sebtolvaj

Van itt egy hely. Amolyan rejtek. Szétrág amit belerejtek. És akkor, hogy legyen? Hát kezdem azzal, hogy minimum nem leszek őszinte magamhoz(de ez a minimum). Ezzel egyúttal mentesítem is magam a felelőség alól, hogy hazudok, mert elhallgatok. A rejtekbe van bezsuppolva. Aztán lesz még majd az is, hogy elképzelem azt amit nem tudok elgondolni, vagy elgondolom azt amit nem szabad elképzelni. Honnan a pokolból szedtem én azt, hogy a valóságnak arca van. Felruházom. Ezzel és azzal. Ráfogom, hogy ez teremtő erő,... piszlicsáré ügyeim. Nem ügy ez, hamem ügyetlenség, és az aszfalton kábán elterülő élettelen test, és rajta a legyek. Körbeveszik akik szerették, de nem tudták kit szerettek, sajnálják, kérdezik - mi történt? Szegény, szegény, lesesett, széttört, szétszerették. Mosolyog az aszfalt felé, a ruharedőn a szürke szűrt fény, mint a por leülepszik. Nem számol időt, se nevet. Mondom, ez bizonyos, az aszfalton fekszik és nevet.