sebtolvaj

Apám, közel negyven éves mozdulatsora. Besztofkarácsony.
(félig-meddig(?) vidám post, napi betevő, faalávaló)

A rituálé általában egy közérti proletártropikárium előtt kezdődik, ahol a választékot, kis, közepes, és xxl pontyok alkotják. Apám a mutató ujjával kiszemelt áldozatára mutat (ez általában a közepes pontyok rendjébe tartozó egyed), egyúttal szemkontaktust alakít ki a mészárossal - ez utóbbi tulajdonságát nagyon írígylem, mert van hogy én egy pontyal sem tudok szemkontaktust teremteni, na nem mint ha akarnék, de olyan formán tán kamatoztatni tudnám ebéli tudásomat, mondjuk hogy nem kéne várni a pincérre órákig, merőben más helyzetekben, pontyok nélküliekben pl. A mészáros tudakolni kezdi, hogy az említett célhalat érzéstelenítse e, melyre apám eddig mind a majd'negyven évben nemleges választ adott. A jószág így kerül egy zacskóba, melyből bambán bámul ki, vagy úgy mint ha kérdezni akarna valamit, s az embernek az a sejtése támad, hogy ha ez az utóbbi, akkor minden bizonnyal olyat, amire semmi esetre sem létezik válasz. Vagy még úgy is nézhet ki a nylonból, mint egy ateista ponty, aki hitét vesztette a tavi üdvösségben, a halmennyországba vetett hite véglegesen felfeslett. Ilyenkor az ember (esetemben: én), nagyon együtt érző tud lenni, igazi főemlősi szégyenem is tud lenni, ha erőst akarom.
A ponty ezek után a proletárkádba kerül, néhány napra, de legfeljebb kettőre a fürdő félhomályába, a számára poszttraumás végítéleti keszonkamrába, amit nevezhetünk a halál előszobájának, vagy az élet tornácának is, kinek-kinek kedve szerént. Esti fürdőzések alkalmával lavórba helyezéssel teszem izgalmasabbá élete hátra levő részét, a víz hőmérsékletét kínos gonossággal, a fotólaboros cuccok közül kibányászott, stílusosan halalakú gyermekfürdővíz mérő segítségével temperálom megfelelőre. Na most ezt úgy kell elképzelni, hogy egyik kezemben mérőeszközzel, a másik kezemben pedig a "Száz kérdés a halakról, amit soha nem mertél megkérdezni" című könyv reprint kiadását tartom és igyekszek a helyzethez méltó szószedetre bukkanni. Aztán elhelyezkedem olyankor a kádban, és esetlenül próbálom szórakoztatni őt, s egyúttal levenni magamról a reám nehezedő morális terhet, melyet több mint sejthető halála keltett máris bennem. Hetet-halat összehordok neki, okos tanácsokkal látom el; minden nap úgy élj, mint ha az lenne életed utolsó napja.

A hal utolsó estéje, egyben mindenki más utolsó estéje is (ez egyben nagyon szép is, de legalább annyira minősíthetetlen) aki közelében tartózkodik. Rövid idő alatt kialakul bennem az irányába mutató szimpátia, este többször nyugtalankodó lélekkel a fürdőbe megyek, felmérni a terepviszonyokat, egy titkos alagút lehetséges megvalósítását dédelgetve magamban, de be kell látnom a házgyár nem a romantika közege, maga Monte Christo is csak egy catepillarral boldogult volna, ha egy szovjet típusú panelba zárják, nem valami szaros várba.

E több napos mozdulatsor követlező szakaszával igyekszem kesztyűs kézzel bánni, a plasztikus részekről , káromra, de önként lemondok. Érjük be azzal, az ember az ember, a hal meghal. Rettenetes feldolgozási procedúra, soha nem látott edények randevúznak a konyhaboncasztalon, soha nem látott konyhai eszközökkel. A lakásban konstans (állott) pocsolyaszag terjeng, melybe olykor némi mandarin illat keveredik, nem kifogástalan, de  derűnek mondható elegyet adva.
Negyven éve ugyanazzal a mozdulattal jelenik meg az ajtóban, negyven éve kérdezi meg: hogy hát nem szeretitek ? (negyven éve mindenki nemet mond), érdeklődését, az ünnepi alkalomra való tekintettel nem erőszakos makacsságnak értelmezzük, hanem kitartó álhatatosságnak, ki tud még mosolyog is).
A mozdulatsor végére a korona az óév végnapjaiban kerül reá, amikor is tisztán látható, hogy a megmaradt, uszkve 10 liter haldzsúztól már a macska sem jön lázba. Az aktus befejező része, a fürdő melletti egy négyzetméteres helyiségben történik, kb 1 méter magasról, dús fröcsögéssel, a családi szubkultúrában ezért általánossá is vált a januári wc meszelés. De a ponty, visszakerül végre a tápláléklánc tetejéről ismét az anyatermészetbe. reszájklingolva vagyon. Azzal is vígasztalom magam, hogy a lehetőségekhez mérten kevesebb kárt tettünk benne, mint amennyit okvetlenül tehettünk volna, de megmarad az az érzés, hogy közel negyven pontyal nem tudok elszámolni, a karnivorista gondviselés felé. Úgy dobog a szívem, mint egy halasszatyor, hallgasd meg, ezt is szoktam mondani. Magamnak. A hal álma, halál ma. Persze, elviccelődöm. Persze, komoly.