sebtolvaj

Úgy tűz be a nap a szobába, mint ha utoljára lenne.  Örvénybe kényszeríti a semmit, az ürességet, és elvegyít vele. Fáj nagyon, nincs mit mondanom. Megsemmisültem és nincs kedvem felkelni innen, jobb itt lent, mint vég nélkül rettegni az örök zuhanástól. Nem teszek, nem leszek,nem akarok, ne zavarjatok. Az kapu csengő neszeire a fal felé fordulok. Hagyjatok békében, ti árnyak, ne akarjátok elhiteni velem, hogy valahol még várnak. Fáj a bágyadt szoba és megaljasít. Gyenge vagyok és bolond, hisz nem vágyom erőre, a remény hiánya a nyakamon a kolomp. Nem nevezném én ezt már életnek. Lassú vergődésnek is alig. Nincs kedvem, abba akarom hagyni.