sebtolvaj

Évadzáró post. ( be original version). Khm. Itt állok (ülök) már magamtól is meghattottan (ez szörnyű), az időbeliségbe nem is merek jóformán belegondolni, mert tényleg könnyekre fakadok és az fagyna az arcomra, nem is a mosoly. Ezért inkább csak berendezek egy teret. Őszinte leszek, telente, ilyenkor inkább csak nyársajnálás folyik. Sajnálom a nem is olyan rég még nagyahasú villamos távvezetékeket, azokat amik most úgy feszülnek mint a húr, de senkinek nincs ötlete, mit lehetene rajta előadni. Az ablakpárkányon hentergő hamut, a szelet, azt az észak-keletit, amely végül is elvitte onnan. De éppen így a kiesett fogtömést és utána azt az különös ízt, érzést, a steril és arcba világító hiányt és vele a félelmet is. Szánom a túrórudival kitömött zsebeimet, a dohányszemcséket a a kabátomban, amik már örökre ott maradnak. Azokat a dolgokat, melyek örökké együtt járnak és azokat, melyek soha sem sodródnak egymás mellé. A teleírt papírlapokat, és az üreseket is egy kicsinykét. Az elkezdett mondataim szánalmas befejezetlenségeit, az összes reszketeg feltételes módot. És azt hogy múlt és eljövendő egyeztetése nem csak nyelvtanilag okoz nehézségeket. Az elméletet, a gyakorlatot, aki nem lehetek, aki sose vagyok. A napok, a percek rétegződéseit, az ideges esemeseket, az egyenlegeim végességét, az ürességet, amivel eltelni tudok. "A nekem ez jár" utópisztikus gondolatát és belátni, hogy mégiscsak jó az, hogy nincs ilyen. Az összes idei elütésemet, a helytelen szórendeket, a megmagyarázhatatlanul előbukkanó nyelvi ficamokat, a logika bolondos bakugrásait. Az kedvemet, és érezni ahogy szottyan. A nyári, türelmetlenül gőzölgő aszfaltot, mellette a szántót és rajta az időtlen szénakazlakat. A ragyogó reggeleket, s a gondolatot, hogy nem jó ablakon akartak bejönni, ahogy nekiütköztek a fények és elhevertek, ahogy a körúton az a galambtetem. És megint a járdarepedéseket újra, melyeken keresztül elszivárog a belőlem való. A máshoz vezető utat, és benne az eltévedést. A megbánást és a dacot. Egy részeg estét, az egész estés, színes, szélesvásznú rohanást, a szememben a képeket, melyek éppen arra a ritmusra rohantak, azt hogy ezt rendszernek hittem, noha tudtam, hogy véletlen. A hajam depigmentálódását, a lábam elvékonyodását, a szemem fakulását. Nagyhasú jóérzéseinket, az enyém, tied, miénk mentén elhúzódó idealizmus porcicáit. A tudattá szelidített vanást, egyben a tőle való rettegést. A elkezdődést éppen csak úgy, mint a végetérést. A beláthatatlan kanyarokat, a világ legnagyobb hóátfúvását nyáron, aztán meg robbanós cukrot és a tibicsokit. Egy arcot, ahogy egy monitor világítja meg. Azt ahogy mások nem tudnak mások lenni, mint ahogy megint mások egyáltalán nincsenek is. A lepkéket is, meg a lepkéket mímelő nyűveket. Azt a pillanatot amikor a lehet-ből a valaha lesz, az idő vegetatív (repetatív) rándulásait. A hülye rontásaimat, hogy belőlem egy szót kicsikartak, és azt hogy hagytam, hogy végül ne is kicsikarni kelljen. Aztán a kövér macskát, a ragaszthatatlan szívet, ahogy a hév utazásomat elragadja, egy arcot tükröződni az ablaküvegen, ahogy mindezt Ady szemébe fésüli a megnyárutult télelő. Egy estet, egy nyárit, de mégis esett a hó, a parketta pusmogásait. A paplant, azt képzeletbelit, amivel mindezen dolgokat majd betakarom, szájat ami jóéjszakát kíván nekik, és a szemet ami ezt végig merte nézni és nem vakult bele.