sebtolvaj

Minden szomoruságomkor - úgy értem minden szomorúságom kezdetekor, meg kell kérdeznem magamtól, hogy előtte mi voltam. Azt kérdezem meg, hogy pontosan értsem, mi előzte meg az én szomorúságomat, esetleg egy másik, minőségében másik szomorúság, vagy talán más. Mindig kérdezgetnem kell magamat, nincs megállás, megy a verseny, aki nem válaszol annak elapadnak a kérdései, akinek elfogynak a kérdései az végül elfárad, senkinek se kell. Olyan lesz mint az útszélén elütött állat, ami inkább ébreszt undort, mint szánalmat. Meg kell kérdeznem a szomorúságomat - úgy értem, ha már itt van, hogy mi célból kersett meg engem, minek köszönhetem a megtiszteltetést, hogy pont engem. Vigyáznom kell, meg kell kínálnom, meg kell osszam vele a cigarettátt és a feketekávét. Ki vagyok szolgáltatva neki, kedvesnek kell hozzá, véletlenül sem szabad megéreznie, hogy nem kivánatos vendég. Az én szomorúságom mindig a lábamon keresztül jön belém, úgy közeledeik lassan egszen a fejbe. Olyankor leesik egy tantusz, csilingel, és van amikor én ezt észre is veszem. Tudatában vagyok a pillanatnak, hogy akkor most valami végbe megy. Szólnék én olyankor, akárkinek, bárkinek, hogy most valami kicsit, nem végzetesen de változott, vagy változni készül. De nem lehet, nem lehet másokat magammal elszomorítanom. Különben is, az én szomorúságom, olyan mint minden másom, vacak, inkább csak hasonlít arra ami lenni szeretne, de végül is nem az. Nem vagyok jóban a szomorúságommal, ezért hát engem sem szeret a szomorúság, sose nem jön teljesen belém, csak rám nehezedik a mellkasomra a nagy seggével és lóbálja a lábát. Olyankor csendben vagyok, azt hiszem azért, mert olyankor tényleg nincs mit mondanom.