ahogy pihen egy kilincsen, de csukva van az ajtó. Minden ajtó. Mert csak egy van. És hülyén érzem magam egy állomáson, mert nem valóm ő, csak egy látomásom. És mennyi, de mennyi dolog itt maradt, és persze kint is, de ha mondanám is azt mások csak leintik, mint kevésbé fontosat, de én persze érzem, hogy semmi sincsen rendben, plusz még hogy vérzem. Játéknak mindez szörnyű, valóságnak meg selejt, aztán lehet üvöltenem kellene annak aki elejt, hogy térj észre, vedd észre. A minden az most mindegy, ez most azon túl van, csak élek elvadultan, szívre megvakultan. És üvöltöm annak, annak aki elejt, hogy mostantól a minden is csak selejt.

Üresnek érezni magam úgy, hogy minden nap magamban érezhetni valami olyannak a jelenlétét, ami nincsen, csak némi vörös haj és némi test, önmaga hiánya lélek, magát sem ismerő szándék. És, ahogy ez a valami amikor semmi gondolat nem jár bennem, akkor csak úgy odajön, mintha én valami olyasmi volnék ahova érdemes lenne menni. Sem alfája, sem origója nem vagyok senkinek, semminek. Holott a valami olyan, hogy háttal megy előre és semmi fénykör nincs fölötte pátoszból, de ha nagyon akartam, hát odaláttam, hogy legalább az legyen ebben a magam általi nagy ürességben. Öltöztetgettem a semmit, aztán a végén rólam derül ki, hogy a levetett kabátja is én vagyok a nagy mindenségnek. Persze mondanám én, hogy nem ér, hogy így aztán nem lehet, hogy az üresség az aztán nem tréfadolog egyáltalán, máskor meg mondanám mosolyogva, hogy azt nézd, milyen szép is, de olyankor mindig sírásra áll a szám. Mert mostanra minden szép elfogyott, felfalták, kiették belőlem és még csak jól sem tudtak lakni vele.

Halott vagyok és könnyed, és mind utánam jönnek, a lehetett volna meg ilyenek, és a bezárt orvosi ügyelet, a hazug szajha meg a kalapos, a sorsom is ami fapados, a házak, a rétek, a kertek, az ágyak, ahol durvák dúrok, és a mollok se lágyak. Nincs is mit vesztenem, újra kell tévesztenem.

Fogalmuk sincs mi lakik bennem. Fogalmam sincs mi lakik bennük. Nem is igen kérdezik, nem is igen kérdezem, de ha kérdeznék se tudnám elmondani, ha kérdezném őket sem érteném. Érezni se könnyű, nemhogy elmondani. Csak hellóznak, én meg visszahellózok, elhellózgatunk, megyünk tovább mint aki jól végezte dolgát, nem kell itt semmit se nagy dobra verni semmit, hisz minden olyan kicsivé zsugorodott, minden amit még életnek lehet nevezni egyáltalán. Az éhség - és mindegy az, hogy milyen nemű - a csendet szereti csak, olyan a természete. Ha mégis sorskérdések jönnek szóba , persze elviccelem, persze elviccelik, anélkül, hogy akarnám, hogy akarnák, zsigerből jön, minden olyan komikusan komolyan vehetetlen. Sem azt nem lehet már komolyan venni, hogy helló, sem azt hogy itt önmagán kívül bárkit is érdekelne bármi. Mérgezett kútjai vagyunk egymásnak, fele részt szomj, fele részt szomorúság. Isa.

Minden ember életében vannak rétek. Az enyémben is, nem lajstromozom és számolom őket, megjelölődnek maguktól, és ha igen akkor maradnak, de nem különösebben marasztalom vagy küldöm el őket. Bennem a réteknek nagy fokú szabadsága van és még csak ki sem kellett vívniuk.
Az első rétem nem is volt rét, csak én láttam annak mert annak akartam. Takaros kis füves rész volt csak, mindenki más csak köznek hívta, a régebbiek, a sírós hangú öregasszonyok csak gyepűnek. Az idő tájt nagy kövér csirkék kaparásztak rajta, akiknek életük elmúltával teteme mellé nem írták rá piros filctollal egy papírtálcára a hentes boltban, hogy biotyúk. Ezeket a tyúkokat próbáltuk mi rendre szoktatni nagyapámmal, megregulázni őket, hogy a szárny az nem minden, és hát tényleg nem az. Ezt előbb, de inkább csak utóbb mindenki belátja, lehet az baromfi vagy akár angyal. Ezen a réten ahogy a nap ereszkedett le Kasza Juszti vakítóan fehér házára szép súroló fényt engedett, azt jó sokáig lehetett nézni, a vályog  tapasztásának hibáin jól esett ott felejteni a szemet míg elvonult  a szárnytalan délután.
A második rétem az már rendes rét volt, igaz gondozatlan, de elég nagy ahhoz, hogy rétnek nevezni ne legyen fellengzés. Olyan nagy volt, hogy minden népünnepély ott zajlott, még a vándor cirkuszok is ott tanyáztak le. Amikor elköltöztek nem maradt más utánuk mint egy fűrészpor kör, azon lehetett még néhány napig körbeszaladgálni és nyeríteni mint a lovak, vagy az otthagyott szemetekben kikeresni a hasznosat. Sokkal később - amikor már nem járt oda se cirkusz, se búcsú - megfogtam ugyanezen a réten egy nő mellét, és eszembe jutott a fűrészpor és a kergülés benne és arra gondoltam, hogy mindegy mit csinálok, a fűrészporban futás és mellet fogni ugyanaz.
És még volt sok rét ezeken kívül, és volt az utolsó is, mert bizonyos, hogy több rét már nem fér el bennem, megteltem réttel, torkig. Az utolsó rét urbánus rét volt, erek, terek, csövek, nő sírt keservesen a fűben ülve, mondhatni cirkuszolt, hogy nem kellene elmennem sehova, mert neki még ha momentán nincs is, de bőven lehetnek még szárnyai. Aztán megcsókoltam és tyúkká változott. Úgy van azóta is.

Van úgy, hogy úgy hal meg az ember, hogy csak ő maga veszi észre, mert míg mások a mellkas légritmusára figyelnek és magukat csinálják készre, és próbálják ügyesen nem szívni mellre, ha lecserélik őket egy jobb modellre, belém mosolyognak embernek szabva, felegyenesedve, azt mondják szeretnek, de csak azért, hogy ne vegyem észre, hogy a szívük milyen ferde. (Tudják is ezek mit jelent amikor arcukat nézem és megsejtem szemükben a nekem szánt végtelent) És hogy senki voltam-e mindig is, vagy éppenség azzá tettek azok akiktől én már félni sem tudok, azt én már soha meg nem tudhatom, csak ölelkezve kapaszkodik egymásba az engem alkotó sok halott atom. Felkészülnek mindenre, boldogságra, vészre, de amikor meghalok, azt már csak én veszem észre.