sebtolvaj

Minden további nélkül magam fölé tudok hazudni egy ilyen-olyan égboltot. Ehhez elsőbben is az kell, hogy default ne legyen égbolt, vagy ne olyan amilyen alá szívesen állnék. Na, el lehet képzelni ebben a tájban az évi középhőmérsékletet és a felhők szerveződését. Viseltetetek ugyanis irántuk, mindig kinézek egy felhőt magamnak, leggyakrabban bárányt és/vagy gomolyt. Mondom neki; szakadnál rám. Nem mond semmit, vagy azt: fájni fog. Mondok: mindegy, csak éreznék már valamit. Azt mondja,...nem nem mondja, azt nem mondja, nincs szakadás. Jó elteszem az esernyőmet, már idejét se tudom, mióta állok itt, feszült figyelemmel, az elázásra elkészülve, és görcsösen szorítva, valami antik esernyőnyelet. Aztán törökülésbe ülök 8mohácsot részlegesen elfelejtve) és nézem tovább, aztán elheverek és nézem tovább. Szél támad, most azt kérdezi; ezt akartad? Persze, hogy nem akartam én ezt, semmit sem akarok, nem is akarhatok semmit, amiről úgy vélem: nem lehet. A szél meg sssss,sssss. Erre felhők el, bárányok és gomolyak, egyre el. Elgomolyognak. A kék szürkére vált, majd megint vissza, én igyekszem megőrizni komolyságom, próbálok nem mosolyogni, nem integetni, nem érzelemmegnyilvánulni. Még leszakad az ég....és akkor megint egy újat kell hazudnom magam fölé. Elfáradtam. A gazság az, hogy kárhoztatnám azt a felhőt, úgy, hogy mindezt ne vegye észre. Persze az virít amit az ember legjobban palástolna. Ám megteszi, hogy eljátsza, hogy nem veszi észre, hogy észrevette. Az elfáradást. Madzagon cincálni, örömökre. Bizonyosan tériszonyos.