Kapásnapló

Ma nem kapáltam.

Fúúaszél, hullahó, léniát látok a zágyamon.

Most meg szállingózik a hó. Annyira szép, ahogy a csudálatos kristályok befednek mindent. Annyira jó, hogy van mit írnom emiatt.
Annyira jó, ahogy eredetiségemet mindez felfedi.
Annyira jó, hogy amit lehet azt nem lehet.
Az is jó, hogy semmit sem értek.
Semmit se érte.
Semmit se ér.
Semmi se.
Sem.
Se.

Fékblog

Nagyon korán ébredtem ma. Aztán bundáskenyeret reggeliztem, és teát szürcsöltem hozzá. Az ablakon is jól kicsodálkoztam, hiszen imádom a havat, így a telet is. Csak homályokban dereng az álmom, nem nagyon emlékszem vissza rá, csak arra hogy elmondhatóan szép. Mostanában olyan idegesítően harmóniában vagyok magammal. Az életem tökéletessége, részletgazdagsága ejt leginkább zavarba. Hűsölni is saját árnyaltságomba járok. Gondolataim tiszák mint a forrásvíz, vagy a szűzhólé, ollé. Állandóan menni vágyom, ezért egy nap többször is körberepülöm a földet, a saját űrhajómmal. Bioholdkomp, szilvapálesszel megy, semmi szaros kerozin. Amíg utazom, addig mindeféle tételeket állítok fel, emberről lélekről, irígységről, szeretésről, meg más ilyenekről. A válaszaim mindig teljességre törekvőek és az igazságot súrolóak. Rendkívül szorgalmas vagyok, a frigider ajtaját a benne rejlő mirelit jövőképek miat csak úgy tudom becsukni ahogy a rajzfilmekben szokás, Ilyen ívesen vagy hogy. Anyagcserém, bár gyors, de normálisnak mondható. Aurám nincs, se tüszős, se kétoldali. Otthonomban példás rend honol, sokat porszívózok, mert szeretek porszívózni, olyankor kikapcsolok. Vagy tüsszögök. Mindkettőt szeretek. Az estém az mindig csodálatos, ha nagyon igyekszem, akkor lemerem fogadni, hogy elsőre megtalálom a reset gombot. Ilyenkor olyan leszek, mint egyetlen nagy - olyan tömbszerű - mauzóleum. És se nem gondolok boldogtalanokkal, se boldogokkal. Egyáltalán nem gondolok. Ilyenekre.

Bennem a hajlam, hogy azt mondjam, ez így nem mehet tovább. Természete a semminek az, hogy mégis megy. Axióma ez vagy mi, amit nehéz kifejezni, megértetni is. Más kérdés, hogy tőlem elidegenedve, és egyedül nézni, hogy egyedül nézi(k). Végig. A szavakat meg jól bekenni valami sebkenőccsel, hogy meg ne ficamodjanak, jajj, annyi mindenre kell vigyázni most megint. Egy darab sebtolvaj, a nyilvántartásban jóváírva, ellenjegyezve.
Mi sem történt. Mi sem történünk. Sőt mi több; mi a mi?

Néhány percre olyan szvít lesz minden, aztán már a következő pillanatba' meg olyan sűrűségű fájdalom(?), hogy elképzelni is teher.
Válasszunk magunknak paradigmát, ha már az ökrök a nyárson forgolódnak.

A világ második legveszélyesebb kérdése:
Mit keresek én itt?

Kapásnapló

Ma nem kaptam.

Kopásnapló

Ma sem ismertem magamra.

Hagyjatok mára emberekek, nem mondom kétszer, nem énekelek, holnap majd talán lehet.

Hogyan nem tudtam, hogy mit ne csináljak?

Úgy hittem, lesz egy kép, értve ez alatt azt, hogy nagyon is létezik, ...szóval hát az a kép, amelyen minden érdekel(het) bennünket. Azon a képen valaki rokonára ismer rokonában, s az a rokon, emez rokonban látja meg magát.
Ez a kép nem létezik. Az egész egy felvetés, nemlétező, egy magára emlékező magánvaló. Mindenesetre bánthat. Azt hiszem szabad bántania.
Fess másik képet, úgy mint a kutyák.

Kopásnapló v 0.01

Ma nem ismerek magamra.

 

Üdvözöljük az Inga-járaton,
a sztyuárdeszek etetése tilos,
elvisszük maj a megígért földre,
ne szőjjön álmot, ez nem lesz kéjutazás.
ha már senkinek se kellesz,
majd elmondom milyen lesz,
ha már senkinek sem kellesz,
majd elmondom milyen lesz.

Persze szép eszmékkel raknám tele, hogy múljon el gyorsan, szívemnek tele. De bárhogy is a sok kellem, nem tehet az ember saját üressége ellen, ha csak nem magában valamit felnevelne, de szégyenkeresztet vet rá az elme. És a felnevelt az csak pára, illanó elegy, a világ megüresül, tetején ülve, a fejemben ismerős zsongás, most megint, de azt mondja hazaértél megint, te akinek sosem volt otthonod. Messziről jött szél ültet finom port az arcomra. Csontokat ások ma éjjel el, az álomtemetőben. Kössétek meg Hekit. Nem lenne az jó senkinek.

Intenzív (nem osztály), hanem nap. Ez egy intenzív nap volt, de vége van.
Mondta a katatón  a narkolepsziásnak, vagy fordítva.

Annyi mendenről hittem azt, hogy el kell mondanom.
Annyi mindenkiről hittem azt, hogy csak neki.
Annyiszor hittem azt, hogy nem csak matematika órákon számítok.
Egy helyben állva, de a valósághoz közel járva.
És vannak akinek meg egyáltalán nem rossz a hiszeme.
Nem torzítja lelkét bántóan a csámpa.
Mindegy, hogy tud e róla bárki, az számít, hogy hiszem-e.

Can I play with madness. Későkamasz koromban sokat hallgattam. Most jobbára halogatok, halogatok. Aztán meghalogatok. Furamódon jó érzés van bennem, mert én nem hittem, hogy ezen a világon léteznek ennyire árnyalt, és lojális halottkémek. Nem hittem, emiatt rág egy kicsit a szégyenem. Nadeugyemégseanyűvek.

A helyreigazítás helyreigazítása. Ismételten elnézést kérünk az olvasóktól. A szerzőtől értesültünk, hogy a javított mondat, helyesen így hangzott el: Bolondos a szelindek.

Helyreigazítás. Nevezett könyv lapjain olvasható a következő: Boldogok a szelídek. Kedves olvasóinktól elnézést kér a szerző, a mondat helyesen Bolondok a szelídek.

Ennek kapcsán szükségesnek tartom megjegyezni, hogy úgy veszem észre magamon, hogy a szellemi síkom az meglehetősen túlfejlett, most ha következetes akarok lenni, azaz ostoba, magammal szemben, akkor azt mondanám, hogy a szellemi síkom az nekem simán tüszős és két oldali, és többszörösen áttételes. Van hogy ez úgy csapódik le, hogy egyszerűen jófej vagyok. És ha jófej vagyok, akkor olyanokat mondok, hogy a majtényi síkon nem leszek a piszlicsáré. Se elejem, se végem, ergo, nincsen történetem, a történet nem én vagyok. Most nem. Megyek is tímezni (nem tímeázni) az egomhoz.

Egy asztalnal ulok es nem hasznalok ekezeteket. De most elkepzelem, hogy mindez ilyen es a hianyuk az voltakeppen nem deficit, hanem hagulatfesto elem. Hajlok ra, hogy elfogadjam ezt, tetszik ahogy ilyen finom arnyalatokat lat a szemem, es olvad ossze a valami. Epp ugy ahogy a nyelvemen a kave ize terul szet, hogy a bentet az izek most birtokba vegyek. Egy ido utan elhagyom a pontokat a vesszoket kivancsi leven milyen az elet es annak ize ha a mondanivalo mar egyaltalan nem tagolhato hanem egyetlen laza mozdulattal kivajudott erzes Olyan laza mozdulat mint ahogy a kaveban az ember a kiskanallal tesz nehany korkoros mozdulatot es a vegen meg a porcelanhoz koccan az aluminium a ket egymasnak idegen anyag
Majdaszokozoknekintekannyiraerzekenybucsutamennyirecsakkepesvagyok
Alelkemgomolyogvagycsakacigifustjemareldontenisemtudom.

Mamikám, nekem egy ideje elromlott a kilincslátásom. És ettől valami folytonos zavar van. Nem tudok az ajtókra haragudni miatta. A kezemre, a szememre, s amit ezek jelentenek azokkal szemben viseltetek indulattal. Mamikám, én nem tudom becsapni az ajtókat sem, magamat csapom be.

Ha lenne rá mód, színházba mennék. Az előadás most ne érdekeljen engem. A végén a ruhatárosnak borravalót adnék, hogy engedje meg otthagynom a lelkemet a fogason. Aztán elindulnék valami nem ismertbe, hajadonfőtt, a fejbúbomig magamba csomagolva, az ezer éve csukott kapuk kilincseit szidolozni. A nézőtéren pedig néznék mindezt az emberek. Hol sírnának, hol nevetnének.
Kevesen lennének azok akik nagyon is jól tudnák, ez maga a ripacskodás.

Lenne úgy, hogy a küszöbön..., azt megtalálva...ügyelve arra, hogy se ki és se be,...s fejlett arányérzékre utalna az, hogy mindez a Magyar Kultúra napján,...de ezek véletlenek,...szóval ott egy kicsit megmattult tekintettel, és tán megpocsékolva is, egy nagyon is hideg szoba, nagyon is álomszagú ágyára leülne.És akkor azt, ott valahogy mindenki értené, úgy értem nem úgy lenne mint én, aki minden esetben is magyarázatra szorulok. Még a vak is értené.

Lakik bennem egy vak, ki elbődül hajnalonta. A vak is látja, hogy onnan nézve, ami van, az a valami helyett: hézagot pótol. Az ifjúságra, az ifjúságra kedvezőtlen idő. Szó nélkül, ugye azt jelenti: simán.

Legyen úgy, hogy távolodna egy kép. Nade...úgy, hogy valójában az, hogy közel az nem létezett, semmi szín alatt. És akkor ennek valahogy olyan hatása lenne, hogy az most ott van hagyva, és lesz ami lesz. A fantáziára, vagy annak hiányára bízva. Aztán lehet, hogy arra a mondatra meg egyáltalán nem is lenne szükség, mert azt vagy kimondta már valamikor az a valaki, aki az ilyen mondatokat egyszerűen sokkal jobban mondja ki. Mert alkatilag olyan, hogy jobban mondja ki a megfelelő mondatokat. Aztán meg, hogy ez a távolodás hol érjen véget, azt is nehéz eltalálni, mert így, hogy már mondat se nagyon lesz, az egész úgy leül. Mondjuk, az megtörné az egyhanguságot, hogy úgy csinálna egyvalaki, mint aki egy másvalakire hederít. És akkor tényleg nem kellene mondat, mert ugye ott van a hederítés, mintegy helyette, vagy a meghalkulást kiegészítendő. A végén meg,...persze egy kicsit elsötétedne a kép és jönnének a betűk, a stáblista, a cím, hogy Közeledj okosan ! (és akkor mindneki tudná már, hogy nem is fog fájni, vagy ha igen, akkor sem igaz, és bizosan nem is szabad, lehet, kell, komolyan venni)


a hisztis kölkeket, meg jól elpicsázná az anyjuk, vagy valaki olyan, aki szereti őket

Egy mondattal kezdődjön. Igen, valahogy így. Aztán pedig csend, és némi zavar. - Félsz e? - Rettenetően. Jó, akkor kezdődjék egy mondattal. Igen, így hogy most mondanék valamit. Aztán legyen egy kis zavar. Így életszerű. Így valószerűtlen. Kezdődjön egy mondat hiányával inkább? - Nem tudom, félek. Akkor, úgy legyen,...hogy legyen először egy kis zavar, amit egy mondatba tömörítünk. Vagy kezdődne félelemmel, olyannal amit nem lehet megfogalmazni, és maradjon ki a zavar. Kezdődjön valami mondattal, ami semmit nem jelent, csak maguk a szavak. Kezdődne úgy, hogy ömlik a szó. - Félsz? - Rettentően. Jó, akkor kezdődjön így. Legyen hallgatással.

Az ember, alighanem olyan mondatokat keres, amivel sok mindent kifejezhet, azaz az utána jövő mondatok, ha lennének is, feleslegessé válnak, egy szempillantás nem sok, annyi idő alatt. Nem tudom, hogyan, nem tudom miért, de van az az érzésem, hogy az a mondat itt ólálkodik körülöttem. Vagy hagyom magam, vagy hagyja magát. És akkor aztán csönd lesz nagyon... Akarom én ezt a mondatot? Azt érzem, hogy igen. Ez meg itt egy befejezett jelen.

Egy kis varázslat, füst, lebegés. Mindez nincs elegendő lendület, energia hiányában. Egy kis nevetés, egy férfi...egy gyönyörű nő és szerelem. Kezdjük az elejéről. Az elején egy magányos férfi...nem, nem magányos. Még nem. Ez az első lépés. A férfi. Aztán jön a nevetés. Nő. Szerelem. Nézz rá. Kezdhetünk így is, mindazonáltal nem így kezdődik. Emiatt kell csöndben lenned. Ez fontos. Hinned kell nekem. A férfi belép egy bárba. Meglát egy gyönyörű nőt. Vajon ismerik egymást? Nem úgy tűnik, hogy ismernék, de... Mintha felismernék egymást. Melyikük ismeri a másikat? Ez a kezdet, vagy a befejezés? Ez az, ami érdekel bennünket. A kezdet és a befejezés. Szerelem és búcsúzás. Tudom, hogy nem kell megemlítenem, de mégis: Emlékezz, mindez csupán egy film. Képzelgés. Mindenesetre bánthat.

Szia... Velem jössz? Igen, Rómába. A gép lassan indul. Sietnünk kell. - Mi a terved? - Nincs sok időm. - Alex. - Amy... - Mint az a francia lány? - Igen, ismered őt? - Talán Párizsba kellene mennünk? - Nem hiszem. - Várnunk kéne egy kicsit. - Igen, egyetértek. - Kérsz valamit?  - Egy kávét. Nem vagy éhes? Valami mást esetleg?  Két kávét legyen szíves! Ne haragudj, tulajdonképpen mit akarsz tőlem? Csak Rómába szeretnék utazni. Azt hiszem...köszönöm. Azt hiszem, ez egy kicsit korai. Többet kellene tudnunk egymásról. Igen, egyetértek. Csak azt tudom, hogy csodálatos vagy. Ha szabad ezt mondanom... Igen, szabad. Ez minden, amit tudsz? Mit akarsz? - Búcsúzni akarok. - Most?  Nem. Előbb be kell lépnem ide. Utána leülni egy asztalhoz, vagy valahol a bárban, mindegy. Egy gyönyörű nővel vagyok. Rendelek valamit inni. Egy kávét, talán. Megiszom. A szemébe nézek. Aztán elmondom neki, hogy szeretem. Rámnéz, és nevet. Nem ismer engem, ez egészen biztos, de emlékeztetem valakire. Majdnem... Nem így terveztem az utat. De, gondolom, így kéne. Rámnéz. Vár. Az éjszaka tovább folyik. És rájön, hogy nem csapom be. Tényleg szeretem. És ez az. A pillanat, mikor búcsúzok. Az idő elérkezett. Kezdjük elölről.

Egy kis varázslat, füst, lebegés. Mindez nincs elegendő lendület, energia hiányában. Egy kis nevetés, egy férfi...
(Reconstruction)

Egy vőlegény, egy vőlegény jön majd helyettünk...
szálas lesz, 81 kiló, vőle vőle vőle vőle vőlegényünk,
éppen a helyünkbe való.
Jól látom, szálas lesz aki lép helyünkbe,
éppen a helyettünk való.
Jól elcsábítja, jól elcsábítja
mit elcsábítottunk volna mi.

Ének dícsérje, aki jő helyünkbe,
fecsérelt helyünkbe ki jő.
Új évad érkez, fecsérelt helyünkbe,
fecsérelt helyünkbe ki jő.

Egy vőlegény, sunyítva róka úton,
jön, jön, jövőnek fia.
Új ÉVAd érkez fecsérelt helyünkbe,
nálunk különb lesz, na ja.
Értettük volna a szót,
érettük volna a szót,
a láááhááhány búcsúztatót,
mások esküvőjén így leszünk tanúk,
igen mondáskor hátul állhatunk,
többé ilyen nem lesz, mint milyen mi vagyunk
mondanánk az igent, de nincsen szavunk.
Új vőlegények jönnek, rejtett utakon,
lesznek eskövők még, megjósolhatom.

Határokat sértegetsz. Vérig. Van válasz rá, nem nem nem nem, mégsincs.
De van. De nincs.
Gézcsókom, jód olgomban nem tudom mit csináljak, nagy para a szolvencia, lenne itt egy kis bibi.
Minden tiszta alkohol, és én 100%-ig tiszta vagyok,csitt - Csilla, null az ampulla.
(Neked nem osztottam lázlapot)
Magad számára ismeretlen katona. Rádfröccsen a soldat-oldat. Szív fele indulnak megint az aminószavak.
Mar, ha jó. Marhajó. Mar hajó.

Van a pálya és van a zsöllye. A zsöllyén a kedvesek lengetik karjaikat, szavakkal illetnek, legyen már valami, te szerencsétlen. A pályán meg hol a játékmenet folyik, hol a vér. (utóbbi csak szimbolikus, de azért piros). Van kedved legyőzni például? Tönkreteszem a játékot. Tönkreteszem az örömüket.

Minden további nélkül magam fölé tudok hazudni egy ilyen-olyan égboltot. Ehhez elsőbben is az kell, hogy default ne legyen égbolt, vagy ne olyan amilyen alá szívesen állnék. Na, el lehet képzelni ebben a tájban az évi középhőmérsékletet és a felhők szerveződését. Viseltetetek ugyanis irántuk, mindig kinézek egy felhőt magamnak, leggyakrabban bárányt és/vagy gomolyt. Mondom neki; szakadnál rám. Nem mond semmit, vagy azt: fájni fog. Mondok: mindegy, csak éreznék már valamit. Azt mondja,...nem nem mondja, azt nem mondja, nincs szakadás. Jó elteszem az esernyőmet, már idejét se tudom, mióta állok itt, feszült figyelemmel, az elázásra elkészülve, és görcsösen szorítva, valami antik esernyőnyelet. Aztán törökülésbe ülök 8mohácsot részlegesen elfelejtve) és nézem tovább, aztán elheverek és nézem tovább. Szél támad, most azt kérdezi; ezt akartad? Persze, hogy nem akartam én ezt, semmit sem akarok, nem is akarhatok semmit, amiről úgy vélem: nem lehet. A szél meg sssss,sssss. Erre felhők el, bárányok és gomolyak, egyre el. Elgomolyognak. A kék szürkére vált, majd megint vissza, én igyekszem megőrizni komolyságom, próbálok nem mosolyogni, nem integetni, nem érzelemmegnyilvánulni. Még leszakad az ég....és akkor megint egy újat kell hazudnom magam fölé. Elfáradtam. A gazság az, hogy kárhoztatnám azt a felhőt, úgy, hogy mindezt ne vegye észre. Persze az virít amit az ember legjobban palástolna. Ám megteszi, hogy eljátsza, hogy nem veszi észre, hogy észrevette. Az elfáradást. Madzagon cincálni, örömökre. Bizonyosan tériszonyos.

A honfoglalásról beszélt, valami nagyon kedves tekintetű öreg ember, szeretettel beszélt és rajt' én elaludtam. Majd az arcod kétszer fejembe jött, mert én a hagyományos értelmemben véve, és nagyon sokszor és sokat hagsúlyozva, csak negyedévente álmodom, de akkor kiadósat. Szóval ott voltam, fejemben az arcoddal, te ismeretlen, hisz még a nevedet sem tudom, de nem is nagy szívesen lennék a névadód, mert akkor rögtön elvesznél. Azt mondtad ott a fejemben akkor, hogy magad alatt vagy, és akkor megkérdeztem; hogy most akkor te vagy felül, meg hogy nekem mindegy ezt is mondtam. Megakartalak nevettetni, pedig tudtam, sírni volna kedved. Így aztán szépen, mint a köd, fejemben lassacskán eloszlottál, itt nem lehetsz már otthon, valahogy így mondtad, vagy csak akartad mondani. Elmentél megkeresni a honod. Jobb lett volna mosolyogva, - ez habzott ki a számon -  de én elaludtam rajtad is. Olgamenti népem.

Egy képre gondolok, tudod...

Na most ha valaki azt hinné, hogy én ez, vagy jobb esetben az szeretnék lenni a képen az nagyon is téved. De a tévedés joga, mint tudjuk fenntartható - mondjuk csak ideig-óráig, mert ez egy igen-igen kemény világ.(Hát felebarátim óvakodjatok, ha mástól nem, hát magatoktól)) De nem ám ott a képen, mert ott mint azt a felületes szemlélő is láthatja, ott bizony más világ van. Ott a lágyság honol, szépisztikus szépség rogyik, nagy nehéz trónusára. Meglehet velejéig hazug, de világ. A először is szegletes ez a világ, kiterjedése van, azaz benne bármi, de most aztán tényleg bármi: megtörténhet. Nézzük mit lehet ezen a képen irígyelni. Hát az a gallér, a gavallér nyakán, na az....hátháthát, na amellett nem lehet szó nélkül elmenni. Istenem és micsoda hajak, komolyan megyek holnap a borbélyhoz, komolyan. Te ostromállat, te nagyonalfa, és te ombdus. A kis odatartott duckó pofi, meg a legszőrösszívűbb cinikust is zavarba ejti, de még jó ha csak zavarba, és nem örök kárhozatba, dupla, sajtosgyehennával. Ezek eddig mind megejtőek, de én bizony egyik sem szeretnék lenni, se vasalt inggallér, se duckó pofi, sesemmi. Aztán nem lennék én a kabátok redőzete sem, pedig mindekettőé olyan mint az eleve elrendelés, itt minden ránc oly finoman szerkesztett, hogy az ember legszívesebben harangot öntene az összes létező gőzölősvasalóból. Jajj, és a kalap, és a kéz, mely a kalapot ringatja, vagy csak tartja, hát ott is vannak csudák. Ennyire gyengéden tartani egy kalapot az már maga a megacharm. A növényzettől mindez olyan organikussá, életközelivé válik, tehát egyszer és mindenkorra, megint és csakis hazuggá. Maradt még a háttér, a heterogén, lassan hullámzó felület, amely távlatot - egyben tálvolságot, s ha így, akkor üveggolyó is kerül, annyi bizonyos - ad ennek a nagyon is háromdés szerelemnek. Ha választanom kellene egyébként, én is a háromdés szerelem mellett döntenék.(10 szerelmes közül 9 a háromdéset választja,  - ezek empírikus úton megszerzett információk - ( hiteles emberek mondták). Ha most valaki azt hinné, hogy amint ezen a képen a szemem elidőzött, és az elidőzés közben leírtam a fejemben mindezt, akkor az nagyon is téved. Úgy téved, ahogy a szerelmek is szoktak. Pontosan úgy. Képmutatás nélkül, de kurvára biztosan és nagyon.
(A kiváncsiabbak biztos tűnődnek most azon, hogy mit gondolhatnak - hát én  például ezt is tudom, de nem mondom meg)

" Elnézem a haragot,
  nincsen teste
  vágya, estje,
  tőlem koldul alakot" 

Van itt egy hely. Amolyan rejtek. Szétrág amit belerejtek. És akkor, hogy legyen? Hát kezdem azzal, hogy minimum nem leszek őszinte magamhoz(de ez a minimum). Ezzel egyúttal mentesítem is magam a felelőség alól, hogy hazudok, mert elhallgatok. A rejtekbe van bezsuppolva. Aztán lesz még majd az is, hogy elképzelem azt amit nem tudok elgondolni, vagy elgondolom azt amit nem szabad elképzelni. Honnan a pokolból szedtem én azt, hogy a valóságnak arca van. Felruházom. Ezzel és azzal. Ráfogom, hogy ez teremtő erő,... piszlicsáré ügyeim. Nem ügy ez, hamem ügyetlenség, és az aszfalton kábán elterülő élettelen test, és rajta a legyek. Körbeveszik akik szerették, de nem tudták kit szerettek, sajnálják, kérdezik - mi történt? Szegény, szegény, lesesett, széttört, szétszerették. Mosolyog az aszfalt felé, a ruharedőn a szürke szűrt fény, mint a por leülepszik. Nem számol időt, se nevet. Mondom, ez bizonyos, az aszfalton fekszik és nevet.

- Kapkodós vagy ?
- Nem....csak türelmetlen.
- Olyan mint ha úgy éreznéd, hogy az élet tartozik neked.
- Talán így érzem, de azt tudom, hogy az élet nem tartozik. Sehova.
- A saját életedről beszélsz most ?
- Nem tudom, nem tudom milyen a mások élete.
- Szeretnéd tudni?
- Azt hogy amikor megmutatkozom, akkor milyennek látszom.
- Ez önzőség.
- Igen az, de te is most magadról beszélsz.
(Elundorít amikor egymásnak feszülnek az akaratok -
 unndorít az akaratom, undorít az akaratod)
- hányni fogok -

Már valahogy nincsen semmi úgy...

 Nem érzem magam jól
 tehát rossz vagyok
 tehát nem szeret senki

 Jól érzem magam
 tehát jó vagyok
 tehát szeret mindenki

 Jó vagyok
 Nem szeretsz
 tehát rossz vagy. Ezért én nem szeretlek téged.

 Jó vagyok
 Szeretsz
 Tehát jó vagy. Ezért én szeretlek téged.

 Rossz vagyok
 Szeretsz
 tehát rossz vagy.
 

Azt szerette, azt akarta, hogy meglassítsa az időt, hogy az élete valami tömény, telített oldat legyen. Azzal nem számolt, hogy ha ez mások bőrére fröccsen, attól kiütésük lesz. Lassan hömpölygő időt akart csak, a halhatatlanság illuzióját, mert a halálba - ahogy először kinyitotta a szemét - sehogy sem tudott belenyugodni. Volt, hogy egyre csak ez dörömbölt az agyában. De lassú időt és halhatatlanságot akart, mindent végzetesen végletesen megélni, úgy mondta; ilyenkor úgy érzi mint ha élne. Felkavaró életet akart, még ha csak magának és talán valakinek. Igénybevevő életet, amin látszik a használódás météke. Azonos hasonlóságú embert. Aztán amikor ennek egy kicsit is a közelébe került akkor váratlanul, ugyanakkor meglhetős magabiztonsággal lett bizonytalan. Magába vett hitet akart, és undorodott attól, hogy ezt kizárólag már csak másoktól kaphatja meg. Ezt mechanikusnak találta, iszonyodott ennek az egyszerű piaci voltától. Gyakran kérdezte magát és másokat; az élet ilyen, vagy ezek csak mi vagyunk? Nem voltak hagyományos értelemben vett izmai, csak rándulásai voltak, az izmok emlékezete inkább. Valami volt, amibe emlékezni járt a lélek, olykor szépnek is gondolta ezt, lelkiismeretfurdalása is támadt, ha ezt másnak megmutatta. És megmutatta, mert úgy érezte meg kell mutatnia, és mert el is fáradt a nézésébe. Egy szemet keresett, és néha azt hitte, hogy megtalálta. Máskor azt akarta, hogy észrevegyék a szemét. Mindent kettévágott, szétszedett, rombolt ás tombolt. Azt akarta, hogy szeressék, de nem tudta elhinni ha így volt is, mert gyűlölte magát. Hogy ezt elviselhesse ragaszkodott magához, úgy gondolta ez is kötődés. Teremtetlen világ. Majd mindenben tévedett, ilyenkor nem tudta mit csináljon. Hagyja a világot, a világát megtörténni, vagy avatkozzon, csináljon jobbat, vagy egyszerűen csak másikat. Tépelődött, aztán meg eltépődött. Csak azok sírtak utána, akiknek nem volt méltó soha sem a könnyeire. Volt, hogy egy hetet, egy hónapnag érzett. Ha így volt, ezt igyekezett átaludni.

Diagnózis: Szerzett érzelemallergia.
Tünetek: A beteg érzelemimmunrendszere minden kis ingerre eltúlzott módon reagál. Krónikus, rövid lefolyású, gyógyíthatatlan, de kellő terápiával, rövid időre tünetmentessé tehető. Környezet iránt érzett közöny, rosszul fókuszált valóságérzet, kudarckeresés. Kudarctalálás. Esetenként kudarctálalás. Jól megtermett dramaturgia eszköztár. Fokozott verbalitás. Kényszercselekvések, blogírás. Ijesztő méretű, lapos személyiség. Csendiszony, gyávaság, irreverzibilis entrópia. Rettegés a vízbefúlástól. Sajátos időérzékelés.
Kezelés: Vakreményinplantátum. Ködevés.
Lappangási idő: Ismeretlen.

Mindenki éli az életet. Éli éli...

A sashegyi transzparenslónál nem hordott veszélyesebb teremtményt a hátán a világ. Kizárólag éjjel mutatkozik meg, jobbára csak nekem. Ijesztő látvány. A hatályos közlekedési szabályokra fittyet hány, bizony mondom, van hogy tüzet is okád, de azt semmi pénzért nem nézném meg. Hanyatt homlok vagyok olyankor. A sörényét meg úgy tartja, mint ha ő valami unikornis lenne, de engem aztán meg nem téveszthet, arra itt vagyok én. Hemzseg a világom tőle, de nem általa. Nagyon félek tőle, de újra és újra elképzelem, azt a valamit, ami mögötte van. Mert ez a ló csak olyanformán érdekes a számomra, hogy ő bizony benne van abban a valamiben, és én én azt a valamit szeretném, mit szeretném, AKAROM. Tájdalom.

Így csinálja, valahogy így.
Gold leaves.
Leave me.
Three of a perfect pair.

...aztmeghogy nem vagyok jól azt nem fogom elmondani-dani-dani. (najóezmármost paradoxon), de mire is lenne a blog, ha nem az önszemfényvesztésre - szó se róla, opálosodik rendesen -, olyan opálos rendi szerzetes kezdek lenni, keresztbe is nézek, az már a megváltás első jele, úgy tudom. Amúgy meg, ha azt mondom, hogy én meg így érzem magam, arra mit is lehet mondani? Azt, hoogy tedd ezt meg azt, és akkor ez meg az lesz. Fájdalmasan egyszerű  képlet. Van is nyűszítés rendesen, amalgámoknak csikorgatása. És én van amikor tényleg ezt meg azt teszek, és akkor tényleg ez meg az lesz, és aztán előre, s még előbbre, hogy emez így ütötte ezt meg azt. S mindegy volt ki ki lesz. De én meg mindent felírok a papírokra, mert megérdemlik, mi különleges. Tulajdon képemen egy keszonkamra az amire vágyom, hogy a mindenből ne kelljen már minden átmenet nélkül visszahúzódnom a nihilbe megint, mert igénybe vesz, egyre torzabb leszek tőle. Látom ám, látom, figyelek. Rajtakapom magam. Egyébként meg van történet, csak meglehetős unalmas. Tőlem az. Meg olyan félig történet, úgy értem én szórok elé némi táplálékot reggelente, megvakargatom a hátát, és akkor elégedetten röffen egyet, majd a sárba heveredik. Így múlik el egy nap. Szép mi. Másfél mázsa. Talán véletlen, hogy a mellkasomban is valami másfélmázsás dolog lakik éppen. Nincs megnevezve. Nem nevezem meg, mert nem lehet, attól félnék, hogy ha kimondanám, akkor megint csak nehezebb lenne, egyre nehezebb, egészen az elviselhetetlenségig. Valószínű, hogy én szeretem az elvislehetetlen dolgokat, úgy értem, ha valami van, akkor azt csak úgy tudom elképzelni, mint egy érzelmi Tsunamit. Ezzel csak az a baj, hogy mentőmellényem meg nincsen. Marad  kuncsorgás, ezért meg borzasztóan tudom szégyeleni magam. A magyarok nyámnyiláitól, ments meg uram minket. És ez olyan végzetes, én olyan vég(z)(l)etes vagyok, hogy nincs ember aki elviselje.

Ahogy nézem, ez elmegy...
- Hééé...
- Figyelj....
- Hát, akkor szia.
(Eltünöl a tunnelbe)

Megint lent. Alig megszokva a föntet, máris jön az öntet, igen a kék ég betegnek látszik itt, most ilyen a szemüvegem. Mit a szememre vettem, most a lelkemen szárad.A látlelet a hamutartókban felhalmozva, és nem megy le egy korty a torkomon. Ételt venni magamhoz, merő szürrealista ömlegésnek tűnik. Elegem van most magamból, elviselőben szegény idők. Szűk lett ez a valami megint, amit magamnak hívok, de már nem hallgatok magamra. Magamra csak maradok, némi hagyaték nekem, tőlem. De szerettem régen azt, de nem így. Nem értem magam, jöhetne valami tágas, valami rémísztő, mert így félgőzzel félni nem járja már. Kiszaladni, na nem a világból, de abból amit annak hívok, arcokat nézni, azokról is megijedni, beszédjüket hallani, attól is megijedni. Nagy nehezen terül el rajtam, valam hideg ez, és valami sötét, a szekrénybe kotrok, találni akarok, végre magam, végre megőrülök tőle. Az akaratom megaláz. Máz ez itt, nem való, és nem én leszek ezúttal sem, aki megmondja, hogy mi a jó. Mert én a jóságot is csak képzelem. Kevés hitem maradt, valaki elvihetné innen a maradékot...

Utazol Arthur, letelt az évad...

"H a r m i n c  a s s z o n y t,  h é t  p á r  c s i z m á t,
 H a r m i n c  k u c s m á t,  ö r d ö g  ú t j á t,
 H e j,  e j - h e j,  e l n y ű t t e m  é n  m á r. 

 H a  a  f o g a m  b e l e v á s i k,
 E l d ő l ö k  é s  j ö n  m a j d  m á s i k,
 H e j,  e j - h e j,  e l f u t o k  i n n e n.

 É n  v a g y o k  a  m e s s z e m e n ő,
 N y a k a - n y a k á t  t e k e r g e t ő,
 H e j,  e j - h e j,  h e j  d e  k é n y e s.

 É n  v a g y o k  a  s z e m e  f é n y e s,
 K a r d k ö s z ö r ű s,  k é s e  é l e s,
 H e j,  e j - h e j,  h e j  d e  k é n y e s.

 S ö t é t  f e l h ő  k e r e k e d i k,
 H a  m a r a d o k,  é s z r e v e s z i k,
 H e j,  e j - h e j,  e l f u t o k  i n n e n.

 Á l l d o g á l v a  m e n e k ü l ő,
 K u r v a a n y j á t  e m l e g e t ő,
 H e j,  e j - h e j,  n i n c s  v é g e  ú g y s e m.

 Ú g y  e l m e g y e k,  b o t t a l  n y o m o m,
 V i s s z a j ö v ö k  a z  a b l a k o n,
 H e j,  e j - h e j,  e l m e g y  a  m á s i k.

 N e m  á l l í t  m e g  b o k o r,  á r o k,
 K a n c s a l s á g o k,  s z a b a d s á g o k.
 H e j,  e j - h e j,  n i n c s  v é g e  ú g y  s e m.

 É n  m a g a m,  c s a k  e l b u k á s i g,
 E l d ő l ö k  é s  j ö n  m a j d  m á s i k,
 H e j,  e j - h e j,  b a s s z a  a z  i s t e n."

"Míg lombok közt éj lobog,
 addig kérdezd: ki vagyok –
 Nap tüze pirkad már.
 Házam volt a virradat,
 benn feledtem páromat,
 ej de igen nagy kár.

 Meglesném én páromat:
 talán felhőt varrogat
 jól tudom, engem vár!
 Kényes titkot varrhatott,
 betette az ablakot,
 ej de igen nagy kár."

---------------------------------------------------------------

"Azt álmodtam, hogy gyerekek vagyunk még:
összevesztünk, én megütöttem arcod,
most te sértetten menekülsz előlem
    fokszikutyáddal.

Hosszu kórók közt tipegő babuska,
átölel sűrű puha őszi zsongás,
pókfonál csillog libegő hajadban
    s futsz pityeregve.

Én kinálnálak fanyar-édes őszi
szép bogyókkal, míg te csak egyre sírsz-rísz,
ülsz a kuckón és a szemembe nézel
    zord gyülölettel.

Hogy fölébredtem, ragyogott a reggel
s fájt hogy többé már sohasem verekszünk.
Őz-patán fut zöld tavaszom s te is már
    nagy baba lettél."

K ö l t ö z n i, e l.

Valahogy úgy volt, hogy kibukott az valahogy belőle, hogy "rettentően kétségbe vagyok esve". Innentől meg egyszerű lett minden, mint a pofon, mert én meg persze, hogy azzal álltam elő; "a kétség én vagyok". Mert én mindenbe belekeveredek nyakig, és csak lehet, hogy azért, mert szeretek megmentődni is. Hivatásos túlélő. Életminőség ellenőr.

A hányadán állok. Úgy kell elképzelni ezt, hogy a valóság olyan mint egy tekercs wc-papír, és én mindig a perforációnál lyukadok ki. Így aztán az is hiányozni tud, aki nincsen.

Olyan szabadságharcosnak képzelném el magam, aki áll a barrikád tetején, kezeiben két féltégla vagyon és azt kiáltja: éljen a szabadság. De gondolataim máris elkalandoznak, mert azon tűnődöm, hogy ha itt a tégla a kezemben, azokból előbb-utóbb bizony fal lesz, mert ilyen a tégla és az ember együttes természete. Igyekszik leválasztani valami teret a kollektív légköbméterekből. Kíhasítani egy szeletet önmagának. Úgy is képzelem, hogy én valójában nem érek annak a mondatnak a végére, hanem csak addig mondanám, hogy ; éljenasza. Ettől persze rögtön valami próféta jellegem lenne, mert aki értelmetlenségeket beszél, úgy általában, annak így vagy úgy van némi lövése a jövőt illetően. Talán köpnék is, mert az olyan elegáns, vagy mert csak láttam valahol. No lám, már partítúrából élek, észrevenném persze, de azért még nem leplezném le magam, szép is lenne mi, egy ilyen értelemben vett szabadságharcos, elgyengülve. Így állnék én ott, magamtól borzasztó módon meghatódva, gondolataimban elsülyedve, kezeimben a téglákkal, nyár volna, egy kertben állnék, és valami kőműves kiáltana nekem, Béla, hozd már azokat a téglákat, soha nem végzünk ezzel a kerti budival. Nem oda budi.

Persze érinteni, csak módjával, és hallgatni, azt is csak úgy, és jelenteni valamit óvatosan, és beszélni valamit, azt meg váratlanul, és elveszni valahol, csak módjával, és szeretni is csak módjával, de könnyednek, vagy éppen könnynek lenni, azt meg valahogy undorodva, és feceregni egy széken, csak módjával, és felejteni, az is így, csakis így, és ostobának lenni, azt meg fáradatlan, és és várni valamire, csak úgy tudtalanul, és megérkezni,...na ez most pont lehetetlen, és gyávának lenni, azt meg úgy mint a nyúl, és a nyomokkal, azokkal csak óvatosan, és az ígéretekkel, azokkal pedig sehogy, és a tekintésekkel, azokkal, megint csak módjával, és a széllel, azzal persze, hogy bélelve, és az idővel, azzal meg egyáltalán, és az üreséggel pedig teljesen, a vigasszal, pedig hadilábon, és Budapestel, csak módjával, és az alkohol, az meg jaffával, és az iramodás, csak módjával, és az izmokkal, persze hogy lázasan, és a képekkel, végül is homályosan, és az idegenekkel félvállról, élettel, halállal, eltúlzott előzékenységgel, és magammal csak mindig; ébredés után.

Az ember tervezget, hogy ugye egy új nap, hogy hajtaná a hasznot, de a haszon az haszontalan és soha nem találja. Megnézi mindenhol, felforgatja a lakást, keresi ágyneműi közt (no ez öreg hiba, kihűlt helyem okán), aztán a stelázsin, majd emitt és amott. Zugokat macerálgat. Közben öregszik egy cseppet, persze okos fejével biccent, s ha már önerőből ilyen végletesen hülye, remél egyet, de csak úgy mint ha böffente egy jót, valami dús és izletes vacsora után. Visszatér a szokásos E/1-be és aszt is gondolja, jó nagy marha vagyok. Miért akarok én suhangatni, ha olyan hamar rákapok az ízére, mint ha mindig így volna, ha így lenne természetes. Magamra is csak azért kell nézzek, hogy tekintettel lehessek másokra. Olyanokra akikről úgy vélem, illeti az ilyen, még akkor is ha ostobaság. Kesze és kusza, indázó burjánzás. Az, leginkább csak az. Régebben minden feladtnak tűnt, elvégzendő feladatnak, klikk és dolgozni, és elérni valamit, az öngyurma az meg sehol és most tessék, megint. Sajátosan értelmezem én a lelkibékét, mindjárt várok is egy ENSZ csapatot, és fogalmam sincs hogy miért nem tudok én bizonyos dolgokat "jól" elmondani. Vagy ki. Idétlenség.

Mindig csak az jöjjön az eszembe, hogy mit is kéne elfelejteni?

Önhoroszkóp

Ezen a héten én olyan lusta leszek mint még soha. Ezen a héten nem lehet olyan lustának lennem. Az üzleti életem azért nem alakul semmilyen irányba mert nincsen. Az utcán véletlenül egy karriert találok és futok be. Könnyed szabadidőselfoglaltságot találhatok magamnak, úgy mint macsakeledel vásárlás, macskaalomcsere, cd halomban cd keresés, porcica kidobás. A hét vége felé ne kockáztassak, mert nem szeretek kockáztatni. A tükröt ezen a héten kerüljem, mert a számon tanyázó (vélhetőleg herpesz eredetű) elvátozástól menten rosszul lehetek. Hajat csak hirtelen mossak. Érzelmi életemet a fal felé fordulva jól megtermett harmónia fogja jellemezni. Ezen a héten kevésbé hiszek a bármiben is. Szombaton nagy szerencse fog érni, de nem veszem észre. Önmegvalósítási terveimmel - ha vannak ilyenek - tegyek úgy mint eddig általában, halasszam a következő hétre. Remek. Jó lesz nekem. Félni fogok. Hallgatni fogok.

Ami most van, az nem lehet. Nem lehet, mert semmi nem indokolja azt, hogy lehessen. Egyetlen érv nem szól mellette, igaz ellene sem. Telített, vegytiszta neutralitás. Annak látom annak akarom látni. Gyáva nyúl, még az is, húde szaladok már előre, utolérni magam. Nem akarom én azt már észrevenni, hogy tőlem üres, először csak egy szoba, aztán egy egész utca, aztán kerületek, városok, földrészek és bolygók. Idén még nem álmodtam. Négy álommal számolok, annyi szokott járni, annyi van megengedve. Évente, és itt csak semmi poénkodás. Mert az ember megfakítana magában, ezt meg azt, de fél persze, hogy maga is színevesztetté válik, ha már ugyan rég nem az. Takargatni leplezni. Nem hazudni, csak nem úgy mondani ahogy van, mert van amit nem lehet elmondani, csak elárulni. Árulónak lenni pedig nem jó. Mit tehetne az ember ha bántja, hogy jó neki. Lopom én ezt, nem jár nekem, zsebembe gyűröm az egészet, mint gyerekkorom lopott csemegerágóinak celofáncsomagolásait. Zörög a zsebem. Leleplező zajok. Szégyen. Félelem. Kísérlet a hiábavalóságra. És a bőrhártya mögé zárt sötét. megtörik a fény rajta.

Van az a valaki, aki mielőtt fontos dolgot készül mondani, aránytalanul nagy lélegzetet hozzá. Istenuccse, rögtön megfulladok.

"...és valóban titka volt, és mi számon kértük rajta. Holott erről ő maga sem tudott..., nem is tudhatott, mert mi loptuk bele azt a titkot, de hogy mikor, arra már mi magunk sem emlékezünk"

Valahogy az ősz beálltával egyre kevesebbet beszélt. Lassabban is kevesebbet is, végül teljesen elhallgatott. Senki nem emlékszik az utolsó kimondott szavaira, ha egyáltalán mondott valamit utoljára. Mondták róla, hogy elkezdett hinni valamiben, hogy eszméket, gondolatokat hordoz a fejében és azokat akarja értelme falai között tartani. Egyesek látták még néha, valami szűk utcákban, de nem köszönt már, zavartan elkapta a tekintetét, ha ismerőst vélt látni, kapualjakba húzódott inkább. Megint mások azt mondták, hogy valami titka lehet, és azt próbálja minden erejével megőrizni. Néha szóba jött, nevettünk azon, hogy mit szólna, ha tudná, hogy anekdota lett belőle, nagy, nehéz kabátjából, és aszimmetrikus mosolyából és abból ahogy valamit mondani szokott. Nem változott meg az arcunk jelentése amikor róla beszéltünk, nem takartuk el zavartan a szánkat, mint aki fél, meghallja valaki. Nem, semmi ilyen nem történt, csak néha félrenéztünk, önkéntelenül is várva, hátha megjelenik valami utcasarkon. Talán hiányzik, talán hiányoznak nekünk a szavai, de a hiányát és olyan magától érthetődően szoktuk meg, mint annak idején a létét vettük tudomásul, nem gondolkodva semmin, csak könnyeden. Meg nem erősített hírek szerint nem hisz istenben, sokat iszik, és az is járja róla, hogy egyszer egyvégtében átaludt egy egész hónapot. Amikor azt kérdezik tőle, emlékszel milyen idiótán voltunk boldogok, akkor az ingünkre mutat és mi lenézünk. Akkor megpöcköli az orrunkat. Már csak kizárólag így lehet vele beszélni. Félek, hogy egy napon már ez sem lesz, hogy elmaradnak ezek az orron pöccintések is, barátkozom a gondolattal, hogy lesz majd akkor, ha a hiányát kell megszeretni.

Aludnod kellene. Tudod. Csak az időt azt nem érted magadban. Azt nem érted, hogy mi az az ezer év. Hogy miért nem több, vagy hogy miért nem kevesebb. Azt egyáltalán nem érted.

Hitben az a legrosszabb, hogy olyanokat is elhitet amiben egyáltalán nem lehet már hinni se.

...nem lehetett mellette csak úgy elmenni. Folyton valamit az eszébe juttatott az embernek. Csak beszélt és beszélt. Levegőt is alig vett, odatartotta, nagy , busa fejét, hogy olvasni belőle... Szórakoztató irodalomnak szánta, könnyű pesti sértésnek. Nem számolt azzal, hogy semmi sem pusztán jó, és semmi sem pusztán rossz. Szomorúvá tett mindnyájunkat, de szerettük őt ezért. Helyette.
(Ez meg itt egy idealista faszság)

Elhelyezkedem egy viszonyrendszerben. Úgy értem, az időjárást teszem vizsgálódásom tárgyává. Vele feleltetem meg a saját érvényességemet. (Jajj de lejárt a szavatosságom). A hőmérséklettel, a hőfokkal megdetermináltatom magam, mert most nincs kedvem meghatározni magam. Merről fúj a szél és hogyan. Ezt nézem. Feltartom az ujjamat. A környezet az égre néz. Vizsgálom az időt, a hömérsékletet, a széljárást, hasonulni vágyom hozzá. Fuvallatokat elemzek. Kurvára hideg van most. Úgy értem ezért szar az, ha valaki leül egy időre a kandalló elé, mert egyből csökken az évi középhőmérséklet. De ezt meg nem akarom bánni. Körbeértem megint, tessék.

Jeleket rajzol az eső az ablakomra. Megnevez valamit, amit nem értek. Egyáltalán. Valami utazó. Ahogy elhajóz. Ahogy visszavárja önmagát. És közben csak út. Olyan út amit nem akar megtenni, de tudja, hogy távolság nélkül nem utazás az utazás. Hogy kell ez az ék. A köz, hogy feszüljön valami, mert így van ez ide nekünk kitalálva, a feszülés szervezi. Valamivé. Hogy nem értem kétségbeejtő. Ha értem, nem kár értem. Szellemeket igézek, időt juttatok észbe, böfögtetek, kérődzök. Csoda e, ha nem hoz lázba a leesett hamu látványa az aztalon. Cukrot csipegetni, arra lenne eszem. Az nagykanállal, észbe. Beleragadni mézbe, míg az isten félrenéz.

Átfordul a képzeletbeli számláló. A hétből a nyolcba. Megül az űrbéli szél az arcon. Hideg, de én azt hazudom, nem kell odafigyelni rá. Részleges hazugság ez, mert igazából tényleg nem kell odafigyelni. Tényleg nem. Egyetlen összefüggő rohanás, millió megjegyzett kép, egy egy elfeletetett. Mert fogalmam sincs milyen ábrát rajzolt az asztalra, a kiborult ital. Egy könyvlapjai közé légréteg szorul, a valami lenyomata. Álmában verdes egy kicsit, aztán már csak kísértetként valami utcán. Vonulás, rohanás, menés? Mondanám, hogy ez ilyen, mondanám, hogy nincsen semmi baj. Aztán csak legyintek egyet, mert van olyan, hogy valamire egyáltalán nincsen magyarázat. Indokokat keresek valamire, beleértem magamat. Undok vagyok. Nem akarok akarni.

Take the quiz: "Your Psych-Ward diagnosis"

Depressive Personality Disorder
Diagnosis: Depressive Personality Disorder A symptom of mood disorder characterized by intense feelings of loss, sadness, hopelessness, failure, and rejection. Major depression is likely to interfere significantly with everyday activity, with symptoms including insomnia, irritability, weight loss, and a lack of interest in outside events.

Miért vagyunk hívei az egyik napról a másikra elvének, ha ez az egész az utolsó kis sejtünkig nyugtalanít, izgatottá tesz? Miért kell mindig mindent tönkretenni? Úgy értem miért kell egyáltalán. Ez a valami ide. Aztán egy fűcsomóra mutatott a sétapálcájával. Az izmaiban meg persze már réges-rég ott hordozta a suhintás tudását. Elalvás előtt azon gondolkodott, hogy soha nem fog már felébredni, de ilyen kegy nem jár akárkinek. Így hát ringatta magát abban a valamiben, valami nincsben.

A szavak messzire szaladtak én meg jól elbújtam. Most már csak úgy lesz itt változás, hogy ha valaki moccanni fog. Sokszor és sokat szokták ezt mondani - úgy értem hallom (eleget) - te olyan egy, de olyan egy konok ember vagy. Szóval a szavaknak ilyen formán semmi esélye nincsen. Így hát nekem sem.

Ha mondjuk, kiadnának nekem néhány részfeladatot, alvállalkozásba, akkor ebben az évben lenne a nagyanyám pontosan 100 éves. Pontosan annyi.