sebtolvaj

Az a baj velem, hogy nem vagyok elég rugalmas. Pontosítanom kell, ez az egyik nagy baj velem. Mert van egyéb is, de most csak a teljesség igénye miatt nem csapom itt a nyílt színen szét a fejem, pedig megkísért a teátralitás bodzaillatú mámora. Szal, nem vagyok rugalmas. Nincs meg az a könnydség bennem teszem azt, mint Flinstone Frédiben, amikor megszólalt az ebédidőt jelző kürt és ő leszánkázott a dinoszaurusz gerincén végig. Micsoda kellem volt abban a néhány másodpercben. Én ilyesmire, ha intenzív tanfolyamon tanítanák, akkor se lennék képes. Nem vagyok flexibilis, a webkamerám is diavetítést rendez belőlem, így üzenve, hogy baj van velem. Nem mint ha , ez baj volna, mert nem az. A bajban nem a bajság a rossz, hanem a hozzáfűződő viszony. Igyanakkor, ha most ideállna valaki elém és azt kérdezné: mi a baj (?), nagyon simán azt mondanám, hogy semmi, és még a pilláimat is rezegtetném, úgy mint akinek ez a dolga. Ha jobban meggondolom, nem is volna ez hazugság a részemről. Nem hajlok, és bánom, mert mindig jobb, mint törni. Hogy a léleknek van e evólúciója, ezen jár az eszem. És ha van, akkor hogyan. Mert eddig minden egyszerű volt, az izomtömeg számított javarészt, most barbárnak gondolhatom már mindezt. De mitől lesz erős a lélek. Hogy túl él, attól-e? Mert milyen lélek él túl? Az a lélek, ami a lélek hiánya voltaképpen. Bolondság, ez nem lehet, hogy ez a valami ilyen rosszat akarjon. Úgy erős a lélek, ha nincs. Fura volna. Nem, máris fura, az egész. Vagy van az, amelyet szerintem csak valami félremagyarázott igazságérzet mondat velem, hogy majd a végén az lesz a nyerő, amelyik bazi nagy és teljes. És én, ha erre gonolok, már nem hiszek magamnak.