sebtolvaj

Borzasztó zenét hallgatok (Sleep Chamber) és szerintem hazudok. Eszemben forgolódik az, hogy azért kell a szar zene, hogy a hazudás az valamelyest elvislhetőbb legyen, vagy a szar zene hajlamosít arra, hogy hazudós legyek. Ilyen legyek. Sorra veszem mit hazudok és kinek. Most magamnak, és gyakorlatilag mindent. Óvatoskodom, nagyon óvatoskodom, elvégre rólam van szó, énbőröm, meg énirhám, és akkor már miért is ne olyat, amit tudom hogy úgysem tudok elhinni. Nem hogy képtelen vagyok, hanem hogy nem tudom. Azt sem tudom eldönteni, hogy honnan kezdődik az ostobaság. Ezt egyáltalán nem tudom, az meg nem is érdekel, hogy hol és hogyan ér véget. Így vagyok a saját ostobaságommal én, hogy szőrmentén. Puhán puffan az ablakpárkányon a délután, elfogadom, de ne mveszem tudomásul, hogy puffanhatna ez máshogyan, máshol és más ilyenk is eszembe jutnak. Mert valaminek puffannia a kell, valamiért így van. Hogy riadás van, hogy összerezdül a valami valahol, de azért vár valami neszt, valami gazdátlan zajt, vagy éppen csak szar zenét. Már a winampnak is fű illata van. Ezt hazudom magamnak. Azt érzem valahogy belül, hogy nem létezik az a két szó, amit, ha egymás mellé tennék, lenne az az érzésem, közük van egymáshoz, egymással. Jól szét van töredezve minden. Jól egyben kell majd tartanom. Jól. Nagyon.