sebtolvaj

Zöldhasú legyek gyanánt döngenek körbe a hiányok, na jó, sört reggelizek, egy szavam nem lehet, és persze valahogy nincs is. Van mit mondani, de nem tudom mi is az. Harugudni kellene, de valójában nincsen kire. És elragad az indulat, és gyűlölni aztán magamat kell érte. Lakberendező vagyok esténként a szoba tágul, a szekrény meg táncol, melankólikus vidámpark. Most épp annyit látok meg a világból amennyi az enyém belőle, és ami ide láncol, valami baj lehet a periférikus látásommal. És mással is bajom lehet, de ezt már végleg nem tudom Már nem lopok, tolvajnak is rossz vagyok, megijedek a sebektől.

Rutin a bánat és bennem összerezzem, most csak azért vagyok, hogy magam össze Gösserezzem (gut, besser - majd egyszer) és nézzem azt a valamit ami elveszett belőlem, inteni sincs erőm, csak nézek egy belső képet, úgy remeg mint ha délibáb volna, pedig nincsen hőség, és emlék a lágyság, aszfaltszag sincs,se fű, se széna, se feltűrt nadrág és semmi varázslat. Arra vágyni, amire nem vagyok képes - hiábavaló.