sebtolvaj

...aztmeghogy nem vagyok jól azt nem fogom elmondani-dani-dani. (najóezmármost paradoxon), de mire is lenne a blog, ha nem az önszemfényvesztésre - szó se róla, opálosodik rendesen -, olyan opálos rendi szerzetes kezdek lenni, keresztbe is nézek, az már a megváltás első jele, úgy tudom. Amúgy meg, ha azt mondom, hogy én meg így érzem magam, arra mit is lehet mondani? Azt, hoogy tedd ezt meg azt, és akkor ez meg az lesz. Fájdalmasan egyszerű  képlet. Van is nyűszítés rendesen, amalgámoknak csikorgatása. És én van amikor tényleg ezt meg azt teszek, és akkor tényleg ez meg az lesz, és aztán előre, s még előbbre, hogy emez így ütötte ezt meg azt. S mindegy volt ki ki lesz. De én meg mindent felírok a papírokra, mert megérdemlik, mi különleges. Tulajdon képemen egy keszonkamra az amire vágyom, hogy a mindenből ne kelljen már minden átmenet nélkül visszahúzódnom a nihilbe megint, mert igénybe vesz, egyre torzabb leszek tőle. Látom ám, látom, figyelek. Rajtakapom magam. Egyébként meg van történet, csak meglehetős unalmas. Tőlem az. Meg olyan félig történet, úgy értem én szórok elé némi táplálékot reggelente, megvakargatom a hátát, és akkor elégedetten röffen egyet, majd a sárba heveredik. Így múlik el egy nap. Szép mi. Másfél mázsa. Talán véletlen, hogy a mellkasomban is valami másfélmázsás dolog lakik éppen. Nincs megnevezve. Nem nevezem meg, mert nem lehet, attól félnék, hogy ha kimondanám, akkor megint csak nehezebb lenne, egyre nehezebb, egészen az elviselhetetlenségig. Valószínű, hogy én szeretem az elvislehetetlen dolgokat, úgy értem, ha valami van, akkor azt csak úgy tudom elképzelni, mint egy érzelmi Tsunamit. Ezzel csak az a baj, hogy mentőmellényem meg nincsen. Marad  kuncsorgás, ezért meg borzasztóan tudom szégyeleni magam. A magyarok nyámnyiláitól, ments meg uram minket. És ez olyan végzetes, én olyan vég(z)(l)etes vagyok, hogy nincs ember aki elviselje.