Csábulok, hogy egy szóba tömörítsem.
Nem lep meg, hogy az jön az eszembe, hogy: kémia.
S hogy 50 bűnömre átlagosan két ember jutott.
A többire nem emlékszek. (utolsó ikes)
Megyek már bolondjaim, jók leszünk, szépek leszünk.
Nyomós érvet kap önmagára.
Jó lesz nekünk. Elnyel a város. Most már majd csak minket.
Majd megmondjátok nekem: mit akarok.
- hogy a kezem, kezet fogott,
  vagy a kezemet fogta meg,...
  valami festék.

Igazából ez úgy van, (úgy lehet), hogy semmit nem ér mondani. Mert mondani is érintés egy kicsit. És érinteni nem ér. Azt soha, sehol, sehogyan.

Azon töprenkedek, hogy olyat ér e mondani, hogy "vigyél engem a kísértésbe, de szabadíts meg magamtól"?

Az embernek különféle dolgai vannak. Melyeket szégyenkezne elmondani, ezekről hallgat. Melyekre büszke, ezekről fecseg.(de prűd és valójában csak a valaminek az eltakarása a fecsegés is, mert a prűd, az a legszégyentelenebb mind közül, a saját szégyentelenségét szánja csak, ez minden szégyene) Az összes többit meg kitalálja, és beírja a blogba.

tudom tél van. én azonban ennek ellenére, vagy épp ezért egy szelet görögdinnyére vágyom. enni. most. a rakodópart alsó kövén. nem várok.
mondom, hogy mindig mindent félreértek. például sóhajnak hallom a lélegzetvételeket. jeleknek a hallgatásokat.

Az élet még számos meglepetést tartogat nekem. Kár hogy mindegyikről tudok.

És akkor jött egy manusz....

Én...khm, szóval én,... egyszer azt találtam írni,...hmm, mondani, elsms-ezni, elemailezni, eltáviratozni, eltelefonozni, elcd-re írni, képileg megjeleníteni, eldúdolni, elfütyülni, elszavalni, elfelolvasni, boltban megvenni, elsétálni, elölelni, elcsókolni, elsimogatni, elhallgatni, elmagömleni, elkendőzni, elnyökögni, elellenkezni, elizzadni, elartikulálni, hol elszeretkezni, hol elbaszni, elbujálkodni, elérzékeltetni és elérzékenyülni, elmutogatni, elfeküdni, elheverni, elernyedni, eljátszani, és nem utolsó sorban elhazudni, hogy a csillagokat is..., persze csak így, és csak eddig. (Stellar interruptus) Az a nő soha se nem látott ilyet még (jól emlékszem, aszonta: egek, de én horizontot akartam érteni alatta, egészen pontosan alá akartam érteni a horizontot, képzeletem bántóan behegedt fényes ege), én viszont azóta csillagokat látok. Ha ezt elmesélem valakinek, azt kérdezi mindig: hát kelletett ez neked? Nem szoktam válaszolni én erre, mert erre egyáltalán nem lehet válaszolni, mert nem. Valami olyan jár a fejemben, hogy nem akarom én ezeket a csillagokat már, hogy vigye el valaki. Azt is tudom, hogy ezek az én csillagaim, s hogy ez nem más, "csakvalami" űrbéli törmelék. Csodálatos Gagarin. El van húzva (húzódva) a nótád.

Van egy borzasztó ágyneműhuzatom. Igen, a tulipános. Huzatot kapok tőle. Megleszek tőle huzatva.(elég) Járok a wécére, mint akinek az a dolga. Csak rémálmokat visel el. Áttételes víziókat hordozó textúra. Volt eset amikor azt álmodtam benne, hogy azt álmodom, hogy fanszőrt találtam benne. Aztán reggel ott is volt. Az ufókra gyanakodtam. Aztán csak valaki másra. Lupéért szaladtam, hasamon elhevertem, vizsgáltam a pihét. Zoomoltam, és más ilyenek. Belefeledkeztem, egyszer jött egy fuvallat, jött a huzat, és huss. Jajj, nagyon bánkódtam én akkor, Tulipános fan van.

Nagy a segge... Az idő múltával egyre..., valahogy meglottyadt, tésztaszerűvé vált, alakját nyerve vesztett. A gravitációval szemben kissé védtelenebb, Newton törvényeivel szemben megadóbb.Felvetődik a kérdés, picsán rúgnám e azokat (ilyen profánul vetődik fel), akik elhitetik a nőkkel, hogy nekik tulajdonképpen a faruk volna az alfájuk.( és hogy mi legyen akkor velem, aki ennek az ellenkezőjéről meg alig, néha, egyáltalán, soha) Hogy lényük forrásának kizárólag a különböző tomporulatok _x és _y koordináták pontjait kell megjelölni. Hát én bizony igen, de nem vagyok referencia, mert én minden további (ok) nélkül felgyújtanék számos (jelentős) középületet is, így hogy még piromán sem vagyok, és az egerekhez is különös vonzalom fűz. Seggi deviancizmusom, már már aggasztó méreteket ölt. Illeg a tükör előtt. Ettől ingerült leszek. Üvölteni kezdek, lázadok, hogy nem lehet hogy az ő hatalmas valaga definiáljon bennünket. Azt mondja nekem, a picsába, hogy te milyen érzéketlen vagy. Az ágyra roskad, leül. A kezem alászorul. Látod - mondom neki - a tenyeremből etetlek. Ő a butus, én meg az omegahím. Szerintem ún.

"Láttam a boldogságot én,
 lágy volt, szőke és másfél mázsa.
 Az udvar szigorú gyöpén
 imbolygott göndör mosolygása.
 Ledőlt a puha, langy tócsába,
 hunyorgott, röffent még felém -
 ma is látom, mily tétovázva
 babrált pihéi közt a fény."

Mióta elkezdett érdekelni a békesség (de nagyon ám), egyre békétlenebb vagyok.

Bizonyos nők, bizonyos telefonjai. Pontosabban két férjezett bizonyos nő, két bizonyos telefonjai. Az idegösszeomlás szélén. Nincsenek megbecsülve, ez a menü, és nem tudják a karácsonyi terítéket leszedni. A bejgli lavina alól telefonálnak hogy ők a lelküket ki, és nincsenek észrevéve, nem hatnak, nincsenek meghatódva. Javaslom, bújjanak ki a romok alól. Mondják nem lehet, a gyerekek is ott vannak. Mondom, akkor tényleg maradjanak, egyenek bejglit, merazjó, kirágni maguk.. Nagy sóhajokat eszközölnek, közlöm velük, hogy most ez nem hat a libidómra. Erre sóhajtanak egyet, (szeretik a kihívásokat). Mondják, minden szétesve, csak ülnek a karácsonyból megmaradt tápláléktetemeken, és azon kapják magukat, hogy tényleg dühösen szeletelik a répát a levesbe. Nyugatom őket, hogy ez normális, hogy néhány nap és rendbe jön minden. A férjük kinyitja majd a kocsi ajtaját, a műszerfal ragyogni fog, mint új korában és suhanni fognak az exkluzív éttermeik fele, el lesznek halmozva. Tulajdonképpen azt oltom beléjük, hogy nekik egy ilyen inverz karácsonyuk van. Vigasztalhatatlanok. Képzeljem, azt mondják; hónapok óta semmi. Megkérdezem, hogy akkor most dugásilag beszélünk? Erre sóhajtanak, aztán elköszönnek, leteszik a kagylót. Mindjárt jön a húsvét. A hűtelenek sem tudnak mit kezdeni az ünnepekkel. Rokonok vagyunk.

Kicsi gyerek, kicsi ház, kicsi lófasz, kicsi máz, kics push-up, kicsi make-up, készen is van a család.
(ja és ilyen időtájt száncsengő csiglingling)

Megkedvelek egy embert. Aztán a hiányait ( ha már elmondta léhámnak ). Legvégül a hiányát.
Majd úgy intézem, hogy ne vegyem én ezt észre.
Játszhatom a hülyegyereket.
Játszós hülyegyerek leszek.
Mit leszek?

Más plánt kell választani. Ebben a jelenlegiben minden részlet sokkal vaskosabban mutatkozik meg. Engem nem zavarnak ezek az eltúlzott apróságok, (Bergman filmjeiben, sokszor hosszú másodpercekig csak egyetlen információt láthatok). Tudom milyen az amikor a kevés is sok, hogy borzasztó sok. Csak én ezt már megszoktam, nem rémiszt, ha ilyen erőteljesen, ilyen részletgazdagon jelenik meg; az az egy. Ha patetikus vagyok (márpedig miért ne lennék), de ezérr akát szégyelhetem is magam, mert fogalmam sincs elbírja e a blog (úgy értem, hogy ez írás, és nagyon nem publikálás). Nincs egy valamire való tükröm, vagy csak olyasmi mint az elvarázsolt kastélyban, belenéz aki belenéz, mosolydul, megijed, vagy épp semmi sem csinál, aztán csak utána nézek. Örök integetés, örök búcsúzkodás, végül minden a helyén marad. Anyuka is. Sokat foglalkoztat most az a gondolat, hogy van amit egyáltalán nem lehet elmondani, hogy ez valami kísérlet, hogy kiosonkodni a karámon túlra, szavakért. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy azok a dolgok most a hangsúlyosabbak, amiket nem lehet elmondani, és ezt elmondani a valakinek vagy éppen magamnak, az képtelenség. Engem kiborít ez az év, ennek az évnek a vége. Nem tudok soha semmit kezdeni azzal, ha valaminek minden folytatás nélkül vége szakad. Mert ez egy ilyen év.Tudomásul talán tudomásul tudom venni, de ez nem nagy könnyebbség most nekem. Elmondani meg úgysem tudom, talán nem is lényeges. Talán érdekesnek sem úgy ahogy, vagy csak számomra. Mást plánt kell választanom. Olyat amelyen nem látszik a szám, ahogymozdul ahogy lélegzetet lop, amogy fel, vagy éppen legörbül. Olyat ahol nem látszik hogy a hajammal babrál a kezem. Olyat kell választani, ahol én nem látszom, ahol én tkp nem vagyok jelen. Ez meg egy sziget, pálmafákkal. Nekem csak létezés.

Elképzeltem magam. Be kelletett csuknom hozzá a szemem. Csak úgy ment. Az idők haladtával egyre jobban kell becsuknom, egyre szorosabban. Van, hogy szinte fáj. Egy választ keresek, pontosabban többet. Az egyik, hogy ki vetíti oda a képeket, a szemem belső oldalára azokat a képeket. A másik pedig az, hogy miért látok a vaskorlát tetején szétrobbanó esőcseppet. Úristen, már megint milyen szép vagyok.

Úgy ülsz le ide, hogy majd írsz ide egy szépet, egy szépszomorút. Ami mellett nem lehet elmenni csak úgy. Jól tutod, te is itt hagynád, beteges viszony fűz a bánatoskodáshoz, a jajjveszékeléshez. Ha úgy érzed baj van, arra a következtetésre jutsz: élsz. Úgy ülsz le ide, hogy majd azt amit írsz, sehogy nem lehett félreérteni. Úgy ülsz le ide, mint ha nem ide akarnál ülni. És mennyire igazad van. És mennyire hazugan.
Magáért van minden, semmi másért, te irígykutya.

...és akkor most mit mondasz? Illetve mit mondogattál? Hogy nem leszel ostaba, hogy már nem leszel az. És mi vagy? Jó, nem kell válaszolni, de az vagy. Mi a fenéért kell minduntalan ilyen érzékenyen lereagálni mindent. Hímmimóza. És akkor már megint el lehet kezdeni nem tudomozni, mert ezt baromira megy. A földrengés az nem jó, más katasztrófát kell kieszelni. Már megint cseleken jár az eszed, nyerni akarsz, nyerni szeretnél. Tudod, hogy ez nem így van, hogy ez nem valami jelentős sportesemény, nem valami csillogós díszletekben életrekelő műveltségi vetélkedő. Ez csak az életed, jó sok szeglettel, és a sarkokban a pókok, akik az idők kezdete ótal alszanak. Leszakítanád Nyaman összes volt kottafejeit egyenként, beletöltenég egy fa dézsába és belefojtanád magad. Szóval azt mondogattad, hogy nem leszel ostoba, és tessék..., tételeket állítasz fel, sokismeretlenes egyenletekkel próbálod bizonyítani az igazukat, és jól tudod, hogy alig... Sok a köz. Két agysejt kergetőzik a fejemben, az egyik az téveseszmés, paranoiás , ő szalad elől. Olyat is vegyítesz a sok marhaságod közé ami nem marhaság, ez alapvetően nem baj, az a baj, hogy elvárod, hogy kiválogassák, neked, helyetted. Büdös a munka.
És én is szaladok. Jó azért ez a vágta.
Van amit nem lehet elmondani.

Nézegetem. Húzom a számat. Sehogy nem lesz jó. Sok ez. Vagy kevés. Vagy nem úgy. Hogy te mibe nem keveredsz. Hatalmas mancsaim vannak és rajtuk a karom. A botlásaimon kívül ez az egyetlen bájam. A világegyetemmel dacolva, ezt itt szűkül.

Most valamin egyensúlyozom. Most valami kötélen. Most valahogy nem hoz lázba. Most majd mindjárt lessem. Most valahogy érzem előre. Most van mindig. Most van soha. Most valahogy nem is tudom elképzelni. Most valahogy szétpukkannak a gondolatok. Most valahogy nem ijesztő a pukkanás. Most valahogy buborék kezd lenni (megint) (minden). Most valahogy pezsgőszagom van. Most valahogy nem érdekel. Most valahogy elájulnék. Most valahogy nem fog elkapni senki. Most valahogy...nem bánkódom,...nyilvánosan. Most valahogy ravaszságnak tekintem a balfaszságot is.

A hiánnyal terhelt idő kétszer számít. Akinek a hiány a bérlőtársa, a matraca, az kétszer él. Kétszer, de feleslegesen. Megtudna őrülni attól, hogy azt a másik időt valahogy szinkronba hozza emezzel, a belsővel. Tán irígykedik is, amaznak a könnyűsége miatt, te tudja azért, az se sokkal jobb. És abban, abban a másik időben, abban is is ott lopakodok a hiány, mert ott, csak valahogy más arca van (nem hasonlít erre, érezni lehetetlen, megérteni is borzasztó nehéz), még nem unalmas, még el lehet hinni róla, hogy élhetőbb. A tanulság mi lenne? És mi lenne, ha lenne? Osztásly vigyázz, a létszám x az enediken, hiányzik sebtolvaj. A maga kárára, számára. Egyszerű ez, csak bonyolultan hangzik. Egy nagy hiánynak kellene lenni, elviselhetetlennek. Életnek. Egyszer, nem kétszer. Azt meg úgyse én mondom ki, hogy utoljára. Én ilyet nem tudok kimondani. Gyanítom senki sem fogja, helyettem. Körbeértem.
A hiánnyal terhelt idő...stb

Felszabadulás. Kigombolt kabátban, a szél belecsimpaszkodik. Kezek a zsebben. Akkor még Tanács krt-nak hívták. Szabadságba mámorodva, részegedve. Aztán csak Kassák és egy cipőbolt kirakatában az arcok tükörképe. Pezsgő, nyak, ló nélkül. Nikkelszamovár. Idétlen felirat, hogy a szőkék hamar koszolódnak. Csillagjegyek és pizzák. Végül hangtalan okádni az Astorián. Öreg este van, látszik a leheletünk. És amit egyáltalán nem lehet elmondani.

A készpénznek semmit sem kell venni.

Változatok egy telefonra (évente egyszer):

Évente egyszer, ülünk egy forró, vízzelteli kádban, kedvező percdíjak nyaldossák a bokáinkat. Sietünk sietve. Kapkod ő és kapkodok én, lényegre törünk, tömörítünk, mondanánk gyorsan, hogy mi volt az ábra, s hogy gondolni sokszor, hogy szoktunk,... szoktunk, de valami mindig leteper. Egymás szavaiba vágunk, mondjuk, hogy mi a nagy helyzet, s mondjuk most gyakran, hogy értjük, hogy persze értjük. Azt nem mondjuk, azt nem, hogy sajnáljuk, ilyet soha, az a gyengeség jele. Már nem engedhetünk meg magunknak jó néhány dolgot. Azt is mondjuk köszönjük, letesszük, leteszünk pár dologról, sok lesz a számla...na szia, na szia.

Évente egyszer. Én évente egyszer, valakit lemagázok,...persze várom, hogy évente egyzer ő is lemagáz. Tőmondatokban fejezem ki mondanivalóm. Tőmondatokban reagál rá. Üzeneteinken az egész nevünket írjuk ki, ő nem tudom miért, én csak azért, mert attól tartok hátha nem is tudja már ki vagyok. Sokat szeretnék neki írni, természetesen keveset lehet. Évente egyszer, eztán majd mindig lemagázom, jó esetben még van 15 évem. Van tehát még 15 magázódási kreditem.

Évánta egyszer eszembe jut, hogy jó lenne egy telefonszám, hogy itt lenne a belső zsebemben, és hozzá egy név, persze az. És én ezt a papírt, így évente egyszer minden alkalommal egyre jobban összegyűrném, de addig ám, amíg a papír rostjain már teljesen elhalványul a tinta. Évente egyszer, azon gondolkodnék, hogy nem hívom fel, s hogy ezt biztos ő is így gondolja. De ő nem válaszol, nem hogy gondolatokra, de még levelekre sem, és hogy akkor most ez szarakodás csak, a nenmtudom mivel. Évánta egyre jobban nem akarom tudomásul venni, megfakítom, ha beledöglök is.

Évente egyszer sem..., csak néha még eszembe jut.

Évente egyszer, (remélem egyszer csak) elszomorodik, jótanácsokat osztok (van ebben valami ambivalans, hogy én), de mindegy is, nem fogadja meg. És jól van így. Nem ismerem ám, csak azt hazudom neki, hogy igen.

Évente egyszer, a nagyvilágot a nyákába. Elégedetlen, folyton siet. Mindig ott szeretne lenni, ahol éppen nincsen. Hülye anyja van. Hülye sógornői. Hülye munkahelye. Hülye főbérlője. És én is itt vagyok.

És van akire évente tényleg csak egyszer gondolok, úgy általában, legtöbbször azt, hogy lehetne, hogy volna legalább. Hallgatok. Nem kínzom velem. A telefonja, mindig foglaltat jelez.

Nagyjából erre az időre tehető hogy az egész ország egységes képet mutat. A férjek, a szeretők, a kedvesek, újabban nemes egyszerűséggel pasik, (akikért azok a bulák, macák, bringák, luvnyák vannak oda, akik az ilyen megszólításért rendre megsértődnek), szal a pasik állnak kisnadrágban az izzógombolyag közepén, és ki-ki vérséklete szerint kurvaanyázik, szentségel, mert hogy ez olyan ünnep. Másfeles izzókat kutatva borítanak komplett konyhakredenc fiókokat ki a gyerekek, szaloncukor jutalmakat remélve és csak részlegesen bacsapva. És a nők, a nők meg elveszve a gőzben, rettentő habos dolgokat eszelnek ki, a konyha asztalon ott hevernek a tojásfehérjétől pettyezve a Stáhl könyvek, Praktika füzetek, régről megmaradt Planétás kártyák. A kutyák rendesen kikérezkednek még egy utolsót pisilni, de  mindenki érzi egy kicsit, hogy most nem itt lenni volna jó. Hogy most mindent csak ezt ne. Csattognak az ollók a csomagoló papírokon (persze tépődik a gaz), a cellux összeragad, a seprűnyélen összegabalyodnak a hét eleji vitákat kiváltó, jól összekötözött szaloncukrok. Előkerülnek a díszek, emlékszel ezt 72-ben vettük, ezt a baglyot, úristen, kurvára megöregedtünk. MIlyen randa szegény, tetszett pedig. Megaggott Az az ezüst,... ez,... baromság szerintem, de hát ha te nagyon akarod, legyen. Bazmeg,...most nem akarod azt mondani, hogy nem vettél csillagszórót??? - De azt mondom, de ne izgulj, van helyette petárda. A gyerek villogós, zenélős szarságába van elem? Van, egy félig lemerült, nem fognak itt paláverezni szenteste, ott van nekik az egész év. Kis tetvek. Övék az egész év, hadd legyen már ez az este csak a mienk. Aztán már nem lehet tudni, hogy hogyan, de különös módon követik egymást a percek, és ránk száll az este. Mintegy meglep, és mi meglepődünk, így vagyunk nevelve. Ha épp nem rendeltünk betlehemes gyerekeket, vagy Mária & Józsefes imitátorokat a fa alá, akkor szétszaggathatjuk az ajándékokat. Egy bazi narancsszín (újabban oranzs színű) gömbe nézünk bambám, a gömb szélessé teszi a mosolyt. Próbáld ki. Tudom mit beszélek.

Hülye reflex, hogy ilyenkor az én, az számba/sorra veszi az eddig volt ilyen-olyan ünnepeit. A nagy sétákat apámmal, amíg anyám egy fenyővel birkózik a szobakonyhásban. A jó kis reszketésekre. Mert ez az első. Ami most van az meg utolsó. Majd sms írások is lesznek( vagy sm (szado-mazo) sírások), minden bizonnyal, azoknak, akiről történetesen eltudom képzelni, hogy máshol, másmikor képes lennék szeretni őket. Másmilyen keretek közt, másmilyen teraszokon, másmilyen virágokkal befuttava, másmilyen korláthoz nyomva, neki a lábat.(És a legfontosabb: nagyon másmilyen bodzák illata) Ha ugyan, egyáltalán tudom, hogy mi az, hogy máshol, meg hogy mit. Mert így állunk. Egy piszuár előtt egyensúlyozva. Szédítő mélyég, mennyei magasság kontrasztja támaszt meg, el ne dőljek. És rám is szólnak - bolond vagy? - a végén még eldőlsz. A szememet meregetem. Hát ezt már ismerem. Ájulékony vagyok, az elkapékonyok meg csúfot űznek éppen, szörnyű épületek gyomrában üzekednek, a létezés különböző fokozatait tesztelik. Ha az ördög röhög, akkor bizony én sem állom meg nevetés nélkül. Ez van. Kijelentőben. Így is lehetne. Ez van? Nem bonyolódom bele, mert akkor ez már baromira az önkifejezés csimborasszója volna, én meg ha valamit nem akarok kifejezni, az akkor bizony, hogy az én. A mondat a fedőfesték, így kell ezt elképzelni, csak mázolok. Valamit, valamire, és néha kilóg a lóláb.
Elképzelek egy arcot, nem tudok hozzá rendelni: nevet, érdeklődési kört, vércsoportot, zenei irányultságot, műveltséget, ízlést, önfegyelmet, értéket és étéktelenséget, büszkeséget, se szégyent. Egy arc csak, mindössze egy arc, rajta valami titkos írás. Haragszom rá nagyon. Fikciózom. Megfejteni is engedd. Naná.

Iszonyat nagy gazokra kell itt most gondolni, a nagyság tulajdonképpen lényegibb bennük mint a gazság. Ilyen értelemben kell ezt elgondolni. Nem merni bele.

Úgy veszem észre, hogy a szívemben egyre csak giz-gazok nőnek, ha lesz aki megöntözze, majd csokorba kötöm és odadom egy nőnek.

Van az a nézet, hogy itt mindenki írjon egyforma/közel azonos tartalmú mondatokat. Feketétfehérettarkát, de hasonszőrűt. Zabolázza meg a jelzős szerkezeteket, nagybetűvel kezdjen mondtatot, a végükre kerüljön pont. Egyeztessen alanyt és állítmányt. Lehetőleg valakivel. Lehetőleg olyas valakivel, aki úgy véli, vele kell az ilyesmiket egyeztetni. Valakivel aki ezt hitelesen képviseli. Mer' ez blog.(a szex meg vajjon mi?). Erős túlspira, ez a baszás, jajj nem, ez a blog ez azért nem valami életforma, sztem (ez meg szleng). Bárki írhat blogot, úgy ahogy akar, és bárki véthet hibát, hajlandó vagyok elnézni (jó esetben), ha ezt úgy gondolja, mint világuralmi törekvéseinek szárbaszökkenését. Hinni nem tudok neki. Jó ideje gondolkodom azon, hogy mi mozgat, milyen szándék visz rá minket, hogy a világot(ohh), a környezetünket, a mondatokat, a saját képünkre formáljuk. Szájízünk. Vélemény lehet. Csínján. Nagyon csínján. Vallásról nem beszélünk. Sosem lehet tudni, kit bántunk meg vele, plussz még a közhelyek. Tökéletes mondat nincs, makulátlan állítás nincs. Vannak amelyekre képesek vagyunk rezonálni, vannak amelyekre soha. Élethelyzete válogatja. Az érvényességen lehet gondolkodni. Rövid az élet. Más örök, nem a blog. A monitorra írt szöveg nem valami szakrális matéria, amin "jól" el lehet nyammogni. Furcsa világ, ez. Telis-tele szabadságharcosokkal e-Zapatákkal, akik folyton korlátokat tennének, karókat vernének le, mert kell, hogy meglegyen ez a karámérzet, ez a bloggerfeeling, hogy akkor mi most jól együtt vagyunk. Az is furcsa, hogy ez csak az "azonosan gondolkodunk" mentén lehetséges. Értem én, valahova tartozni jó. Megtanulni nehéz, hogy miként is van ez. Ha valaki mégis azt gondolná, hogy blogot írni az tevékenység, hogy ez a gondolatok gerillaharca, de nem tudna eligazodni, akkor van hova fordulni. Csak figyelni kell, van egy ország, létezik egy hely, (tehermenesítve képzeletemet), ahol a prófétákból is a blogger szól ki, vagy fordítva <-----( e helyt egy pont hiánya látható, nem azon kell gondolkodni, hogy ez funkcionális hiány e, hanem azon, hogy itt pontnak kellene lennie és slussz-passz) Én akkor most ebből "jól" kimaradtam. Mámegin.

Jobbra át

Balra át

A     g     y     o     n         m     a     r     j     u     k

A kutyát

Az olyan kérdéseknek, hogy például Ki vagy te? - azoknak se híre, se hamva. És válasz sincs rá. Helyette az van, hogy miért ilyen vagy, és miért vagy olyan, és miért szükségszerű, hogy ilyen és olyan legyél. Az évtizedek pedig elfelejtve, nagy nehéz pecsét alatt minden. Tényleg minden. Nem mint ha nekem fűlene a fogam, hogy vadállatimat, a világra eresszem, bár néha lohaszt a karmolászásuk. Életjeleket adok, a széttárt karnak, és eskűt teszek, hogy nem ájulok majd el, mint a Sz Kinga, minden egyes ált.iskolai évzárón, évnyitón, anyáknapján, november 7-én, márc 15-én, ápr 4-én. Bólintanak és én tudomásul veszem a bólintásokat, a fejbeccintéseket, a szemek hunyorgását, a szájak, a gyűrűsizmok mozdulásait. Azaz, magamat veszem tudomásul, minden valaha volt mozdulatban. Ugye nincs mit tenni ? -  ezt kérdezem, és igenre számítok, helyeslésre. Nem tudom én ezt így kimondani, segítségre van szükségem. Haza szeretnék menni, a fogalom azonban régen nem tisztázott, és kérdezik is, "mit értesz alatta?". A vállamat vonogatom, a földet nézem, megpróbálom elmondani, hogy valami olyat ami mindent betölt, és egy pillanat alatt képes elmúlni. Mint egy megtermett felhő - ezt mondom - olyannak kell legyen. Mi az hogy olyannak kell legyen ? Hát még soha sem láttad ? Ember, te földrészeket akarsz felfedezni, de még soha nem ültél hajón ? (hülyék, a felhők az égben laknak)
Nem, nem ültem, csak ringattam magam, elképzeltem a viharokat, elképzeltem a lélegzet vételt, a hullámokat, a habot. Egy beszari felfedező vagyok, egy rehabos Szindbád.

(most pedig újabb tatárcsapatok lepik el a házat, fellármázva, a szőnyeg alatt honoló csendet, a szekrény mögött lakó porcicák évtizedes nyugalmát, mert ezeknek semmi sem elég, élni akarnak, a tatárok ilyenek, mindent akarnak, minden áron - megyek ellesni titkaik)

/ - Kegyelmes úr, hogy van, mióta nem láttam fönségedet?
  - Köszönöm alássan: jól, jól, jól.
  - Uram, néhány emléke itt maradt, már rég óhajtám
    visszaküldeni, kérem fogadja el.
  - Nem, nem. Nem adtam egyet is soha.
  - Fönséges úr, hisz tudja, hogy adott;
    S hozzá illatnak édes szavakat;
    Vedd vissza, mert illatjok elapadt;
    Nemes szívnek szegény a dús ajándék;
    Ha az adóban nincs a régi szándék.
    Itt van fönséges úr.
  - Ha ! Ha ! becsületes vagy ?
  - Uram !
  - Szép vagy ?
  - Mert ha becsületes vagy, szép is:
    Nehogy szóba álljon becsületed szépségeddel.
  - Lehet e szépség, uram, jobb társaságban,
    mint a becsülettel ?
  - Lehet bizony; mert a szépség ereje hamarább
    eltváltoztatja a becsületet abból, ami, kerítővé,
    mintsem a becsület hatalma a szépséget
    magához hasonlóvá tehetné. Ez valaha paradox
    volt, de a mai kor bebizonyítá. Én egykor szerettelek.
  - Valóban fenség, úg hitette el velem.
  - Ne hittél volna nekem; mert hiába oltja be az erény
    e mi vén törzsünket, megérzik rajtunk a vad íz.
    Én nem szerettelek.
  - Annál inkább csalódtam.
  - Eredj kolostorba, minek szaporítanál bűnösöket... /

Egy fehér kezet látok, birtoklást találok.
Very ostoba.

Nagy napra ébredtem.
Jó lenne, ha ezt valaki
a nap értésére adná.
Helyettem.

Egy ismeretlen utcáról, a szemben hordott kép. Egy délután képe, egy nyári délután képe. A körút képe. A járdarepedés képe. A vitatkozó verebek képe. A "nyuszi, hozol még egy pizzát?" képe. A megbolondult város képe. A forróságtól remegő aszfalt képe. Egy mellkasba zárt titok képe. Egy fülcimpa képe. A dobozos sör képe. A lehugyozott újságpapír képe. A villamos képe. A villamoson utazó emberek képe. Az arcon időző fények képe. A vérmező képe. Gabi nővér képe. Amaz képe. Eszter képe. Klára képe. Nők képe. Janó képe. A padló mintázatának képe. A fotel képe. Az erős ellenfény képe. A bodza illatának a képe. A "Sugar" képe. A réten felejtett csizma képe. A háznak támasztott létra képe. A kéményből gomolygó füst képe. Az évszakok változásának képe. A gombszemű kislány képe. A harang képe. A völgy képe. A beteljesületlenség képe. A korhadt fa képe. A beton képe. A gyűrött ing képe. A hajnal képe. A hullámzó függöny képe. Louise Rhodes képe. Az árulásom képe. A zuhanásom képe. A halálom képei, most mind a fejemben vtnek tajtékokat. A hevülés képei.

Nem lesz több fanyar kanyar, óóó,
nem vesz le lábamról már a kanyaró,
egyenesbe jövök,nem baj ha rámegyek,
hadat üzenek nektek, ívek és görbületek.

(egy romlott Neville)

Belehasít. A szembe. Be.
Kibe.Bibe.A porzó torzó.
Amit a hímivar sejt.

...aztán meg könnyed volnék és gyengéd,
és én lennék a gyengéd.

Mit akarsz? - engem kérdznének így. Nem néznék bele a szembe, úgy válaszolnám,azt hogy most adni szeretnék. Mormolásnak tetszene, mint valami ima. A csend és a beszéd különös elegye. És kérdeznének megint, de hát mit is adnál, hisz semmid sincs, ami tiéd volna. Hmm, mosoly és kín keveredne a szájszegletemen. Okoskodnék, hogy olyat mit ember, csak embernek adhat. Fájdalmat adnék, vérsere harapott öklöket, velőben tanyázó, rettentő hiányt,azt adnék. Az ágyon ott hagyott ágynemű megfejhetetlen ráncait adnám, letört körmöt, elhalt bőr darabot, a test illúzióját, és nedveket. Abroszon szétfolyt tébolyt, hazugan pislákoló narancsszín lámpafényt, hunyorgó eszméletet. Adni szeretném a hajnal félnyégyet amikor, véresre csípi a szemed az álmatlanság, az én álmatlanságom, és kínoznélak véghetetlenül. Hogy fájjon amikor bántalak, és fájjon az ahogy bántasz, ezt adnám neked. Délutáni remegést, a szemet amely éppen félrenézni készül, a bokát melyben ott nevelődik rég óta már a ficam, az utolsó lélegzeted, a légszomjad, az legvégső rándulást és hozzá egy pillanatot. Ezt adnám. Azt, hogy érezned kelljen, hogy nem vagyok jelen, hogy létezésem csak bolondít téged, hogy tünés vagyok egyszer, másszor meg tünemény. Az összes hibáidat, minden hallgatásod ellened fordítanám. Rébuszokat kapnál, minek megfejtéseibe belekeserednél. Lemondást kapnál még és gyermekes dacot. Megválaszolhatatlan kérdéseket. A mellkasom alatt, úgy 6-7 cm méter mélyen lakik egy szörnyszülött, azt akarja, hogy olyan légy mint ő. Mint ő maga. Ismerem, ne félj, megvédelek. Bordakalitkában tombol, hússal és vérrel álom az útját, ne félj, nem lesz már semmi baj.

A nagy titok felfeslése. Nincs semmi rendben velem. Soha nem is volt.
Időszakok voltak. Egyik hiánytól a másikig vonszolódtam, és most az
vagyok akinek lennem kellett, azaz az vagyok aki voltam. Nincsen más.
Nincs.

Ma azt álmodtam, ....na nem. Azt gondoltam,...elképzeltem ahogy azt álmodom, hogy én vagyok Szabó Kálmán, és azt gondolom,...képzelem az álomban, hogy nem is én vagyok Szabó Kálmán. Hogy megtévesztem és becsapom magamat, mi több a Szabó Kálmánságról vallott/vélt nézeteim, számos heyen korrekcióra szorulnak. Aztán innen már csak egy logikai tigrisbukfenc kell ahhoz, hogy oda lyukadjak ki, (termetes defektet szenvedve), hogy nekem nincs is valójában közöm magamhoz. Hogy elvagyok idegenedve a saját szorongó létezésemtől. Hogy félni is félelmetes dolog. Mivel az álom ritkán dugja be mellső lábait a résnyire nyitott szoba ajtón, marad a fecergés, a rossz alvó utlosó mentsvára, ahol is valami pszeudóaktivítást művel, ha már a tudatalatti szabadságra ment. És van az ágy, amely két négyzetméter ha lehet, és elképzel egy hasáb formát fölé, amely üvegből van, és ő az alján fekszik. A másik vége fényévákra van innen, elképzelhetetlen távolságra és bolondítja magát a rosszalvó, hogy a másik végén a hasábnak, szintén fekszik valaki épp ugyanúgy mint ahogy ő/én, (ez innentől már teljesen mindegy), hogy a határoló síkok által közrefogott kozmikus magányban ez a gondolat találkozzél. Bökkenőnyi bökkenő, hogy ami nekem a fent, az neki a lent, és hogy ez egy tükör világ, merthogy nem mondtam de ennek a hasábnak az oldali féligáteresztő tükrökből állnának. Minden máshogy lenne, és ezt sehogy sem értenénk. Hát fekszünk csak, míg nem jön az eszméletlenség sötétje a szemünkre. Én itt alant, ő ott fent, talán álmodik, és álmában ott vagyok. Ezen már töprengeni sem érkezek. Feljegyzések a hasábból - valami ilyen formán idétlenkedni el, amit el kell idétlenkedni. Amit művelek, az megengedhetetlen, megbocsáthatatlan. Nem vagyok tisztelettudó, sem alázatos, a vásárban elszabadult lufinak érzem magam, egy ideig néznek, múló látványosság vagyok, egyáltalán nem szimbólikusan. Nincsenek mértékeim, nincsenek értékeim, nincsen lentem, nincsen fentem, szívem helyén hélium vagyon. Aztán egy moiban találom magam, egy vaksötét moziban, a hangszóróban zene szól, "elmúlik, meggyógyít", fantomkéz meg ráteszi a vállamra a kezét, csörög a telefonom, nyílik az ajtó. Halucinálok ezerrel, tudom. Talán gyűlölöm magam, talán gyűlölni lehet, hogy a szeretést másokra bíznám. Piszkos munka. És szeplő az ártatlanságon.
Ha engem kérdezel, tán fél éve, hogy azt kérdezed, a szépséggel van e dolgom, hát bízisten olyan bolondságot mondtam volna, hogy van bizony, hogy a kérdés feltevése is sértő, mert gyanakvást, szkepszist feltételez, és elég rám nézni, hogy erre az ember választ kapjon. És most szégyellem magam, mert, hazudtam volna akkor, ha valai ezt megkérdezi tőlem, no nem rossz indulatból, vagy csalfaságból, hanem nemtörődömségből, nemtudomságból, tán mímelt naívságból. Vagy nem abból. Nem tudtam, hogy a figyelem az még nem jelenti azt, hogy köze van az embernek, mert bizony nem volt nekem soha semmi közöm a szépséghez, közöm csak ahhoz a közhöz van, amely a vizsgálódó és a vizsgálódás tárgya között feszül. Szóval olyan értelemben lett volna csak igaz ez, hogy van a kettőnk közt feszülő távolság, és ez már így lesz. Ezt elfogadni persze lehet, tudomásul meg csak úgy ahogyan a halált szokás, foghegyről. Mátyáskirályosan, hogy igenis meg nemis. Mert ezeken a dolgokon egyáltalán nem lehet fogást találni, a tudomásulvételre. Mint ahogy az is kimondatott, hogy "hogyan lehet, hogy én aki nem voltam, vagyok, és én a ki vagyok, egyszer nem leszek". Hogy a világnak olya mindegy, még a belénkszüremlő, megfogant, és bent nevelkedő világnak is mindegy lesz, hogy önmagát látja e zavaros vízióiban, vagy önön hiányát. A hiány is térfogat, minőség is mennyiség is egy kicsit, van mértékegysége, de nincsen megnevezve. Ha most azt kérdeznéd, hogy azt a kérdést tennéd fel, hogy nekem a hiányhoz van e közöm, hát bízisten lennék olyan bolond, és azt válaszolnál, hogy van, és a kérdés felvetése, devalváló rám nézve, mert nézz csak rám, nézz a szemembe. (mit látsz? - look at me - lukat mi?) Mondanám, hogy kérdezz meg fél év múlva, mert lehet, hogy fél év múlva máshogyan gondolom majd. Aztán felkmerülne bennem, persze az is, hogy és ezt a fél évet azért mondom, hogy magamhoz láncoljalak, hogy húzzam az időt. Hogy csak azért van, hogy időhúzás, hogy maradj még itt egy kicsit, hogy mi az neked. Hogy cipeld helyettem is, amit én már nem vagyok képes. És persze rontok is, hibázok, hordágyért kiáltottam, hordárt értettem alatta.

Megtalált levél  (másolat) - cdkutatás közben (andante)

"...ringatom magam, repülök, gyalog. A felejtés démona, homlokomra
csókot lehel, kapok némi időt elhinni hogy én nem voltam, te pedig nem
létezel. Erre emlékezni lehet majd, hogy egyszer ezen a hegyen, itt
járt valaki, és azt kérdezte: hogy szerinted most mi legyen? - aztán,
csak a hátát muttata annak a valaminek, amivel nagyon is szerettet
volna szembemenni."

(szenvedélyeses, szívszaggatós, szemnemmaradós, rendítős, rándítós,
lódítós, projektoros, hatástalanos, nevetségeses balfaszos, jobbfaszos,
kurvaanyázós, elegemvanos, olyan éliélis, olyan alienes, olyan
mikutyánkölykésen behízelkedős,hibátlan, ha úgy veszem)

Egy ima, egy ordított.

Fázz te is, én már vacogok. Irtó jó.

Akkor főhősünk ezt mondta - Ma jó fiú voltam, kapok csokit, játékot és cukrokat?
(tegyük hozzá, hogy ilyesmit jobb olyankor kérdezni, ha van ott valaki)

Hibák hemzsegnek, a papíron, a falban, búrába zárva, üveg alatt, vérben, csontban, pillanatban.
Voltban, nincsben, húsban, rögben, hám alatt, lárvában, nyűben, álcában, és bábban.
Nem voltam egyedül, ha ezt akartad megkérdezni.
A minden fele: más.

Feljelentés

"Szabó Kálmán szombat este,
 berúgott és felkereste
 Ica nevű szeretőjét.
 Előzőleg több személynek,
 azt mondta, hogy meg nem férhet,
 a bőrében, ameddig az Ica él.
 Mutogatta, hogy keze feje véres,
 számos tanú mondja, hogy egy téves
 adatot az igzolványába, cinikusan,
 ceruzával belevezetett.
 
 Rajta viharkabát,
 a kezében bot,
 rég volt ilyen sötét,
 eső zuhogott.

 Szabó Kálmán szombat éjjel,
 közölte még több személlyel,
 hogy előtte semmi se szent.
 Állítólag dülöngélve,
 ráadásul nevetgélve,
 megemlített egy hivatalos személyt.
 A presszóban az orrát piszkálta,
 ör személy is állítja hogy látta,
 hogy beletúrt a sűrű szöghajába,
 s kiderült, hogy az paróka volt.

 Rajta viharkabát,

 a kezében bot,

 rég volt ilyen sötét,

 eső zuhogott.

 Szabó Kálmán nem is Szabó Kálmán,
 tanúk szerint a strand körül járván,
 ügynökféle személyeket ölelt át.
 Kiejtése akkor, szombat este
 angolos volt s hosszasan kereste,
 az odaillő, magyaros kifejezést.
 
 Rajta viharkabát,


 a kezében bot,


 rég volt ilyen sötét,


 eső zuhogott."

Van egy tökéletes világ, el lehet képzelni. El, tudom, jó nyálas, de
eltudom. Mondjuk tudnék benne élni, ideig óráig, ezt is eltudom
képzelni. És benne és is lennék a nyálas. Élnék nyálas jogaimmal. Majd
hogy minden tökéletes volna. A metrószerelvényeken én lennék az
egyetlen utas példának okárért és nem lenne rajtam a para, hogy van e
őrült aki az életemre törne. Az ablakok repkénnyel lennének befuttava.
Nagyon dúsan. Magát a világot csak úgy kell elkjézelni mint Orlando-ét,
nem a díszletet, hanem benne az időt. Ettől lenne ez a világ ugyanis
tökéletes, hogy tök életes, hogy élet szag van vagy mi, és hogy az
embereknek lenne hátrafele 5000 év emlékezete, meg előre is lenne
mondjuk 5000 év, mert hogy ha tökéletes akkor már legyen szimmetrikus
is. Ez összesn 10000 év, kerek szám, perfekt. Ennyi jutna mindenkinek.
Ez meg igazságos, azt mondja az idevonatkozó érzetünk, hogy az
igazságosság, az már majdhogy a tökély partjait mossa. A tökéletes
világban minden baromi bonyolult volna, de nem ebben rejlene a varázsa,
hanem hogy ez a tökéletes nyálasokat nem érdekelné egyáltalában. Nem,
mert nem. A tökéletes világbn nem volna em boldogság, sem
boldogtalanság. Az emberek nem locsognának folyton idiótaságokat arról,
hogy voltaképpen mi is a blodogsá, meg hogy hogyan kell élni. Semmi
ilyenről nem szólna soha, semmi, mert a tökéletes nyálasok nagyon is
jól tudnák, hogy a tökéletes világ, tökéletes életét nem azért kell
leélni, hogy az élet önmaga megértéséből teljen ki. Ezt a nyálasok már
az első osztályban memoriterként kapnák észhez. Lennének benne a
nyálközpontok, ilyen olyan helyek, ahova eljárnak nembeszélni. A
tökéletes világban telne az idő, de naptárban a dátum, az óra mutatói,
mindig ott állnának, egy azon napon, egy azon órában, egy azon percben.
Azt a tökéletes világban senkinek eszébe sem jutna, hogy ennek miértjei
felől töprengjen. Mindig naplemente is volna, ez majd elfelejtettem,
mindig ugyanazokkal a sirályokkal, mindig azzal a Lánc-híddal, a
napkorong, meg egész egszerűen valami aranysárgával oda volna kenve az
égre és slussz-passz. Lennének nyálünnepek is. lyankor a tökéletesek
aopraja-nagyja összegyűlne egy hlyen és nem foglalna állást, nem vallan
színt arról, hogy mint gondol a többi sok tökéletesekről. Kiosztanák a
nyál-díjakat a legtökéletesebbek elejének. A házaik tökéletesek
volnának. A szobáik meg tisztára hasonlítanának az én jelenlegi
szobámra, de az abban a relációban, az ott bizony tökéletes volna,
szóval nem kell rinyálnom nekem itt. Emlékezetük nem volna a
tökéleteseknek, folyton ugyanazt a pillanatott élnék, ebben a temérdek
időben, ami ebben a tökéletes világban volna. nem gondolkodnának
olyanon, hogy a világ hány oillantból rakható össze tökéletesen, mert
nagyon is jól tudnák, nagy simán tudnák, hogy a tökéletes világ
egyetlen pillanatból áll. Minket meg nem értenének ezek a nyálasok meg.
Nem értenék, hogy ez a temérdek időt mi, hogy nem fáradunk el hurcolni
egy életen át. nem értenék, de nem kérdeznének, mert a tökéletesek nem
kérdeznek, semmit, és soha. E két szó, egyébként a himnuszuk kezdősora
is lenne. Tökéletes borokat innának, tökéletes élelmiszereket ennének.
A betegségeik szintúgy tökéletesek lennének. Rövid lefolyásúak, és soha
nem végződnénen, ilyen földi módon vett halállal. A hibáik is
tökéletesek volnának, ha valaki hibázna például, és ők ezt szóra is
méltanák, akkor azt mondanák, eszem azt a tökéletes szívedet. Ha
egymásra néznének, magukat látnák, ahogy ketten vannak egyedül. A
magányaik is makulátlanok volnák.
Néha látom ezt a világot, felsejlenek rettentő körvonalai, és pont a
rapid eye movment kellős közepén, azt gondolom, hogy mint egy vásott
gyerek a homkozóban, hogy én ezt a birodalmat bizony, a lábammal
illetem, hogy szétrúgom, hogy írmagja se... Dühös vagyok, vagy csak
irígy vagyok. Vagy talán istenbocsá - bolond? De elaszom, mindig ez a
vége.

Azon gondolkodom, hogy lehet e azt valahogy úgy mondani, hogy komolyan is lehessen venni, ne lehessen valami ostoba, rámdermedt szójátékként értelmezni azt a mondatot: hogy unalmasnak érzem magam, és ezt nagyon unalmasnak találom. Mert milyen mondat ez? Az ilyen mondatokat, amint elhagyják a száma, máris nem lehet komolyan venni. Mindegy, vegyék viccesen akik hallják, elég talán az is, ha én pontosan tudom, hogy mit jelent, amikor a tüdőmből ez kidörömböl.

Egy cukrászdában ülni és leadni a rendelést. Rossz az aki rosszra gondol, kávéról, kávékról szólt. Na jó, sütikről is. Kevesen vannak, nem a sütik, az emberek. A hűtőpultban borzasztó krémes valamik agóniája zajlik, aki figyel, hallhatja a rettentő tortaszeletek nyöszörgéseit. Nehezen, de hallja. Mert a pult mögött az élet vág éppen medret magának, lassan csorul mint a méz, nem édes, csak épp olyan lomha, olyan lomha minz az élet általában, de csak úgy ahogy mindnyájunké az. Verbálisan megismerem Csabát, merthogy a pulton túl, ott más világ van, ott Csabák vásárolnak kedvesüknek pullovereket. A pulton túl két nő képezi le számora a világot, pontosabban a világ történéseit. Kávém csillagászati távolságba kerül, és jól tudom, ninc jogom a prioritásokon gondolkodni, a kávé, az valóban az élet után következik, kicsivel ugyan, de utána van. Csaba pedig van, Csaba ilyen és olyan, és nem tehet róla, hogy mátkája általában véve maximalista, csak a kávéfőzésben mutat némi lemaradást. Mindegy, az élet visszafoglalja azt majd ami neki jár, és nem feltétlenül baj, ha eközben leragad a szemem. A pszyché ugyan mindig a perszonáluniverzum központi égitesteként definiálja magát, erre csak a tudat mutat fityiszt, olyan formán: hogy bazmeg, szar se van itt, tehát te sem. És nézem a haldokló krémeseket és puncsokat, néha csak a padlót. És hallgatom, hogy a pult mögött mit és mikor, ki kivel, hogy és hogyan. Reménykedem lelkem mélyén, mert hogy a lélek - s ez tisztázva lett - nem tudat többé, ő ilyenekkel is beérné, de minden szerződésre a racionalítás nyomja rá viaszpecsétjét. Jól tudom, nem fog ez menni soha nekem, és nem leszek maximalista, a lustaság is sok erőmet őrli (early) fel. Aranyos jópofa gyerek vagyok/leszek/ voltam hármas egységében, nekem is épp ilyen lomhán csordul a létezés, mint a méz, nem olyan lassanlustán, hanem olyan édesen. Csudipofa, mondják majd, a cukor nagy barátja, sőt ő maga a cukor. Kávéba tesznek, onnan is ki vesznek.

Ma valahogy olyan Kőműves Kelemen érzésem van. Na, nem arról van szó, hogy amit estére, az reggelre pont fordítva, mert nem arról. Arról sincs szó, hogy 12, merthogy már az elmúlt. Meg kevés is és egyáltalán nem prím. Tanakodás se nagyon. Hamvak sem bőséggel. Viszont egy véka aranyér.

Sose gondoltam volna, hogy engem a Microsoft éppen 2004 december 12-én fog kiátkozni,...a mindenből. Mert ha tudom, ugye felkészülök rá, helyileg érzéstelenítek, figyelemelterelek, karaktertelenítek, salaktalanítok, fosztóképzek. Mérges méregtelenítésbe kezedek. Kombucha főzetet eszközölök, nagy hirelenjében. Előző nap minimum, hogy szoftverrendőrökkel álmodok, ahogy a látványos tigrisbukfenc előtt, laza mozdulattal berúgják az ajtót és azzal a filmekből megszokott "csibészfogással" a rabmobilba tuszkolnak. A másnapi újságokban pedig erről lennének a képek, és az utolsó kép ahogy a fejembúbján van a kezük, és a ravasz fotós elkapja a tekintetetm, amelyen egyszerre látható a közöny és a kétségbesés. Hogy a fontosságot, (magam számára fontos fontosság) ilyen formán hagyjam eltúlozni. Hogy elhiggyem, hogy a lelkem tényleg rajta van midenen, amit így vagy úgy érintettem is valaha. És nem valami bonyolult áttételeket kell érteni ez alatt, mert nem. (Ahogy csiga húz takonyszerű fénykondenzt, a mohával lepett köveken) Csak úgy kell (érteni), ahogy a bőröm kipárolgását, reggel ottragadva a paplan huzatán, a hogy a párnán szempillát, hónaljszőrt(estetleg nagy rajongásában meggyalázva, fant) talál az ember. És most a végén, olyan jó volna valami nagy-nagy tohony hősiességgel azt lódítani, hogy a kardomba dőlök, de nem, mert nekem olyanom nincsen, csak az ágyam van. Vigyázzkészrajt, stipistop123.

Hogy én ezt az egészet jól félreértelmeztem. Mert, nem hogy keselyű nem vagyok, de a fogaim között is csak jól megtermett értelem lapul + még az amalgám. Úszni meg egyáltalán nem tudok, vagy ha igen is, nem jobban mint egy Greenaway figura, de abból is csak inkább az olyanokra hajazok, mint Neville, Madgett, Hardy, vagy Bellamy. Egészen bizonyos, hogy valami rossz történik velem, de ártatlansággal vegyes maszkulin idiótasággal tudok ennek az ellenkezője miatt lelkesülni. A lelkem van rajta, mindenen, ezzel szennyezem a mindent megfele. Kopognak az ajtómon, magűányomat enyhítendő,de nem nyitom ki, úgy is tudom, a Greenpeace helyi szervezete az.
(hajak és verőerek persze most is akadnak szép számmal, majd megszokom, ez is inkább csak érzem)

Bolondozni lenne jó. Szertelennek lenni. Az lenne a jó. Elveszteni az objektivításomat. A szubjektivításomat. Elveszíteni a fókuszomat. Elveszíteni a plusszomat. Elveszíteni az álmaimat. Azokat amiket megálmodtam. Azokat amikről lemondtam. Azokat amiket képtelen voltam elképzelni is. Elvszíteni a tömörített zenei fájljaimat. Elveszítení a fájdalmaimat. Az mellkasiakat és az alhasiakat. Elveszíteni, de könnyedén a fogakból az amalgám tömést. Elveszíteni az irataimat. Az anyakönyvi kivonatot, a lakcímbejelentőt, munkakönyvet, zárójelentéseket. Elveszíteni a megírt leveleket, a megkapott leveleket, a soha meg nem írt leveleket. Elveszíteni az összes nevet, címet, telefonszámot. Elveszíteni a megrögzött mozdulataimat. A hangulatomat befolyásoló tényezőket. Elveszíteni a fentet és a lentet. Elveszíteni a hitet, a találás hitét. Elveszíteni az irreális reményeim. Elvesztíteni Mohácshoz fűződő, beteges viszonyomat. Elveszíteni az állampolgárságomat. Elveszíteni az éveket, az évekből egy keveset. Elveszíteni azt hogy "lehetett volna". Elveszíteni a "neked már soha-t". Elveszíteni a "máshol az élet-et". Elveszíteni a "senki földjét".
Elveszíteni az, ahogy bevág a nap az ablakon. Elveszíteni ahogy pirosra csípi a december az arcomat. Elveszíteni apámat, anyámat, unoktestvért, másodunokatestvért, nagyszülőt, ángyot, sogórt, jószágokat. Elveszíteni képességgeim. Elveszíteni valamit akarásom. Elveszíteni szórványos elégedettségem. Elveszíteni morgolódásaimat. Aztán elveszíteni az ártatlanságomat. Majd az illúzióimat. Elveszíteni a csütörtököket. A délután fél négyeket. Elveszíteni aokat a városokat melyekben ezek megtalálhatóak. Elveszíteni szilánkra tört tükreim. Elveszíteni a lázmérőmet, az izmaim, aztán a lázat. Elveszíteni néhány kulcsot a kulcscsomóról. Elveszíteni az önygyújtómat, a reggelente olómszerű tüdőt, elveszíteni a köhögéseim. Elveszíteni a sírásokat és a nevetéseket. Elveszíteni az "egyet" és a "kettő". Az ábrándokat a "három"-ról. Elveszíteni egy könyvet, aztán még néhány jambust. Elveszíteni a hajat, a szelet a metróban, az ablaküvegnek nyomott homlokot. Elveszíteni az asztal, az ágyat a széket. Elveszíteni a kádat, a hunyorgó 40 wattos égőt, elfelejteni foglalatot és csempét. Elveszíteni minden logint és password-ot. Elveszíteni jónéhány directory-t, jpeg-et, png-t, és psd-ket. Elveszíteni a hideget, a remegést, a poharat a kézben. Elveszíteni az emlékezést, a hátra emlékezést úgy, ahogy az előre emlékezést. Elfelejteni a hajnalokat, az ébredéseket, az emésztési zavarokat. Bolondozni lenne jó. Csak egyensúlyozni a kötélen. Mindent elfelejteni csak, kivéve az ernyőt és a kötelet, s a ponyvát a fejem felett.

(kiegészítés: ahogy szőkéből barnába fordulni készül)
átviszi az értelmet. értsük úgy valamit meg ment belőle.

Illusztratív jelleg. A pohár feneke. Célorientált. Malacszemek. A cseperedő st kisujja. Az első poharas trükk. Később automatizmussá vált mozdulatsor. Irreális méretű fül. A tarkónál enyhe feminim jelleg. Két kézzel tartós, biztonságra törekvős. Szimplán görcsös. Szorítós. Nagyfejű.
(Néhány év(tized) múlva, az illusztráció kísérletet tesz arra, hogy a pohár tartalmát borrá változtassa, bármi is legyen abban a matéria. Igyekvéseit nem koronázza siker. Pincérért kiált és morcosan fizet) A világ így marad.

Az álom, az félmegoldás, az álom az elárul, nem letézővel incselkedik, valóságba hívja be. Az álom, az egy játék, aminek gazdája soha nincsen, az álom finom ívű kéz, ahogy pihen egy kilincsen. Az álom, az olyan langymaleg, az álom, az olyan foltos ízé, olyan valami talán, az álom azt mondja csak, hogy mától kezdve nincs mese. Az álom nem én vagyok.

Az a baj velem, hogy nem vagyok elég rugalmas. Pontosítanom kell, ez az egyik nagy baj velem. Mert van egyéb is, de most csak a teljesség igénye miatt nem csapom itt a nyílt színen szét a fejem, pedig megkísért a teátralitás bodzaillatú mámora. Szal, nem vagyok rugalmas. Nincs meg az a könnydség bennem teszem azt, mint Flinstone Frédiben, amikor megszólalt az ebédidőt jelző kürt és ő leszánkázott a dinoszaurusz gerincén végig. Micsoda kellem volt abban a néhány másodpercben. Én ilyesmire, ha intenzív tanfolyamon tanítanák, akkor se lennék képes. Nem vagyok flexibilis, a webkamerám is diavetítést rendez belőlem, így üzenve, hogy baj van velem. Nem mint ha , ez baj volna, mert nem az. A bajban nem a bajság a rossz, hanem a hozzáfűződő viszony. Igyanakkor, ha most ideállna valaki elém és azt kérdezné: mi a baj (?), nagyon simán azt mondanám, hogy semmi, és még a pilláimat is rezegtetném, úgy mint akinek ez a dolga. Ha jobban meggondolom, nem is volna ez hazugság a részemről. Nem hajlok, és bánom, mert mindig jobb, mint törni. Hogy a léleknek van e evólúciója, ezen jár az eszem. És ha van, akkor hogyan. Mert eddig minden egyszerű volt, az izomtömeg számított javarészt, most barbárnak gondolhatom már mindezt. De mitől lesz erős a lélek. Hogy túl él, attól-e? Mert milyen lélek él túl? Az a lélek, ami a lélek hiánya voltaképpen. Bolondság, ez nem lehet, hogy ez a valami ilyen rosszat akarjon. Úgy erős a lélek, ha nincs. Fura volna. Nem, máris fura, az egész. Vagy van az, amelyet szerintem csak valami félremagyarázott igazságérzet mondat velem, hogy majd a végén az lesz a nyerő, amelyik bazi nagy és teljes. És én, ha erre gonolok, már nem hiszek magamnak.

A nagy Karácsonyfrász

A nagy Karácsonyfrász úgy kezdődik el, hogy az ember elogondolja, hogy kire nem fog már gondolni,...nem is..., kire nem akar gondolni majd. Aztán azzal folytatódik, hogy sorra veszi azokat, akiknek egyáltalán nem fog már megajándékozni, nem vesz neki majd valami teljesen felesleges biszbaszt, se ilyet, se olyat, hogy nagy mosolyok közepette átnyújtsa, hogy azért mi egy alom vagyunk. (Ugye mi egy alomból vagyunk?) Nem lesznek a kínos dumák, hogy nem kellett volna, mert hát ényleg nem kellett volna, de saját kultúránk legyötör minket. Egymás szemébe is néznénk, ha kilátnánk a szünetmentes, kültéri izzó sor alól, amit oly gondosan magunkra installáltunk. Szépek leszünk, mondjuk, ha már ugyan nem vagyunk most is borzazstó szépek. Vakítóan szépek leszünk. Elhallgatunk. Kérdezzük a másikat mire gondolsz. Nincs válasz. Vagy van, hogy éppen most semmire. Mindenki tudja, halottak között gázolok. Bomlottak és bomlatlanok között. Ilyen romlatlan vagyok. Így félek én. Jó lesz, vége lesz. Mindjárt. Már csak valamennyit kell aludni. Kívánom másnak hogy felébredjen, hideg szobámban.

Lehetséges verziók:

Elképzelek egy embert, különbözünk, ebben hasonlít rám.

Elképzel egy ember, ennyiben vagyunk azonosak.

Elképzelek egy embert, emlékeztetem valamire.

Elképzel egy ember, mindent elfelejtek neki.

Elképzelek egy embert, ennyiben különbözünk.

Elképzel egy ember, hasonlít rám.

Elképzel egy elképzelt, beképzeltek vagyunk.

Az ember utána néz a gépnek. Utána, annak ami vagy 10 óra múlva a Narita reptéren landol majd. Utána néz és nem azon gondolkodik olyankor, hogy a szíve most éppen meghasadni készül. Nem ezzel törödik, bölcsen csak az foglalkoztatja, hogy az a hatalmas fém, az most hogyan tud ilyen robajjal eltűnni, de úgy mint ha sose lett volna. És hogy hihetetlen, hogy a gyomrában, szinte majdnem minden benne van. A mindennek hitt minden van benne, hogy pontosak legyünk. A gravitációval bíbelődik, felfrissíti a felhajtóerőről olvasottakat. Igyekszik tényszerű maradni. Ezt az egészet dobozba teszi, mint a mozigépész a tekercseket, ha vége van a filmnek. És elrakja valahová, maga sem tudja miért. Néhanapján előkerül, leporolja, máshova teszi, fecnit fog, körmöl és ragaszt, nem érti mit keres ez itt. Felteszi a szekrény tetejére ismét, utána néz. Ez már nem repül soha, ezt gondolja olyankor, bele a levegőbe. Olyan kedve lesz, amit leírni se bír.

Kedvenc mondatkezdéseim TOP 10

1. nem tudom,...
2. nemtom,...
3. Hát ez azért...
4. Persze ez...
5. Elképzelek egy embert...
6. nem tudom,...
7. nemtom,...
8. Hát ez azért...
9. Persze ez...
10. Elképzelek egy embert... 

csak

Az álom

Mint az ismeretes a rendszeres idelátogató számára, e sorok írója egy évben általában 4-szer szokott álmodni, évente.(Évánta, na ez kurva nagy poén, jót nevettünk). E ritka alkalmak egyáltalán nem tartogatnak semmi emelkedettséget, de becsüljük meg azt a keveset ami van, a rossz múlt is a mienk, hát még az értelmezhetetlen jelen.

Helyszín: Obi áruház(megújult)
Itt gyülekezik az egész város, hatalmas tömeg verődik össze, de szervezett rendben, lépcsőházak szerint sorakozunk fel. Én is ott vagyok, benne vagyok a többi közt. A szónkok (úgy rémlik a ríltájm polgálmester az) a pulpitus mögött áll és méltatja a méltatni valókat, de ahogy az lenni szokott, a figyelem el-elkalandozik a hallgatóság soraiban. És egyszer csak a Mészáros, aki a másodikon lakik, és úgy néz ki mint egy nagyra nőtt sün, szörnyűt beszélni, csak elémbe áll. Azt mondja, de bele a szemeimbe ám, hogy én bizony soha nem csinálok semmit. Lesek, hogy most akkor mi van, hogy most én leszek terítéken..., de csak mondja. És én is mondom, hogy ez nincsen így, azért csinálok valamit. A lépcsőházra hivatkozik, hogy mindenki így gondolja, ő mindőssze csak a közgondolkodás megfogalmazója. gyorsan bekapcsolódik Jankovics a harmadik emeletről és ő is mondja: bizony Mészáros minden szava igaz, a szívéből beszélt ez a jó ember. Hebegek-habogok, lusta vagyok érveket felhozni a magam védelmére. Mészáros felesége is ott van a hátsó sorokban, de ő csak hátulról duruzsolgat, de tartalmilag ugyanaz. A többi lakó hallgat, de lehet látni a tekintetekből, hogy ezek együvé tartoznak.
Ébredés: 9 órakor.(e sorok írója már évek óta nem ébredt 9 órakor, pontban 9-kor meg tán soha)
Gyorsreagálás: Félig vakon bekapcsolni a számítógépet, Photoshopolás, mosolyomban megfürdetni minden egyes pixelt. Dolgozni. Bizonyos időközönként gyanakvóan kikukucskálni az ajtón lévő kis kitekintőn, hogy jönnek e már.

Azt nem tudom, hogy ezt hol kell intézni, de szeretnék én erről az évánkénti 4 álmomról is lemondani. Másnál jobb helye van, nekem nem kell, nem tudok, nem akarok mit kezdeni vele. Leszakadtam én már erről az urbán transzcendens világról is. Vigye el valaki innen. Vigye el, csak összekoszolja a lakást. Lehet ördög is, mindegy. Vigye el.

Megkörnyékez a kísértés, hogy december 8-án, arról kezdjek sopánkodni, hogy én meg a karácsony..., és ezt le is írjam. Ez olyan jó bloggeres dolog. Az egészben annyi csak a légypiszok, hogy iszonyatosan bevagyok szarva. Maga a beszarás ténye azt hiszem néhány perce tudatosult, de nyilván már sok munka van benne, és ami ekkora, az nem születhet pillanatok alatt. Biztos már akkor dolgoztam rajta, amikor a hegyre mentem az ingadozó bodzák között és gyűjtöttem az élményanyagot, nos az biztos már azért volt, hogy betegyem magamnak a fa alá.
Lakik bennem egy állat (nem blogger) - aszondja, bolond beszéd, mert mi bizony, a zöld lombok alá isszuk magunk. Itt állok e kettő között, és még  a szívem is folyton pofázik. Megőrülök. Akkora a zsivaj.
Félni attól aminek örülni kellene, és nem fogok semmit tenni érte, se ellen, előre érzem. Mindjárt vége, érzem.

Nem volt nekem soha papírsárkányom, és most mégis azt gondolom, hogy amim most van, az mégis, az olyan ami egy papírsárkánnyal történhet meg. Nem, nem is, nem,...nem a repüléssal van a baj, azzal van a baj, hogy ahogy ezt, magát a van-t, a valamiben elhelyezem. Nincs kétség, nem fér el benne. Nem férhet el. Nem férhet hozzá. Senki. Se én.

Olyan, mintha lennének bennem dolgok. Nem is, olyan mint ha, keletkeznének bennem, létrejönnének a dolgok. Ügyet sem vetek rájuk, halvaszületettnek gondolom mindőket, egy sincs amiben hinni tudnék igazán. És kérdeznek és kérdezek én, de a dolgokról hallgatok inkább, nem hagyom hogy fecsegjenek a dolgok. A dolgaim. Azt meg pláne nem lehet mondani, hogy dolgaink, mert ezek aztán végképp nem olyan dolgok, amiket többes számba lehetne tenni, jó ha én megemésztem, de írva van, erős vagyok mint a bivaly.Papírom van róla, s ha van nyilván azért kaptma, hogy elgyengülés alkalmával, kellő bűntudattla legyen maga az összeomlás. Nem veszem észre azt, ahogy ezek a dolgok lesznek, a folyamat felett gyáván elnézek, a repülőszőnyeg alá seprem, mert ha morzsa kerül a talp alá, hát máris oda az illúzió. Nem vagyok abban sem bizonyos, hogy amik itt leszenek, azok valójában dolgok lennének, lehet hogy csak tüdőben remegő levegő. Értésre, féltésre, e kettőre kapacitálok, magamat, másokat, ...és citálok sokat. Állok egy nagy térkép előtt, mint egy nagy hadvezér a sorsdöntő csata előtt, de már nincsen eladó földrész, és hódítási ambícióim sincsenek. Mim van nekem? És miért? É miért kétoldali? É miért tüszős? Mi ez nap itt? Mi ez a bánat? Mi a bánat ez?

egy képre gondolok, tudom, hol végül zöld ágra jutok...

Kilenckor ébredni balszerencse. Ezt onnan lehet tudni, hogy nem emlékszem, hogy odamentem volna a könyvespolchoz, méltóságteljetlenül (kisgatyában), és lemeletem volna az álmos Krúdy-t, hogy megnézzem mit is jelent kilenc órakor ébredni. Semmire nem emlékszem. Pontosabban nagyon is. Megvolt ma éjjel az obligát negyedéves álmom. Szóra is csak annyiban érdemes, hogy nekem még a lidércnyomásaim is mulatságosak. A démonaim nevetségesen elnagyoltak, arányaikban amorfak, és a mellem is teljesen alkalmatlanok arra, hogy rajta tanyázzanak. Kilenckor ébredni, (pont kilenckor) azért is balszerencsés, mert persze hogy nagyon is jól lehet tudni, hogy van a tíz és van a a tizenegy, és még van az az itteni zenit, ami egyáltalán nem az a kifejezett, mert hogy sunyít a nap, sumákol, ez jól látható, és úgy látszik, hogy ez a hunyorítás valami általános dolog, hogy ennek a népnek van valami hajlama, a kollektív hunyorításra. A hunyorítás meg nem egyéb, mint az álom művi meghosszabítása. Ilyen az amikor az ember olyan országban születik, ahol valaki valamikor kimondja azt hogy, merjünk nagyot álmodni, utána meg ez lesz. Persze hogy félreértjük, és mi sokat álmodunk, és szerencsétlenül, még szerencsétlenebbül ébredünk. Sírni azt meg nem lehet így, így hunyorítva nem. Kérdezik sírunk e ma. Mondjuk; nem, de fényes lesz az arcunk, és nem kell parázni, mindez jól látható lesz.

aztán meg azon kell elgondolkodni, hogy én már két embert is népnek mondok, Krúdyt pedig teljesen kihagyom

Néha jó, kifejezetten jó elgondolni azt, hogy az élet, ez a mostani, amiről pontosan nem is lehet megmondani, hogy milyen,...szóval elképzelni csak azt az egyet, hogy nem más mint vászonra lőtt fénysugarak rendje, hogy egy, egy helyben toporgó roadmovie. Egyhelyben. Elgondolni a viszonyomat hozzá, hogy bent ülnék e még a nézőtéren, hogy ökölbe szorulna e a szívem, hogy elöntené e a pára a szemem, vagy már rég a csehóban felejtenék. Persze várok, várok, valahogy úgy ahogy mindenki vár, hogy majd vége lesz ennek a hosszú snittnek és nem kell minduntalan ugyanazt az arcot bámulni, vagy végképp elveszni benne, vagy mögötte és egyáltalán. Hogy felvázolódik a cselekmény, hogy a szilánkok lassan összeállnak, és nem feltétlenül a szemünkben. Néha jó, kifejezetten jó, épp ezen csak elmélázni, azt nem jó gondolni csak, hogy erre lehet, hogy nem is vettem volna jegyet. Persze ez sem egyszerű, mert hiába nem vettem, engem a tisztelet(jegy) szegez ide. Kivárom ahogy a mozigépész, ha vége lesz majd, morcosan  dobozokba tegye.

szarnak rám.

Borzasztó zenét hallgatok (Sleep Chamber) és szerintem hazudok. Eszemben forgolódik az, hogy azért kell a szar zene, hogy a hazudás az valamelyest elvislhetőbb legyen, vagy a szar zene hajlamosít arra, hogy hazudós legyek. Ilyen legyek. Sorra veszem mit hazudok és kinek. Most magamnak, és gyakorlatilag mindent. Óvatoskodom, nagyon óvatoskodom, elvégre rólam van szó, énbőröm, meg énirhám, és akkor már miért is ne olyat, amit tudom hogy úgysem tudok elhinni. Nem hogy képtelen vagyok, hanem hogy nem tudom. Azt sem tudom eldönteni, hogy honnan kezdődik az ostobaság. Ezt egyáltalán nem tudom, az meg nem is érdekel, hogy hol és hogyan ér véget. Így vagyok a saját ostobaságommal én, hogy szőrmentén. Puhán puffan az ablakpárkányon a délután, elfogadom, de ne mveszem tudomásul, hogy puffanhatna ez máshogyan, máshol és más ilyenk is eszembe jutnak. Mert valaminek puffannia a kell, valamiért így van. Hogy riadás van, hogy összerezdül a valami valahol, de azért vár valami neszt, valami gazdátlan zajt, vagy éppen csak szar zenét. Már a winampnak is fű illata van. Ezt hazudom magamnak. Azt érzem valahogy belül, hogy nem létezik az a két szó, amit, ha egymás mellé tennék, lenne az az érzésem, közük van egymáshoz, egymással. Jól szét van töredezve minden. Jól egyben kell majd tartanom. Jól. Nagyon.

Itt mondjuk volt egy olyan post aminek semmi helye nem volt itt. Általában nincs itt semminek a helye, ha van heyle egyáltalán. Így ez a post, most annak a valaminek a hiánya, ami egyáltalán nem hiányzik innen.

AGábor

Nem tudom pontosan, mióta ismerem, egyszerűen nem emlékszünk rá, de 20 évben állapodtunk meg. Barátságunk nem felhőtlen, mely jól megtermett karmánknak köszönhető. Szóval úgy is tudunk mi egymással, hogy "dögölj meg", "menj a büdös picsába" és "egy szar tróger vagy és egyszer úgyis beverem a pofádat, meglásd". Mindhiába, mert olybá tűnik hogy ez is csak inkább kötés, mint oldás. Nem fejezzük be egymás mondatait, de eltudjuk képzelni a másikról, hogy akár be is tudná. Ehhez mindketten lusták vagyunk. Gyereke születetett a nyáron, keveset ér rá, hajt, sok munkahelyet gyűjt be. És költözködnek, mostanában ingatlankból ingatlanokba. Ez olykor megingat engem. Ilyenkor felhív, hogy nagy a szekrény, és rám gondolt. Makogok a telefonba, hogy megértem, én is magamra gondolok, ha csak szekrényt látok. Csak én úgy vagyok vele mint a Tót, inkább belebújnék. Külön sorsaink vannak, de - egyre ritkább - találkozásaink alkalmával ezek összegződnek, és fertelmes erőket szabadítanak a világra rá. Olyankor bármi megeshet. Ha kirándulunk, a szemünk előtt dől ki egy fa, és mi azon elmélkedünk, hogy hány éves lehetett az az öreg tölgy, és hogy ez most mennyiben szól nekünk. Nem ritkán látunk mi olyat, hogy egy kocsma ajtaja előtt még hintázik az ajtóba vert szegen a zárva tábla. A vonatok a mi tiszteletünkre késnek 2 órákat, ha valami útra ragadtatjuk magunkat. Aztán amikor az itteni nihil-t, valamiféle kamaszkori retrózással gondoljuk elütni akkor Saxon koncertre igyekszünk, hogy elolvashassuk, a gitáros balesetet szenvedett. Tudjuk, hogy a mi tiszteletünkre van. Ha együtt vagyunk, akkor valahogy az az érzésünk, hogy törödik velünk a világ. Aztán van amikor azt kérdezem tőle, hogy az ott fisz, ugye? Csóválja a fejét, azt mondja szerinte is fisz, de nem annak kellene lennie.

Azt én nem tudom, hogy jó e az amikor valakinek olyan hosszú karjai (nem karmai, tán karmája lehet) vannak, hogy a legmélyebb vermek mélyére is letudnak érni. Én ezt nem tudhatom, mert. Azt se tudom milyen érzés akinek ilyen hosszú karjai vannak, mert nyilván olykor rossz is, hogy beleakad minden gizgazba. Azt tudom azért, hogy ha a verem alján én vagyok a gizgaz, azért annyira nem bánkódom. Megértetni meg nem próbálom az amit magam sem értek igazán. Azt is sejtem, hogy olyankor másképpen van a verem, nem a verem más, nem a mélysége változik meg, hanem valahogy kényelmesebb (dehülyeszó) a bennelevés. És még van itt valami, hogy a verem kifejezésnek van az a második rétege, ami ugye csupa pejoratív asszociáció, mert setét, és mély, a valami alatti, és még sok más, ami megijeszthet, megrémíthet. Karost és vermest egyaránt. És akkor szeretem ezt a nyelvet amikor tétován képtelen leírni amit akar. Kerek perec kimondhatom e, hogy ez a magyar nyelv esztétikája? Ebben persze bizonytalan vagyok, hogy szabad e ilyet mondani nekem. Inkább azt se mondom: FAPAPUCS.

Kollaptálódunk, kollaptálódunk? Aztán csak hátba veregetett. Próbálok levegőt kapni/venni.

Tegnap vettem egy palack bort, úgy emlékszem , vörös volt és félédes, a mai program az az lesz, hogy ezt a bort és megtaláljam. Mert pont erre a borra van szükségem nekem. Ma. Aztán megkeresem a paplan gombos végét és kigombolom. Belebújok a huzatba és kortyolgatok, mellé teszek egy fotelt és várom Örkényt, hogy ezt az egészet lejegyzetelje. Ha kérdezne nem válaszolok. Nő neveket különösen nem fogok mondani, ha mégis kérdezne, hazudni fogok. Ez tuti.

Ha lesz egy lakrészem egy U alakú házban, veszek szeget, deszkát, és hangszigetelő anyagot, hogy ha a bazi nagy ajtón, bazi nagy gomb lesz, akkor ne zavarjanak meg a nyugalmamban. Ha kopogtatnak.

Melankólikuss. Lakonikuss. Anabólikuss.

Egyébént pedig: BOR.

Ne bloggerezettek le senkit, mert ti is lebloggereztettek.
(tán újszövetség, de nem emlékszem már, rég volt)

Malilek jönnek mennek, érkeznek , s indulnak útnak, mennek félre, akadnak el. Csak egy a biztos. Mene tekel ufarszin.

Last day

Mot még nyitva hagyhatnám a kérdést. Misztifikálhatnék, hogy nem tudom mi jön most. Felhívhatnám az érdeklődést, hogy leessen a tantusz, végre. Nincs kedvem nekem ehhez (tán nem írtam én ezt már valaha?) Szóval csak annyi, hogy tudom előre a két lépést. Az első a bor lesz. Aztán meg bor.(Na jó néha ez meg az, néhány mg segítség gyanánt) Bye.

Hé hazugok, rátok lenne szükségem. Hazudjatok, hazudjatok, hogy kedvem megmaradjon, majd másik hazugoknak.

Volt nekem egy kecském, tudod-e? Dehogy is tudod, mert nem kecském volt egyáltalán. Egy "nemtudommim" volt. Meg nem is érdekel ez téged, neked térkép e nyáj. Keresem a szavakat rá, és jó ha egy élet elég lesz rá, akkor még összetehetem a kezem, ha ennyi temérdek idő elég lesz. Most majd jön a túlspira, és jön a szöveg, hogy ez az. Hogy túlspira. Illetve jönne, jönne hogy ha jönnivalója lenne, jönne ha hagynám jönni. Azt írjam ide, hogy borzasztó triviálisan vagyok egyedül. Vagy mondjam e én is azt, hogy karikásak az ostoraim, a csapásaim. Nem, ez itt egy velejéig hazug (már megint) "nemtudommi", csak azt tudom, hogy az iránytű fogytán. Hogy fogytn van itt egy ideje minden, és az meg világos, hogy amit művelek, az maga is bolondság. Elmegy valaki, nem jön valaki. Én szintetizálom e ezt mérhetetlen hidegen eggyé. Csak annyit akartam mondani, hogy már megint sok minden máshogyan lesz, lehet örülni persze, nem az én száízem szerint. Ezt a világot nem én teremtettem, bizisten nem én nincs is hozzá kedvem, nem én. Ilyen üres valami, csak a teremtés előtt lehetett valami. Ma elment valaki és én utána nézem. Ma nem jött valaki, azt gondoltam,; én se jönnék, ide be.