Hülye reflex, hogy ilyenkor az én, az számba/sorra veszi az eddig volt ilyen-olyan ünnepeit. A nagy sétákat apámmal, amíg anyám egy fenyővel birkózik a szobakonyhásban. A jó kis reszketésekre. Mert ez az első. Ami most van az meg utolsó. Majd sms írások is lesznek( vagy sm (szado-mazo) sírások), minden bizonnyal, azoknak, akiről történetesen eltudom képzelni, hogy máshol, másmikor képes lennék szeretni őket. Másmilyen keretek közt, másmilyen teraszokon, másmilyen virágokkal befuttava, másmilyen korláthoz nyomva, neki a lábat.(És a legfontosabb: nagyon másmilyen bodzák illata) Ha ugyan, egyáltalán tudom, hogy mi az, hogy máshol, meg hogy mit. Mert így állunk. Egy piszuár előtt egyensúlyozva. Szédítő mélyég, mennyei magasság kontrasztja támaszt meg, el ne dőljek. És rám is szólnak - bolond vagy? - a végén még eldőlsz. A szememet meregetem. Hát ezt már ismerem. Ájulékony vagyok, az elkapékonyok meg csúfot űznek éppen, szörnyű épületek gyomrában üzekednek, a létezés különböző fokozatait tesztelik. Ha az ördög röhög, akkor bizony én sem állom meg nevetés nélkül. Ez van. Kijelentőben. Így is lehetne. Ez van? Nem bonyolódom bele, mert akkor ez már baromira az önkifejezés csimborasszója volna, én meg ha valamit nem akarok kifejezni, az akkor bizony, hogy az én. A mondat a fedőfesték, így kell ezt elképzelni, csak mázolok. Valamit, valamire, és néha kilóg a lóláb.
Elképzelek egy arcot, nem tudok hozzá rendelni: nevet, érdeklődési kört, vércsoportot, zenei irányultságot, műveltséget, ízlést, önfegyelmet, értéket és étéktelenséget, büszkeséget, se szégyent. Egy arc csak, mindössze egy arc, rajta valami titkos írás. Haragszom rá nagyon. Fikciózom. Megfejteni is engedd. Naná.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése