sebtolvaj

Megint lent. Alig megszokva a föntet, máris jön az öntet, igen a kék ég betegnek látszik itt, most ilyen a szemüvegem. Mit a szememre vettem, most a lelkemen szárad.A látlelet a hamutartókban felhalmozva, és nem megy le egy korty a torkomon. Ételt venni magamhoz, merő szürrealista ömlegésnek tűnik. Elegem van most magamból, elviselőben szegény idők. Szűk lett ez a valami megint, amit magamnak hívok, de már nem hallgatok magamra. Magamra csak maradok, némi hagyaték nekem, tőlem. De szerettem régen azt, de nem így. Nem értem magam, jöhetne valami tágas, valami rémísztő, mert így félgőzzel félni nem járja már. Kiszaladni, na nem a világból, de abból amit annak hívok, arcokat nézni, azokról is megijedni, beszédjüket hallani, attól is megijedni. Nagy nehezen terül el rajtam, valam hideg ez, és valami sötét, a szekrénybe kotrok, találni akarok, végre magam, végre megőrülök tőle. Az akaratom megaláz. Máz ez itt, nem való, és nem én leszek ezúttal sem, aki megmondja, hogy mi a jó. Mert én a jóságot is csak képzelem. Kevés hitem maradt, valaki elvihetné innen a maradékot...