sebtolvaj

Néha jó, kifejezetten jó elgondolni azt, hogy az élet, ez a mostani, amiről pontosan nem is lehet megmondani, hogy milyen,...szóval elképzelni csak azt az egyet, hogy nem más mint vászonra lőtt fénysugarak rendje, hogy egy, egy helyben toporgó roadmovie. Egyhelyben. Elgondolni a viszonyomat hozzá, hogy bent ülnék e még a nézőtéren, hogy ökölbe szorulna e a szívem, hogy elöntené e a pára a szemem, vagy már rég a csehóban felejtenék. Persze várok, várok, valahogy úgy ahogy mindenki vár, hogy majd vége lesz ennek a hosszú snittnek és nem kell minduntalan ugyanazt az arcot bámulni, vagy végképp elveszni benne, vagy mögötte és egyáltalán. Hogy felvázolódik a cselekmény, hogy a szilánkok lassan összeállnak, és nem feltétlenül a szemünkben. Néha jó, kifejezetten jó, épp ezen csak elmélázni, azt nem jó gondolni csak, hogy erre lehet, hogy nem is vettem volna jegyet. Persze ez sem egyszerű, mert hiába nem vettem, engem a tisztelet(jegy) szegez ide. Kivárom ahogy a mozigépész, ha vége lesz majd, morcosan  dobozokba tegye.