AGábor
Nem tudom pontosan, mióta ismerem, egyszerűen nem emlékszünk rá, de 20 évben állapodtunk meg. Barátságunk nem felhőtlen, mely jól megtermett karmánknak köszönhető. Szóval úgy is tudunk mi egymással, hogy "dögölj meg", "menj a büdös picsába" és "egy szar tróger vagy és egyszer úgyis beverem a pofádat, meglásd". Mindhiába, mert olybá tűnik hogy ez is csak inkább kötés, mint oldás. Nem fejezzük be egymás mondatait, de eltudjuk képzelni a másikról, hogy akár be is tudná. Ehhez mindketten lusták vagyunk. Gyereke születetett a nyáron, keveset ér rá, hajt, sok munkahelyet gyűjt be. És költözködnek, mostanában ingatlankból ingatlanokba. Ez olykor megingat engem. Ilyenkor felhív, hogy nagy a szekrény, és rám gondolt. Makogok a telefonba, hogy megértem, én is magamra gondolok, ha csak szekrényt látok. Csak én úgy vagyok vele mint a Tót, inkább belebújnék. Külön sorsaink vannak, de - egyre ritkább - találkozásaink alkalmával ezek összegződnek, és fertelmes erőket szabadítanak a világra rá. Olyankor bármi megeshet. Ha kirándulunk, a szemünk előtt dől ki egy fa, és mi azon elmélkedünk, hogy hány éves lehetett az az öreg tölgy, és hogy ez most mennyiben szól nekünk. Nem ritkán látunk mi olyat, hogy egy kocsma ajtaja előtt még hintázik az ajtóba vert szegen a zárva tábla. A vonatok a mi tiszteletünkre késnek 2 órákat, ha valami útra ragadtatjuk magunkat. Aztán amikor az itteni nihil-t, valamiféle kamaszkori retrózással gondoljuk elütni akkor Saxon koncertre igyekszünk, hogy elolvashassuk, a gitáros balesetet szenvedett. Tudjuk, hogy a mi tiszteletünkre van. Ha együtt vagyunk, akkor valahogy az az érzésünk, hogy törödik velünk a világ. Aztán van amikor azt kérdezem tőle, hogy az ott fisz, ugye? Csóválja a fejét, azt mondja szerinte is fisz, de nem annak kellene lennie.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése