sebtolvaj

Mit akarsz? - engem kérdznének így. Nem néznék bele a szembe, úgy válaszolnám,azt hogy most adni szeretnék. Mormolásnak tetszene, mint valami ima. A csend és a beszéd különös elegye. És kérdeznének megint, de hát mit is adnál, hisz semmid sincs, ami tiéd volna. Hmm, mosoly és kín keveredne a szájszegletemen. Okoskodnék, hogy olyat mit ember, csak embernek adhat. Fájdalmat adnék, vérsere harapott öklöket, velőben tanyázó, rettentő hiányt,azt adnék. Az ágyon ott hagyott ágynemű megfejhetetlen ráncait adnám, letört körmöt, elhalt bőr darabot, a test illúzióját, és nedveket. Abroszon szétfolyt tébolyt, hazugan pislákoló narancsszín lámpafényt, hunyorgó eszméletet. Adni szeretném a hajnal félnyégyet amikor, véresre csípi a szemed az álmatlanság, az én álmatlanságom, és kínoznélak véghetetlenül. Hogy fájjon amikor bántalak, és fájjon az ahogy bántasz, ezt adnám neked. Délutáni remegést, a szemet amely éppen félrenézni készül, a bokát melyben ott nevelődik rég óta már a ficam, az utolsó lélegzeted, a légszomjad, az legvégső rándulást és hozzá egy pillanatot. Ezt adnám. Azt, hogy érezned kelljen, hogy nem vagyok jelen, hogy létezésem csak bolondít téged, hogy tünés vagyok egyszer, másszor meg tünemény. Az összes hibáidat, minden hallgatásod ellened fordítanám. Rébuszokat kapnál, minek megfejtéseibe belekeserednél. Lemondást kapnál még és gyermekes dacot. Megválaszolhatatlan kérdéseket. A mellkasom alatt, úgy 6-7 cm méter mélyen lakik egy szörnyszülött, azt akarja, hogy olyan légy mint ő. Mint ő maga. Ismerem, ne félj, megvédelek. Bordakalitkában tombol, hússal és vérrel álom az útját, ne félj, nem lesz már semmi baj.