Ahogy az az asztalon a gin-tonik, lassan, lustán szétfolyik, és az arcodból lesz egy preview és nézed ahogy mindig azokkal volna baj aki a hátat mutatja meg ebben a giccses képben. Zavartan azt mondani erre: ahhha, értem. Ahogy egy könyök egy ablakra dőlve eltűnik egy nagy kanyarban, ahogy hunyorítani próbálok, hogy maszálódna már el minden azon képen, hogy lennék impressziók nélküli impresszionista, dolgozni csak magunktól foltosan az égen, úgy mint régen. Csak értelmem van, mindehhez csak értelem nem kell, másé - lehet tudni - soha, sehova nem viszel, de az is jó ha elvisel az az emlék, ami szívesebben lennék, mint jelenidőben megbúvó való.
Éppen ráncokat csinál most az isten, és fényes por lesz a szemeimben, és a szemsarkában ő ,ha volt - ő lesz majd a rozsdafolt. Hunyorítok persze akkor, és nyolcat vennék be a hatból.
Nem lenni vagyok, nem vagyok lenni, lenni nem vagyok, vagyok lenni nem. Világos. Lép. A sötét. Veszít. Lassan hömpölygő időt akartam, te megáradt folyó.

Jajj ti szegények, hívlak titeket ébredés után, de késő este is és hallgatnotok kell, ahogy belétek zokognám, hogy a van az voltaképpen nincsen. És mondanotok kell valamit, hogy a valami  az van, de nem úgy, ahogy azt én azt egyszer elképzeltem, s hogy igyekezzek békét kötni vele, de ne szégyeljem magam, (szabaduljak meg a gonosztól). Valahogy úgy lehet, hogy akinek a világa gömb alakú - vagy legalább hajlott - az valóban sehogy sem eshet le róla semmi módon, nincsen ott már semmi part ami leszakad. És ti azt, azt az ívet igyekeztek odaadni amivel az én korongom peremei egyszer valahogy majd csak összeérnek. Kész csoda lenne, ha ez megtörténhetik. Nem tudom mi biztat reménykedésre minket, az ostobaság e, vagy a hit az ennél valamivel jobb-ban. A paradicsomról (mennyekről) már ritkán esik szó köztünk, vitamihiányos lettem, skorbutat, járatlanért el nem hagynék. Irígylem azt ez erőt, szeretném magaménak tudni azt az erőt, amivel hátat tudnék magamnak fordítani végre és valahára. Vállrándítás szeretnék e napokon lenni, dérütött közöny, magában hinni tudó, de buzgó vakság. Egy ideig szeretnék ez lenni, aztán meg más, és azt is szeretnék, ha kikopnának belőlem a dolgaim, a jók is meg a rosszak. Csak arra szeretnék most emlékezni, hogy miként kell felejteni. Csak azt szeretném most tudni, hogy mi is az amit nem tudok. Lesírlak benneteket és ti hagyjátok magatokat, jajj ti szegények, magammal titeket megkínozlak.

Ma reggel azt éreztem, hogy egy épület van a mellkasomban, de nem elég óvatosan ébredtem fel a bal lábbal, és valahogy összeomlott.

Kintről jött szavak: "csak a kétség fér hozzád", "te nem fogsz tudni normálisan élni"
Bentről jött szavak: "Igen, azt hiszem ezt már tudom, de azt nem tudom, hogy hiszem e"

Ki az az 'engem', és ki az a 'másik', miért bámuljuk egymást kipusztulásig, és hol az a kígyó aki engem levedlett, és tudta e bárki, hogy egyszer majd ez lesz, hogy itt lesz a testem és semmit fog körbe és úgy nézek másra mint a tükörbe, és hol az az ég, amin egy felhő béget, és van e ott nő, aki sose ér véget, és hol az az idő ami befoltoz, de egy szatyor is elég, ami hajnalban bort hoz. Már csak legyeskedem a mézen, nem kóstolom, de nézem, ízemlékkel bent az agyban torkomnak esik a paplan, ízemlékkel, mondom; zsákot foltoz, fákat zsoltoz - nincs más lehetőség.

Állni csak egy negatív sarokban, azaz hogy szegletben, nagy széles terpeszeben. A falak, meg valahogy rám lehelnek, mint olyanokra szokás, aki egyetlen. A felsőtest az 90 fokban előre, minden más az pedig 36-ban. A tekintet pedig az aszfaltra, az aszfaltra szegeződik. Már nem tudnám, hogyan is volt aztán, de a pointilizmusra gondoltam, ismerős ízekre, és borsókra, bizonyos húsokra, bizonyos ízekre. Többre meg nem is emlékszem, csak álltam egy bizonyos peronon, de lehet, hogy nem is én voltam, ezt most úgy értem, lehetett volna bárki más. Most úgy érzem, én voltam az egyetlen, akit nem volt nehéz kitalálni. És ezt most úgy értem, hogy aki én vagyok az lehetne bárki.

"...porig aláztam magamat én, tyúkoztam, libáztam, és most itt van a vég, hogy megyek az egyik után. De jön ez az új is, és én elmegyek tényleg, tényleg utána, és megint csak méhek maradnak velem, na meg kutya és macska, ha bír még ennyit...." (magamat én majd kimosatom, idő, idő kell, idő)

Flockpost hülyegyerekeknek.

"Ezt a könyvet azért írtam, hogy segítsek neked. Arra szeretne megtanítani, hogy ne félj a gondjaidtól, hanem üzenetnek tekintsd őket. Az életről vallott gondolataim ezek. Olyan olvasnivalót szeretnék adni neked, ami úgy a mostani, mint az összes elmúlt és jövendő világban ott fekszik a párnád mellett a polcon, és vigyáz rád. Reménységet akarok lopni a szívedbe, ahogyan Prométheusz lopott tüzet az istenektől az embernek. Meg akarlak tanítani tüzet gyújtani a bensődben, a gondolkodó szívedben. Úgy szeretnélek melengetni ebben a könyvben, ahogyan én szeretném, hogy engem melengessél te, a másik."

KORNIS MIHÁLY - Vigasztalások könyve

Tricky - Abbaon Fat Tracks

                                  lázak aláznak
amit jelenteni szoktak a lázak a láznak.

Másodközlés

De még azért annyit csak, hogy én annyi mindent szerettem már, menni januárban, vagy hajadonfőtt egy hídon, várban a boltívét nézni, nemrég teliholdat nézni szerettem vízben, lehugyozott fűben ülni, egy arcba nézni bele reggelente, hóban is zokogni telente, valakit taxihoz kísérni, mailt kapni, de nem válaszolni, mailt írni, de nem kapni választ, tódit simogatni, bambán a semmibe nézni, enni és inni is szerettem, elfeküdni fűben és lombokat nézni felettem meghülyülni vagy okosnak látszani, nevetni valakivel, sírni valakiért, komolynak lenni vagy bolondnak, tehene lenni egy kolompnak, úgy, hogy elhinni, hogy mi vagyunk a kolomp_pár, hinni, hogy két idő egymásért kalimpál, diót, nagyfiúsan kézzel megtörni, néha szeretni, néha meg ölni, egyfolytában beszélni, mint a vízfolyás, hasonlítani valakire, mint két tojás, na, ez baromság volt, de baromnak lenni is jó olykor, vagy nézni ahogy valaki a poharába kortyol, ilyen nincs, mert legfeljebb a poharából kortyol az ember,ha mer, várni és várakoztatni, szomorúnak lenni, megjátszani meg játszani, elnyúlni rohadt szalmazsákon, okos urak közt játszani a bambát, élni, félni, jupinéni(na, ezt nem kellett volna, még félreérthetik),más is belehalt már, üvötltsétek; nagyon fáj és szelíd őz is meg más ilyenek és a bikinifelsőt lazán dobja hátra,de a legeslegjobban valakire gondolni szerettem mind e közben.

A szem a lélek üszke.

Azt mondják ül valami az arcomon, mint ha valaki odarajzolt volna valamit. Gondolom mire gondolhatnak. A nagybüdös igazság az, hogy nem az arcomon ül, amit látnak az csak árnyék, egy képé, ami egészen máshol ül, és róla magam is tudok. Egy rajzvászon tehát az arcom, festek rá, és festeni hagyok. Egy ló van a képen, bokros teendőkkel, amilyet nem akartam. Rajta betegen szürke ég is van, nyúlszív és felhő. Gyámoltalan egyedülség, lágyan hullámzó téboly, az ott a  folyó. És az is van ami nem látszik, kígyók és démonok, lélekről leszakadt öntudatlan hús van. Mindezek vannak. És minden csak önmagában, és minden máshoz képest, és telis-tele mankóval, gyengeségek , vagy azok leplezésének esetére. És ott vannak egy csoportban a félnémák, és ott vannak a félig vakok, de ott a nemtörődömök, és a befogadás kényszere miatt érthetetlenek, s végül a konzumoriginalok.
Ott vannak és nevetnek akik semmi sem tudnak, és ott keseregnek akik semmit sem akarnak. És ott vagyok én is bent a képen,a már se ilyen se olyan vagy a mindenféle. Homályos vagyok és félszeg, mint egy bizonytalan vagy elrontott ecsetvonás. A háttérrel egybe olvadva alig lászik rajtam a vanás. És láb van és lépés is van, amin magamon, vagy rajtam. Túl. Háttérként még egy fal is szolgál, aminek neki kellene menni, nem áttörni, henem széttörni rajta.
És ott balra, na az a szürkeség ami egybe ér az éggel, az ott hamu, ne akard másnak látni félelmedben, még becsapnád magad, és engem is becsapnál. Mit látsz még,look at me (lukat mi)? Nem is szabad hogy idenézz, félnék csak azt látnád, amit magadban sem szívesen veszel észre.

Már csak merni kellene tudni benyitni,
a kulcsot már kezembe tette a portás..

Nem vagy te rossz, szeretlek - mondják nekem egyre és másra,
azt mondják a világ bolond, így magammal ítéltetnek a kihalásra.

- Szerinted szeretetreméltó vagyok?
- Igen, nagyon.
- Szeretsz?
- Nem.

Méregtelenítek. Az első fázisában tartok. Hogy pontosan értsetek, mindők közül ez a legfontosabb. Ekkor dől el hogy milyen hatékonyága lesz. Ebben a szakaszban kell megteremteni azokat az előfeltételeket, melyek egyáltalán értelmet adnak az egész hercehurcának. A jól megalapozott méregtelenítő-kúra legelemibb szabálya, hogy először létrehozzuk azt a méregszintet, amelyet aztán később eltávolíthatunk és sikeres végkifejlet esetné (merjünk dysgraphiásak lenni) pszichowellness diplomát adhatunk magunknak, így jelentősen növelve ezzel önbizalmunk állandóját.
Kezdőknek - az elve kudarcra ítéltség okán, mert az általában nem jó, ha valami elsőre sikerül - 3 doboz tetszőleges márkájú cigaretta javasolt, napi egyszeri - étkezésnek nem nevezhető kiegészítő nyammogás mellett.
Random márkájú sörökből, de ha lehet a szarabbik fajtákból, gyomrunk befogadáshoz mérten a legtöbbet kell szervezetünkbe bevinni. Az IAPI (International AntiPoison Institue) alapszabályában engedélyezettek a következő mérgesítő szerek is ( gyümölcs- vagy gyümölycsízű pálinkák, minőségi, de inkább kannás borok, mézes snapszok, egyebek).
A személyes higiénirára szánt időt, a méregbevitelre áldozott idő okán módosítsuk a zéró tartomány felé, aludjunk ruhában, cipősön, és két naponta hányjuk le magunkat, a hajmosás nemtelen eszözétől is igyekezzünk tartózkodni. Gyengébb vagy erkölcsileg ingatagabb érzelmi lábakon állók (jajj de szép lett ez), dugják el borotváikat, nőneműek epilátoraikat. A méregtelenítő kúra második fázisa arról ismerszik fel és rajzolódnak ki kontúrjai, amikor a hónaljunk és a szájunk szaga menthetetlenül, de nagyon erősen az elviselhetetlennek is joggal nevezhető tartományba ért, de azt is testünk és idegrendszerünk beszédes válaszaként könyvelhetjük el, ha lehugyozott nadrágban állunk a csempék mintázatát megfejteni készen és azt kérdezzük magunktól, hogy; hol vagyok? és erre ki szólt? válaszreakciót adjuk.
Ekkor ki-ki vérmérséklete szerint dönthet nekiláthat-e a második fázisnak, vagy közértbe megy.
OTTHON, EGYEDÜL SENKI NE PRÓBÁLJA KI.

Állandósult és belülre költözött a remegés. Ott lakik a gyomorban, bezárom magamba, és magába zár. Mennyi fájdalom elfér, egy ilyen kicsike rögben és nem mutatja ki vegyszer, se röntgen. ÉS az is lesz majd egyszer, hogy ki tudja? - ki látta? - ez a lyuk itt rajtam meg az, ahol a valaki magát belőlem kirágta.

Elég gyakran alakul úgy, hogy akinek a szerelmünket adnánk, az csak a bocsánatunkat kéri. Jó esetben.

 csak

Aznap...Madártejszínű lenne az égbolt, és tojáshabok lennének a felhők, gyerekkézzel a kormányt forgatnám, és úgy tennék, mint aki felnőtt. Ezüst derűvel csillognék, áramvonalas testemen aerodinamikailag érzékenyülne el az ég apraja a nagyja. Fedélzetemen a stewardessek sürögnének és forognának. Hosszasan beszélnék az utasoknak, hogy nézzenek jobbra meg balra, hogy az ott a Mount Everest, csúcs az érzés, bár Isten nem pont így akarta, de hát ő is csak olyan mint mi, hiszen mi lennénk, ha hinni lehet a saját képe, néha leszállnánk felvenni azokat, akiknek szintén késik a gépe. Mert hogy azt nem mondtam de tudni ildomos, hogy olyan lassúak lennénk, mint délben a hatos villamos, ezért mindenhonnan törölnének is mint járatot, bermudanadrágban lennének az emberek, meztelenül pedig az állatok. De minden utast rabul ejtene az élmény, robotpilótára állítanám a lelkemet, az eltévedés rémétől félvén, és a szemükbe nézhessek ha van nekik, vagy úgy alakul, hogy merhetek, aztán pedig sírnánk és nevetnénk és hol levitálnánk, hol gravitálnánk.
Málnaszörppel lenne tele az üzemanyagtartály, azt hinnénk hogy élünk, de tudnánk, hogy más is belehalt már. És mozi is volna, és teniszpály és medence, a szívűnket a mikróba raknánk reggelente. Aznap, minden aznap volna, az ablakokon kihajolnánk, égből kortyolnánk nagykanállal,s viccelnénk is eként: felhőbe mondd miért haraptál?. Szóval, aznap elhinnénk hogy van mentség magunkra és ha van, akkor miért ne lehetne az pont a miénk.
A földre nem sok gondunk volna, mindössze annyi, hogy onnan néznénk magunkat és integetnénk míg, sugárhajtású gépünk tejszínhabot húz az égre.

Az ember nagy felismerések hullámverésének teszi ki magát, ha az inboxában bolyong és letüdőzi két korty ital közt a múltat - ha létezik az ilyesmi egyáltalán. A tárgyban semmi sem figyelmeztet, hogy az e-mailek fogyasztása rákot okoz. Fut az ámok, ámokrákom lehet, mondom magamnak kissé elgyengülve. Ha akkor nem azt és nem annak, és elovasom jól, vagy éppen egyáltalán nem, és nem valamit akarok hinni, hanem beérem a valósággal és szebb szavaim vannak, vagy egészen egyszerűen odavalók, vagy csak jól eltaláltan időszerűek. Az is egy eshetőség, ha nem lenne bennem ez a mindenáron, hanem eltudnék hallgatni. Lehetetlennek tűnő, tudjuk is jól, hogy miért (lehunyom a szemem, mint aki elszégyelte magát) remélem ez legalább őszinte bennem, legalább a szégyen legyen az. Mondjuk, ezzel csak papíron lehet szeretetre apellálni, egyébként nem. 
Megfeleléskényszer. Lépéshátrány egy vonaglócsizmában (csizmaszó)a vágta.
Olyan találóskérdések is jönnek, hogy hogyan döglenek ki a madarak, és az egyetlen racionális válaszom az az: hogy há'ötenegy ellen,de mindenki egyért (valami ilyen volt andré dumája is) és hogy van e annak szimbólikus jelentése, hogy a szárnyak - úgy általában - pusztulásra vannak ítélve a teremtő erők által.
De nincs baj, arcomba fúj a szél, ruhásan, cipősön alszom, az esték olyanok mint eddig, a nagyobb üzletek már felkészülnek a szezonra, jön majd a nagy őszi bánatakció, kedvezően juthat most majd nő, férfi és gyerek hozzá a spleenhez - "jé ez milyen olcsó, mi a bánat? kicsit több. maradhat.", apropó arcomba a forszél  is belefúj ilyen módon, már most jó erőst érzem. Anorákba bújok. Árusítom ki magam, nem lesz villanyoltás, ezt most végig kellene (tudni) csinálni, de tényleg, hiszen ennyire végtelennyire rég nem volt a karnyújtás. Lefekvés előtt még csengetek egy kicsit,(vonalas számról mobilon hívom magam és leteszem), ez azt jelenti; magamra gondolok, esetenként jóéjtsms-t küldök, biztosítva magamat arról, csak is én jöhetek magamnál számításba, mint érzelmi életem felkentje.
Bolyongok az inboxban, kétfelé szakad minden, bizonyos esetekben nem így kellett volna, elindul a lehetett volna síkja és elindulnak a lett örvényei is. Jobban átkellett volna gondolni, nem csak más miatt, nem csak magam miatt. Sose tudhatod kiket sértesz meg azzal, hogy vagy, de hát nem lenni hogyan is kéne?
Végül a spam-ek, amikkel mindig is mostohán bántam, pedig ha csak a pénisznagyobbító mailek töredékére válaszolok, már akkor is biztos 10 méter felett járnék (ez jelentős közmű), nem pedig ilyen csúnyán szállok el. És csodálkoznom sincs miért, a szárnyasok napjai megvannak számlálva, már csak azt nem tudni, hogy ki számol és meddig.
De nem lesz baj, arcomba fúj majd a szél, egy hólapát kell és majd azzal a heted-havat..., úgy ahogy, a hideg űrbe lehet nézni fel a strasszokra, emlékezni a régenvolt klasszokra. Hátraszólni Erzsikének a bakra a szekér elejéről, ne válasszunk-e magunknak halálnemet? Erzsike annyit mondana csupáááááááán (mint Antoine), de igen.

Bajban vagyok. Asszondják (ez baromság), hogy én értek a szavakhoz. Nem értek, mert ők buták és én vagyok az okos (gyengébbeknek: öngúny), meg mi az, hogy szavakhoz érteni, legfeljebb hozzánk érnek a szavak, a méltók is meg a méltatlanok is. Szóval valami nehezen megfogható jutott az eszembe, olyasforma dolog, mint ha én lennék a mintanáci, verbálgráf, gráfverbál (nem súlyosbítom a helyzetem, nem fokozom a buffert) antiszemita és kiismerném magam, és ki is merném mondani. Valahogy úgy hangzik ez - meglehetősen primitíven - hogy akinek nincs mit mondania, az ne beszéljen. Szóval akkor most kussolok.

Demégazértannyitcsakhogyénannyimindent
szerettemmármennijanuárbanvagyhajadonfőtt
egyhídonvárbanaboltívétnézninemrég
teliholdatnézniszerettemvízbenlehugyozottfűben
ülniegyarcbanéznibelereggelentehóbaniszokogni
telentevalakittaxihozkísérnimailt
kapnidenemválaszolnimailtírnidenemkapniválaszt
tóditsimogatnibambánasemmibenéznienniésinniis
szerettemelfeküdnifűbenéslombokatnéznifelettem
meghülyülnivagyokosnaklátszaninevetnivalakivel
sírnivalakiértkomolynaklennivagybolondnak
tehenelenniegykolompnakúgyhogyelhinnihogy
mivagyunkakolomp_párdiótnagyfiúsankézzelmegtörni
néhaszeretninéhamegölniegyfolytábanbeszélni
mintavízfolyáshasonlítanivalakiremintkéttojásnaez
baromságvoltdebaromnaklenniisjóolykor
vagynézniahogyvalakiapoharábakortyolilyennincs
mertlegfeljebbapoharábólkortyolazemberhamer
várniésvárakoztatniszomorúnaklennimegjátszani
elnyúlnirohadtszalmazsákonokosurakköztjátszani
abambátélnifélnijupinéni(naeztnemkellettvolnamég
félreérthetik)másisbelehaltmárüvötltséteknagyonfáj
ésszelídőzismegmásilyenek
ésabikinifelsőtlazándobjahátra
dealegeslegjobbanvalakiregondolniszerettem
mindeközben

powered by Gösser, a nesz beszél belőlem.

Rávetül nap a monitorra. Súrló a fény. horZSol is rendesen. Látni magamat az üvegen. A szemeket először, aztán pofacsontot, szájat. Bölcsességek megfogalmazására biztat mindez. Minden múlandó, csak a hányinger örök. Milyen ösztönnel rohanok, ha olyanokat látok, akiknek nincsen hovájuk? Csak idézgetik a kibaszott rókás részt a kis hercegből, amit én nem is olvastam még, mert egy akkora nagy tahó vagyok, de már így kívülről tudom az egészet, nem kronológikusan, de részletekben. Kellene egy szekrény, úgy értem elbújni benne, és keresve lenni, nem csak megtalálva. Valami azt súgja, mindez lehetetlen. Tőlem is az. Nem csak tőlem. Egyensúlyozom ezen, még jó hogy néhanap, kezembe nyom valaki egy parazojt, még az se baj, ha nem tud róla. Sőt pláne.

Odvasodnak a szerelmek és szorgalmasan enyész a múlás maga, megijesztenek az ösztönök, és akadnak akik pont jók. Azt mondom hiány, de már kevéssé értem, hogy a mibenléte mikor és hogyan. Tompaság. Alvajárás. Lebegős zenék. Idő kellene a semmire, hogy ne akarjon játszani, most büdös a teagőz, döglötten elidőz a szelidőz. Tenyeremen légytetem, ez valahogy lelomboz, én vagyok a ruhatáros, de nincsen kabát a gombhoz (ej, de igen nagy kár, és micsoda baromság mindez). Padabam, azt is volna kedvem mondani most, hogy legyen oldás, ne toldás és pengeél. A tüdőbe egy egész város, hogy beleférne, nem hittem volna el sosem. Sok mindenkinek tartozok, hol a zsebem, hol a szívem üres, a tekintetemet most hagyjuk, de köszöngetek még, és nem azért mert tudom hogy várnák tőlem, hanem mert le van törve a bili füle, és hasi panaszokkal az ember érzelmesebb, lojálisabb önmagával. Bár ne kötöznének ide önmagukkal.
Nem akarok, de vagyok. Fel is hívják rá a figyelmemet, hogy az én mizantrópiám, úgy ahogy van, hagy némi kívánni valót maga után, míg én nem vagyok kívánatos.  Nem is sértő, hisz végsősoron én is csak végtagokat látok, meg imbolygást, és a damilokat én se akarom észre venni, aztán ilyen formán vaknak lenni, na az ám a nagy ámokfutás. És hazudás is, de hagyjuk, ilyen vagyok, ilyen is voltam. Szélére menős.
Olyan hiú vagyok, hogy szándékaimtól el tud bolondítani minden kis vigasz, + az ösztönök vagy a nemlétük.
Tegnap az is eszembe jutott, hogy befele kellene sírni, és megfulladni benne. Persze kék - harisnya mondana valamit, hogy az nem úgy van, vagy hogy fel a fejjel (de hol a fel? -ez sem tisztázott), valójában nem látható reálisan, nem látható milyen végletesen vagyok már ostoba, így magamnak az. Nehezemre esik az eligazodás, meg aztán nem is nagyon érdemlem amiket kapok.
Kibaszott, túlméretezett tévedés mindez, minden szavam érvénytelen, ami magamra van kifiléz. Így megy végbe a silányulás. Kurvára végzetes.
Egy elmaradt előadásnak kéne lenni, akkor legalább azért okoznék csalódást, mert mások nem tudnák mit nem láttak, míg így azon sajnálkozhatnak amin. Egy előadás ami unja magát - így képzelem, vagy így látom. Mindegy.
Már tessék a lássék is, de leginkább nem látni kellene, hogy a van az ilyen és nem lehet tenni ellene. Sebrepacsi. Legyen lebegés, és ne lobogás, és én lennék a csupaszív óvodás abban a kertben, amiről írtam már egyszer, de mindegy, mert az se nincs meg.
SEMMIT NEM TUDOK, hinni se érdemes rólam semmit, azt se, hogy 55 éves volnék, se azt, hogy amit mondtam, azt maradéktalanul érteném, vagy betudnám tartani. Erősebbek nálam a törvényeim, elvéreztem. Szeretek, élek, ölök és bent meg szakadatlan ordít egy kölök, el kellene űzni, vagy letagadni, sóskútba tenni, de nem kivenni. Néha pedig lopok, és árulkodnak az arcomon maradt lobok, végül is mind gazdátlan.
Egy toroskáposztával vetekszik a lelkem,, persze hogy savanyú amit most kileheltem. Egészségtelen vagyok és az is fáj, hogy sehol az eszcájg sehol a dinnertime.
Elmúlásokat marasztalok - pedig menni kéne. El. Végül kéne egy fal, ahol meg lehetne majd állni, a tövébe pisálni, aztán csak várni, hogy ne ez legyen tovább.

Idevág a nap, játszik az árnyék a billentyűzeten, a falon. Néhány árnyék a falraragad, illékony állandóság, mondhatni cécó. És ugyanekkor olyan hideg van, hogy nem tudom elmondani. És félelem attól, hogy a vacogás az végsősoron örök, olyasmi, hogy életre szóló kereszt. Aztán jön egy érzés, vagy épp a hiánya és nem ereszt. Nevemen szólít a nihil, ez megijeszt és meglep az ijedés ahogy végbemegy, ahogy belémköltözne már az önközöny is, hogy a levetett ruhát magamra vegyem, ami itt maradt a fogason. És biztos a fázásra nem jó, de nem tudok mit kitalálni magamra, csak az a szó illenék ide, hogy nem, na ezt már ismerem. A napot, ezt a fényjátékot kéne odaadni tudni, aztán megszűnni, de végleg. Beteg a szemem, mindent betegnek lát.

Kezemben van valami, tartom, becsapom magam, hogy látszatra örök, az sem billent ki, hogy darabokra törött, és amíg a szememben a sok kis kép pörög, sajnálni kezdem, hogy nem vagyok görög, vagy esetleg tesco gazdaságos faló, és a közöny fokozataiba nem rögtön belehaló. Elvágta. Gyógyíccsa. Pofára esek a sörkorcsolyán, a gyomrom az nincs meg, és szűkül a gégém, már az ágy hány le engem a részegségem révén. Félbemaradva lesírom magam, a kezem egy könyvet csiszatol, megállok egy fejezetnél és azt látom; isa por. Már úgy vagyok görcs, hogy könnyed a mód, úgy szállok, mint egy szúette komód. Már el vagyok késve, de van rá jó mentség, mert úgysincs az a hely ahova mennék, az ábrándulás is lábrándulás, ha lusta a lelkem, megtoldom egy hosszúlépéssel, de soha se százzal, berregek mint ha belső lenne az égésem, bio vagyok, nincs bennem motor, nem veszem észre ha a mellkasban kotor,az azaki, a nevem egy fára rávésem /ez a karc lesz a vé(g)ső/, egy itthagyott kőre teszem a kezem, ha úgy akarom lenyűgöz a látvány, és jámboran öklendezni kezdek magamat látván. Nincsen már egyebem.

Miért mondta az a valaki, két éve, hogy én erős vagyok, amikor nem? Hova lett a két évnyi beállványozott lélek? Miért kellenek most megint a pirulák? Hova lett a levegő ami körül vett? Hova lesznek ezek? Voltak egyáltalán? És vagyok e még valaki, voltam e az valaha?
Szándék és tragika 10 percben.

Most épül az a valami, amit lerombolni kell, most épül az a vendéglő, ahol sose lesz hitel. Ahol önelégült szárnyakkal lehet hinni a levegőben, ahol azt mondod, hogy két év, és semmid is lesz bőven. Most épül az a lélek, amit elviselni kell, most érkezik az a gyorsvonat, ami sehova nem visz el. Most tűnik az a valami, amit úgy szerettél látni, most épül fel az a város ahova nincs értelme vágyni. Most épül fel az a valami, amit önmagadnak hívtál, most épül fel az a part (ami leszakad) és egyedül állsz a hídnál. Mert most épül az a lefolyó, ahol eltünnek a vizeid, most épül az a seholság, ahol elleszel majd egy ideig. Most épül az sose lesz, most épül az a kórház, most épül a Déva vára, most épül az az ország ami nem jön el, mert senkié, csak valami benned épül. Most épül az a valami, ami semmi sem lesz végül. Most épül az a zsákutca, aminek soha nem lesz foltja, most épül az a pince is ami belefullad a borba. Most épül az az igazság, most egy nincsen temető, most épül az a mondat, a szava hihető. Most épül a Nincs közöd, most épül a Látó tered, most épül az a képzeleted amire nem jutnak majd ekezetek. Most epul az a valami, ami vegul majd lerombol, most epul az a valami amit isten unalombol hajtogatott, vagy felbehagyta, vagy kiadta lizingbe. Most epul az a mosoda, hol mindonknek koszos az inge.
Most epul az a valami, ami nem ketseges, hogy borton, most epul az a valami, ahova ezt kuldom.

Egyre csak azt kérdem, mi lesz? - hogy a homályban jönni fog egy hostess és eligazít, azaz hogy mégse, hanem csikorgó köveken lépve mutat majd néhány engem illető filmet és én metegetőzöm, hogy nem én vagyok az az illető akinek ez járna és ébredéskor meg földből lenne a párna. De csendre intene vagy figyelemre. Majd elképzelnénk valami átlagintelligenciával, ahogy elképzel bennünket ugyanakkor a látszat, úgy mandínerből, ideképzelőből, megnémulva, de telitüdőből, persze olyan ősz lenne, amit ember el nem képzel, hogy a legyek a szarral, a méhek meg mézzel játszanának. Mondjuk lenne a filmen, a filmen egy percem, melyről nem lehet tudni, hogy igaz e, s ha igen édemeltem-e. És állnék én a szerencsétlen, méltatlanul, mondjuk halott lennék akik papni tanul, így lennék jó és így tanulnék. Kinek az parf, kinek a parfé. Jön majd most a hideg és rólam az indák sorra lefagynak, azok a szép kacskaringók és én sajnálom majd őket.
Bolond vagyok, aki egyszerre érez hálát azzal, akit éppen összevérez, símulok és harapok, felhőkarcoló akarok lenni, nagy, várok rátok arabok.

Zöldhasú legyek gyanánt döngenek körbe a hiányok, na jó, sört reggelizek, egy szavam nem lehet, és persze valahogy nincs is. Van mit mondani, de nem tudom mi is az. Harugudni kellene, de valójában nincsen kire. És elragad az indulat, és gyűlölni aztán magamat kell érte. Lakberendező vagyok esténként a szoba tágul, a szekrény meg táncol, melankólikus vidámpark. Most épp annyit látok meg a világból amennyi az enyém belőle, és ami ide láncol, valami baj lehet a periférikus látásommal. És mással is bajom lehet, de ezt már végleg nem tudom Már nem lopok, tolvajnak is rossz vagyok, megijedek a sebektől.

Rutin a bánat és bennem összerezzem, most csak azért vagyok, hogy magam össze Gösserezzem (gut, besser - majd egyszer) és nézzem azt a valamit ami elveszett belőlem, inteni sincs erőm, csak nézek egy belső képet, úgy remeg mint ha délibáb volna, pedig nincsen hőség, és emlék a lágyság, aszfaltszag sincs,se fű, se széna, se feltűrt nadrág és semmi varázslat. Arra vágyni, amire nem vagyok képes - hiábavaló.

Nemrég írtam:

Jó lenne jónak lenni végül, amikor a zeniten van az érem, nem csak annak látszani, hanem érezni erőst, hogy van a van. Mindaddig csak filkójáték mindez, ha nem tölti be olyan értelem, melyet már nem lehet tovább osztani.

Aztán erre azt mondta egy több mint valaki, hogy van a van és én hittem neki.

Bántunk, szeretünk, tenger a dolgunk, a virág a gyümölcs nincsen már.

önmagamból önmagadba
aki nem kér nem is ad ma
amit itt van én-e? kell?
míg önmagáról énekel.

Úgy tűz be a nap a szobába, mint ha utoljára lenne.  Örvénybe kényszeríti a semmit, az ürességet, és elvegyít vele. Fáj nagyon, nincs mit mondanom. Megsemmisültem és nincs kedvem felkelni innen, jobb itt lent, mint vég nélkül rettegni az örök zuhanástól. Nem teszek, nem leszek,nem akarok, ne zavarjatok. Az kapu csengő neszeire a fal felé fordulok. Hagyjatok békében, ti árnyak, ne akarjátok elhiteni velem, hogy valahol még várnak. Fáj a bágyadt szoba és megaljasít. Gyenge vagyok és bolond, hisz nem vágyom erőre, a remény hiánya a nyakamon a kolomp. Nem nevezném én ezt már életnek. Lassú vergődésnek is alig. Nincs kedvem, abba akarom hagyni.

Ha engem kérdezel, nincs értelme(m).

Nézek rémült férfiarcot, nem én vagyok a bajnok, sebaj, az idén olyan csak mint a tavaly (mit reméltem?). Most nőhetnek ismét bordák közt a gyomok, figyelem hogy rándul a gyomorideg, vele szűkül univerzumom. Nézek rémült férfiarcot, eltévedek a szobámban és hirtelen azt kérdezem: ki ez itt? Az előszoba az labirintus, ismétlődések szakrális tere, ahol elvesztem a fonalat, ahov kulcscsomóval repülni lehetett képzelt pírral az arcomon, aféle arc poética, most jó ha a küszöb el nem gáncsol. (Nincs kedvem, se dolgozni, se enni, se inni, se a szemetet levinni, de legjobban akarni nincs kedvem, ahogy a ti akarásotokat nézem egy ideje) Nézek rémült férfiarcot, figyelem mit üzen a rángás, hogy van e benne még alázat, melyet szeretni lehet, s hogy maga miért szereti így azt a lázat, melyre kevés minden igyekezet - elképzelek egy kezet, (na jó, fojtson meg...legyen ez) Nézek rámül férfiarcot, aztán háttal egy szakadékba hajtok és én a hús, nem leszek majd mélabús. Nézek rémült férfiarcot, a semmi a képembe röhög, az erősek privilégiuma csámcsogni a világtetemen, az erőkön, bíznak magukban, hogy tudásuk van és, hogy örök, de ösztönük gyáva, csak másokra hörög. Nézek rémült férfiarcot, fejet sínekre hajtok, alszok, ikesen, ékesen. Mert sok a pestinő és kevés a móka, és ködbe kell mosódni, de sose a jóba.
Valaki egyszer ellopta egy noteszlapomat, (úgy hitte joga van hozzá), aztán egyebet is és végül ez sem volt elég, felébredtem és nem találtam a lelkem. Megváltozott a világ, oda a betyárbecsület, nézz bármerre, nem találsz már tisztességes gyilkosokat, akinek nem csak rókaösztöne, de tartása is a fegyvere.
Nézek rémült férfiaarcot én már semmit, ti mást akartok, így vagyunk mi most, fejemben égitestet tartok, melyen nincsen oxigén, s ha jöttök belehaltok, de ne féljetek, én magam már nem vagyok ártalmas, a levegő fogyott el köröttem, képezve egyfajta negatív aurát. Akaratom sincsen, reggelente ébredéskor a plafonra ragasztom szemeimmel, azaz a két lyukkal ami itt maradt belőlem. Az lesz akartok amit akartok, és magatok lesztek,( így üresek, úgy ahogy vágytatok lenni), és egyedül lesztek, és szomorúak lesztek, de nem maradtok veszteg, csak nem lesz annyi sem bennetek, hogy egy rémültnek a szemébe nézzetek és mondani tudjatok valamit, azon kívűl, hogy : nem tudom.

Szeretném tudni, hol s mikor születik a szerelem. Szeretnék én lenni a bába, hogy nyakára tekerjem szépen a köldökzsinórt. És megszünjünk közösen mosolyogva.

Jó volt, persze jó volt, és más volt, persze más, de marad majd néhány foltod, mert ez se több csak egy rándulás. Szép volt, persze szép volt,, önmagának úgy ahogy, és az az arcán idilli, könnyed módon siklottak alá a nílusi krokodili könnyek. És az Isten, veri a z Isten, önmagával és nem velem, őt megeszi majd lassan a látszat, én meg apatikusan kiverem.. Ócska is volt persze ócska, vak is voltam, persze vak, sziréna is volt meg szirének, mindők néma, egyik se mondta; védd magad.
És pokol is lesz, persze pokol, mert önmagáért gyáván másokat okol, és űz el, nem is veszi észre, hogy még lobog, de költözik belőle a tűz el. És kincse is van, persze kincse, foszló tetemeknek tincse, minden vagyona a nincse, és olyan fajtán egotomán, hogy attól élvez el, ha egy mondatod úgy keztdhet, hogy : ÉN (aztán abban a legszegényebb, elkélne a hitel), ha a dunába lőné egy ensz katona, legfeljebb akkor kerülne helyére belső rendje, ha maradna az ego mellett még némi hely. És rád is lehelt, persze lehelt is rád, és nem vetted észre mérgeit, ostoba voltál, persze fajankó, mert rajta már semmi nem segít - eként hasonlít csak hozzád, de ezt is bánod.
És az is mindegy, hogy bambán nézel, vagy könnyes szemmel utána intsz, törtet az énje, csukladozva, sejlő emléke a gerinc, míg ő maga egy dohos pince, palotának árulja néhanap, és hiszi, akad neki majd egy vak.
És gyáva ngyon, persze gyáva, vámot ő soha sem fizet, eliszkol a zöldhatáron, ezt erényként mondja el mindenkinek, színezi szürke és unalmas illúzióit, füsttel színezi szépre, nem nagyon jut eszébe semmi magán kívül, ha feltekint az égre. Az néz, hogy mi a könnyű, a fájdalmat másra hagyja. És jó lenne most üvölteni, hogy senki ne hallja, csak bentre, kilélegezni a néhány tonnyányi űrt, hogy a csön végre kihulljon rögökben, kimondani, igen ki, most már megint semmi vagyok, ne írjatok, ne hívjatok, az ajtómra kitenni a táblát: magamon kívül vagyok.
És hogy mi legyen a szemetekkel, keresni kellene tán egy dombot. Míg ő szétszórja a világban verzióit, megágyazni neki benne. És ő az emberszakon. Veszélyes világ. A végén majd énből szigorlatoz, és elbukik.
Egy Lidocain felhő tannyáz felettem, ablakom kitárva  belélegeztem, az van most belül, az a zsibbadás, reméljük jó sokáig tart, míg amaz elpusztul teljesen.

Érmét dobnék, mert az fej vagy írás, de félnék, hogy kétszer is elfogna a sírás, hogy egyre megyek és az elremélt csodák nélkülem valók. Vagy, ha mondjuk az élére esne az érme, restelkedni is nekem kellene érte, hogy én szolgáltatom a precendenst, s nem az engem. Vagy magamat elhagyva akadna el a szavam és a nagy ábrándok hordákban rontanának rám. De érme.
Térfelet választanék a fele királyságból, sehogy nem tudnék kiszeretni a tényleg királylányból, így lenne hét fej és hét írás egyből, tenyeremmel felfognám sárkánykönnyeket, tüdőmmel a füstöt és a tüzet. Bátor lennék, vonatkoztassunk el tőlem.
Jó lenne jónak lenni végül, amikor a zeniten van az érem, nem csak annak látszani, hanem érezni erőst, hogy van a van. Mindaddig csak filkójáték mindez, ha nem tölti be olyan értelem, melyet már nem lehet tovább osztani.

Lehet, most a kéz nem tudja mit csinál, az elme nem tudja mit gondol pontosan - csak valaki, valami használja, máshonnan üzen. Érts meg - ezt magamnak mondom, és egy kicsit másnak.
Mondom - szitáló eső, a baj rendszerint tökéletes. Mint ahogy én is folyton egységbe akarok esni, csak az lenne kétségbeejtő, hogy én vagyok a légy, és a levesbe ejt ő.
Megkérem a példákat, hogy ne statuáljanak engem.

Csuklómon befőttes az üveg és egyre zöldebb. Ha lefele görbül a szám, majd tótágast fogok állni, jelezve szívesebben adnám a mosolyomat.

Fáradt vagyok. Elfáradtam. Egy kicsit félrenéztem (valójában bambán a múltba bámultam, amely nem is létezik már se odakünt, se idebent), a mellkasomban meg karmok nőttek (jó barom vagyok, de hagytam). Nehéz ezt kézbe venni, felsérti a finom bőrt a kézen, hát még megtisztítani a limlomoktól, amit az a nemlétező hanyagul itthagyott és feslene most. A szemem eltelik, ha oda nézek befed puhán a látvány, ha nagy leszek kicsi leszek - ócska szóficam - meg aztán a kérdés is kissé megvagyon késve.
Sok szép időmet átaludtam, de tényleg honnan is tudnám, hogy nem attól volt e szép, hogy nem tudtam róla, hogy nem az aléltság tette e azzá ami most. Jó lenne bizonyosságot nyerni, (vakszerencse tekints kicsit rám, már megint) ami vagyok, szabad e annak látszani, és engedd levennem a sok rossz ruhámat.
Először kilómétereken, majd karnyújtásnyira vannak a sóhajok - bízisten néha összegyúrnám. Jó volna, ha az lehetne, hogy felém nem csak a kétség integetne, hanem mondjuk a valaki a sínek közé lökné, így cserélve vele helyet, fehér keszkenőjét elvenné és leporolná, és én pedig nem venném észre a helycserét. Csak néznék.
Bezárna ez ízben az a konkrét valami és nem engedne el.
Csak ülnék fényes buborékban és nézném milyen zavaros vízből lett tisztasága, amiről nem tudom levenni a szemem, se az eszemet...és visszanézne rám a buborék, ás hátha nem fájna az neki amit látna.
Meztelen lennék és fáznék. Remélnék valamit. Libabőrös lenne belül az a valami és nem visongana gyerek.

Jó lenne, ha lehetne az az idő, és benne az a lélek ahova csigalépcső vinne fel, kapaszkodónak pedig a korlátvasak simulnának a markomba hízelegve. A talpammal szeretnék érezni minden lépcsőfokot, meztéláb lennék, hogy a közel az közel legyen, pulzust tapintanék, hogy van e élet, és arcomat tartanám oda a szélnek, mert huzat is volna, de nem kellene félni tőle, hogy kivisz, mert csukva lenne ajtó és ablak, de azért szállnának a megsárgult függönyök mégis - mert az dinamizmust sejtetne. Örülnék mindennek, és oda akarnám adni az egészet a valakinek.

Átmeneti idő. A lábtörlő alatt, kulcs helyett. Én időm, én időm, én igen nagy időm. Majd jön egy eredeti bakancs (már úgy értem, hogy tuti brand), és megérez a vastag talpon át, szép időm, aztán fejét felemelve  látni fog egy foltot, ami akár ő is lehetett volna, de nem csodálkozik, mert nem ért hozzám, használhatatlan vagyok. Csudálkozást tettetek, mint ha nem tudnám hogy: de igen.
Nem tudom ki hogy van vele, de én már mégeccer nem akarok meghalni.

Ostobának lenni, hallgatagnak lenni, vágymentesnek lenni, könnyűnek lenni, lebegve lenni, szeretve lenni, emlékezve lenni, antitestnek lenni, víznek vagy halnak lenni, esetleg halottnak. De lenni.
Valaminek, vagy a valaminek.

Egy zsibbadt angyal - kicsit kancsal
ereszkedik az ágyékba,
rekordhőség lesz ma babám,
vetődj rá az árnyékra.
De ne úgy képzeld, hogy az én árnyékom,
me' nekem má' nincsen olyan,
ez élet nem egy felhőstehén,
pródáld meg most nem gomolyan
venni magad - vagy egy túrót,
megőriz a komolyságom,
olyan sokat láttam én már,
hogy most vaknak lenni vágyom -
a picsába is, vagy hogy mondják ezt,
amikor nincsen sehogy,
se az ellentettje nincsen...
na arra kéne szó csak,
már mindegy hogy szitok vagy ima.

Elképzelem...
ahogy reggelre valaki fehérre festi a fogaimat, a korpát eltűnteti a hajamból, alhasi fájdalmaimat megszűnteti, a bőröm selymes lesz, és makulátlanul követve az arcom vonalát simává varázsolja az arcom, kidugítja az orromat, a szemem fehérje sem mutat hasonlóságot a húsvéti nyusziéval, szinte vakít, a hasizmom meg olyan feszes lesz hogy egy üllőt is rá lehetne ejteni, simán csak lepattanna. A szívből is kiállítaná a görcsöt, bevetné a körömágyat, élőflórás mosolyával bepermetezne, a vágytálat két kezébe hozná, úgy este felé, egy vasárnap. Légzésem egyenletes lenne és az izületeim sem fájnának, magabiztos lenne a a gyomorgörcsöm.
Kellene ez a reggel, kellene ezt elképzelni tudni. Tudom. De zöldágra jutni annyit tesz, hogy lemondani minden másról, különben is a plastic virág tovább tart. Ez van. Nekünkem legyen van mondva.
Semmit sem értek, a legjobban magamat, persze ez érdekel már a legkevésbé. Már csak én hiányzok, de az örökre van.

Megháborodtam, meghőbörödtem, uszkve 5 évi Vileda, Pronto, Cilit, Cif, Sofix rezisztencia után elvéreztem a hétvégén. Törlőrongyot ragadtam, szöszmöszpapucsba bújtam, hajat copfoztam, és haladok a porral. A nőknek valahogy könnyebb azt hiszem, nekik valahogy úgy van a természetük, hogy kis mennyiségű kosszal szemben is képesek agresszívek lenni, míg nekem a évtizedes szennyeződések sem jelentenek igazi kihívást, hogy úgy mondjam, nem látom meg bennük a lehetőséget. Illetve csak láttam, eleddig. Mert most bizony fogaknak csikorgatása van, minden egyes cd tok, üres és tartalmas egyaránt kézbe kerül. Így a könyvek is, amelyekről persze általában nem is tudom hogy megvannak nekem. Mindjárt elsőre bele is szaladtam Toldi Miklósba - magába - egy 6-ik osztályos irodalom könyv borítoján áll a szálfával, és nagyon kék, de tollrajz, nem hőbörgök. Honom nagyjainak mind kiszúrva a szeme, és a következő lapon berajzolva a szemgolyó, mozgatom a lapokat, tetszik, ahogy a nagyjainkat szemforgatásra bírom, aztán a naptól megfakult gerincű Rejtjelek című könyv aminek idejekorán jutottam az előszavához, és rögtön valami beszerzési ficamra gondoltam a megvásárlás körülményeit illetően. Egy - vélhetőleg mézzel, vagy más édes anyaggal leöntött Vili a világ leggazdagabb verebe. Aztán Német, Orosz és Angol kisszótárak, valamint utóbbiból magyar angol diáklevelezés. Eszembe nem jutna olyat mondani, hogy nekem nagy családom van, azt meg nem írja, hogy én mit írjak, szal angol hülyék, mentek ám ti a francba. Aztán ülök a szoba közepén és azon gondolkozom el (de nagyon), hogy szerettem e valaha is Kirkegaard-ot, mert olyan katyvasz az egész, ezzel a vallásos szósszal meg leöntve,erőteljes sznobságot sejtek akkori magamban. Van egy csomó haszontalan könyv amit csak azért tartok, mert van rajta egy elég jó kis gyűrődés, vagy teapaca, vagy hiányzik a harmadik oldala, és tudni vélem hogy miért. A legádázabb ellenfeleim a por és macskaszőr mellett, a plüssrágcsálók, amikhez úgy jutott hajdan az ember, hogy ötletszegény ismerősöket ill barátokat választott, s azok kötelezve érezték magukat, hogy különféle rendű szöszállatokkal kedveskedjenek. Ki kellene dobni ezeket a francba, csak hát egér és sün és nyúl, meg macskaszemekről van szó, nem tudom megtenni. Kerül majd egy doboz, egy plüssmauzóleum és slussz passz, még nekrológot se mondok, ha nem muszáj. Amikor takarít az ember, kicsit olyan, hogy valamit lemos, és az a kosz az valamire emlékezteti, egy előző foltra a falon, egy előző repedésre a kapcsoló mellett, egy előző festékfoltra az ablakpárkányon. Maszatolás folyik. Nem volt ez mindig így, legszívesebben hagynám az egészet félbe, tennék úgy mint ahogy rég, takarításnak azt neveztem, amikor egyenletes rétegben oszlattam el a káoszt a szobámban. Három nagy zsák tömény komposztnak minden fentartás nélkül nevezhető anyagot vittem már le a kukába, este dőzs lesz hajléktalanéknál. Ha végzek az egésszel, remélem olyan lesz, mint amikor elkezdtem, nem szeretem a radikális változásokat, még koszban sem. A porcica legyen velem.