A honfoglalásról beszélt, valami nagyon kedves tekintetű öreg ember, szeretettel beszélt és rajt' én elaludtam. Majd az arcod kétszer fejembe jött, mert én a hagyományos értelmemben véve, és nagyon sokszor és sokat hagsúlyozva, csak negyedévente álmodom, de akkor kiadósat. Szóval ott voltam, fejemben az arcoddal, te ismeretlen, hisz még a nevedet sem tudom, de nem is nagy szívesen lennék a névadód, mert akkor rögtön elvesznél. Azt mondtad ott a fejemben akkor, hogy magad alatt vagy, és akkor megkérdeztem; hogy most akkor te vagy felül, meg hogy nekem mindegy ezt is mondtam. Megakartalak nevettetni, pedig tudtam, sírni volna kedved. Így aztán szépen, mint a köd, fejemben lassacskán eloszlottál, itt nem lehetsz már otthon, valahogy így mondtad, vagy csak akartad mondani. Elmentél megkeresni a honod. Jobb lett volna mosolyogva, - ez habzott ki a számon - de én elaludtam rajtad is. Olgamenti népem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése