sebtolvaj

Volt egy mozi. Számtalan film fröcsögött a filmvászonra, minden este. A 70-es években kígyóztak hozzá a sorok, olyan volt mint ha azok a falak rejtenék a kába kövét és a mozgó kép muzulmánjai, azok meg mi lennénk, akkor még kisemmizve, popcorntalanul, kérgesre száradt fruttikkal a szánkban. Ott láttam remegő várakozással a Star Wars 4-et, amit még akkor Csillagok háborújának hívtak. Ott láttam meg Bordán Irén fedetlen mellét is egy Jancsó filmben, ahogy a fehér lenvászon ruhájából kificedt keregsége, és amit én azóta sem tudtam elfeledni. Akkori életemet gyakorlatilag Bordán Irén melle determinálta, tette sínre, vagy mi, és így lehet azóta is. Azon a nagy fehéren, néha jó volt látni azt, hogy mindenki ugyanattól szenved, hogy a rossz az elnyeri méltő büntetését, és az okos pedig attól okos, hogy enged még akkor is ha nem megy. Leegyszerűsített világot kaptunk és alig került az bármibe is nekünk. A mozi kölcsönbe kapott egérút, magunknak magunktól, de osztoznia lehet rajta. Közösen kell ülni a sötétben, képek mellett lehet törpülni szintén azt is közösen és várni, hogy a bennünk élő vászonra dobott miként csinálja végig nekünk, amit már mi soha se fogunk. A jó mozi mindent befejez helyettünk, amit mi mindig félre dobtunk vagy félre dobnánk félbehagyva. És volt hogy sírva nevettünk, vagy szántuk magunkat, hogy azok ott nálunk olyanabbak, és ha így volt, akkor fordult a helyzet és nevvettünk sírva. Ez meg itt egy mozinekrológ, de nem celluózra írva.