Fáradt vagyok. Elfáradtam. Egy kicsit félrenéztem (valójában bambán a múltba bámultam, amely nem is létezik már se odakünt, se idebent), a mellkasomban meg karmok nőttek (jó barom vagyok, de hagytam). Nehéz ezt kézbe venni, felsérti a finom bőrt a kézen, hát még megtisztítani a limlomoktól, amit az a nemlétező hanyagul itthagyott és feslene most. A szemem eltelik, ha oda nézek befed puhán a látvány, ha nagy leszek kicsi leszek - ócska szóficam - meg aztán a kérdés is kissé megvagyon késve.
Sok szép időmet átaludtam, de tényleg honnan is tudnám, hogy nem attól volt e szép, hogy nem tudtam róla, hogy nem az aléltság tette e azzá ami most. Jó lenne bizonyosságot nyerni, (vakszerencse tekints kicsit rám, már megint) ami vagyok, szabad e annak látszani, és engedd levennem a sok rossz ruhámat.
Először kilómétereken, majd karnyújtásnyira vannak a sóhajok - bízisten néha összegyúrnám. Jó volna, ha az lehetne, hogy felém nem csak a kétség integetne, hanem mondjuk a valaki a sínek közé lökné, így cserélve vele helyet, fehér keszkenőjét elvenné és leporolná, és én pedig nem venném észre a helycserét. Csak néznék.
Bezárna ez ízben az a konkrét valami és nem engedne el.
Csak ülnék fényes buborékban és nézném milyen zavaros vízből lett tisztasága, amiről nem tudom levenni a szemem, se az eszemet...és visszanézne rám a buborék, ás hátha nem fájna az neki amit látna.
Meztelen lennék és fáznék. Remélnék valamit. Libabőrös lenne belül az a valami és nem visongana gyerek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése