sebtolvaj

A nagy Karácsonyfrász

A nagy Karácsonyfrász úgy kezdődik el, hogy az ember elogondolja, hogy kire nem fog már gondolni,...nem is..., kire nem akar gondolni majd. Aztán azzal folytatódik, hogy sorra veszi azokat, akiknek egyáltalán nem fog már megajándékozni, nem vesz neki majd valami teljesen felesleges biszbaszt, se ilyet, se olyat, hogy nagy mosolyok közepette átnyújtsa, hogy azért mi egy alom vagyunk. (Ugye mi egy alomból vagyunk?) Nem lesznek a kínos dumák, hogy nem kellett volna, mert hát ényleg nem kellett volna, de saját kultúránk legyötör minket. Egymás szemébe is néznénk, ha kilátnánk a szünetmentes, kültéri izzó sor alól, amit oly gondosan magunkra installáltunk. Szépek leszünk, mondjuk, ha már ugyan nem vagyunk most is borzazstó szépek. Vakítóan szépek leszünk. Elhallgatunk. Kérdezzük a másikat mire gondolsz. Nincs válasz. Vagy van, hogy éppen most semmire. Mindenki tudja, halottak között gázolok. Bomlottak és bomlatlanok között. Ilyen romlatlan vagyok. Így félek én. Jó lesz, vége lesz. Mindjárt. Már csak valamennyit kell aludni. Kívánom másnak hogy felébredjen, hideg szobámban.