Ma azt álmodtam, ....na nem. Azt gondoltam,...elképzeltem ahogy azt álmodom, hogy én vagyok Szabó Kálmán, és azt gondolom,...képzelem az álomban, hogy nem is én vagyok Szabó Kálmán. Hogy megtévesztem és becsapom magamat, mi több a Szabó Kálmánságról vallott/vélt nézeteim, számos heyen korrekcióra szorulnak. Aztán innen már csak egy logikai tigrisbukfenc kell ahhoz, hogy oda lyukadjak ki, (termetes defektet szenvedve), hogy nekem nincs is valójában közöm magamhoz. Hogy elvagyok idegenedve a saját szorongó létezésemtől. Hogy félni is félelmetes dolog. Mivel az álom ritkán dugja be mellső lábait a résnyire nyitott szoba ajtón, marad a fecergés, a rossz alvó utlosó mentsvára, ahol is valami pszeudóaktivítást művel, ha már a tudatalatti szabadságra ment. És van az ágy, amely két négyzetméter ha lehet, és elképzel egy hasáb formát fölé, amely üvegből van, és ő az alján fekszik. A másik vége fényévákra van innen, elképzelhetetlen távolságra és bolondítja magát a rosszalvó, hogy a másik végén a hasábnak, szintén fekszik valaki épp ugyanúgy mint ahogy ő/én, (ez innentől már teljesen mindegy), hogy a határoló síkok által közrefogott kozmikus magányban ez a gondolat találkozzél. Bökkenőnyi bökkenő, hogy ami nekem a fent, az neki a lent, és hogy ez egy tükör világ, merthogy nem mondtam de ennek a hasábnak az oldali féligáteresztő tükrökből állnának. Minden máshogy lenne, és ezt sehogy sem értenénk. Hát fekszünk csak, míg nem jön az eszméletlenség sötétje a szemünkre. Én itt alant, ő ott fent, talán álmodik, és álmában ott vagyok. Ezen már töprengeni sem érkezek. Feljegyzések a hasábból - valami ilyen formán idétlenkedni el, amit el kell idétlenkedni. Amit művelek, az megengedhetetlen, megbocsáthatatlan. Nem vagyok tisztelettudó, sem alázatos, a vásárban elszabadult lufinak érzem magam, egy ideig néznek, múló látványosság vagyok, egyáltalán nem szimbólikusan. Nincsenek mértékeim, nincsenek értékeim, nincsen lentem, nincsen fentem, szívem helyén hélium vagyon. Aztán egy moiban találom magam, egy vaksötét moziban, a hangszóróban zene szól, "elmúlik, meggyógyít", fantomkéz meg ráteszi a vállamra a kezét, csörög a telefonom, nyílik az ajtó. Halucinálok ezerrel, tudom. Talán gyűlölöm magam, talán gyűlölni lehet, hogy a szeretést másokra bíznám. Piszkos munka. És szeplő az ártatlanságon.
Ha engem kérdezel, tán fél éve, hogy azt kérdezed, a szépséggel van e dolgom, hát bízisten olyan bolondságot mondtam volna, hogy van bizony, hogy a kérdés feltevése is sértő, mert gyanakvást, szkepszist feltételez, és elég rám nézni, hogy erre az ember választ kapjon. És most szégyellem magam, mert, hazudtam volna akkor, ha valai ezt megkérdezi tőlem, no nem rossz indulatból, vagy csalfaságból, hanem nemtörődömségből, nemtudomságból, tán mímelt naívságból. Vagy nem abból. Nem tudtam, hogy a figyelem az még nem jelenti azt, hogy köze van az embernek, mert bizony nem volt nekem soha semmi közöm a szépséghez, közöm csak ahhoz a közhöz van, amely a vizsgálódó és a vizsgálódás tárgya között feszül. Szóval olyan értelemben lett volna csak igaz ez, hogy van a kettőnk közt feszülő távolság, és ez már így lesz. Ezt elfogadni persze lehet, tudomásul meg csak úgy ahogyan a halált szokás, foghegyről. Mátyáskirályosan, hogy igenis meg nemis. Mert ezeken a dolgokon egyáltalán nem lehet fogást találni, a tudomásulvételre. Mint ahogy az is kimondatott, hogy "hogyan lehet, hogy én aki nem voltam, vagyok, és én a ki vagyok, egyszer nem leszek". Hogy a világnak olya mindegy, még a belénkszüremlő, megfogant, és bent nevelkedő világnak is mindegy lesz, hogy önmagát látja e zavaros vízióiban, vagy önön hiányát. A hiány is térfogat, minőség is mennyiség is egy kicsit, van mértékegysége, de nincsen megnevezve. Ha most azt kérdeznéd, hogy azt a kérdést tennéd fel, hogy nekem a hiányhoz van e közöm, hát bízisten lennék olyan bolond, és azt válaszolnál, hogy van, és a kérdés felvetése, devalváló rám nézve, mert nézz csak rám, nézz a szemembe. (mit látsz? - look at me - lukat mi?) Mondanám, hogy kérdezz meg fél év múlva, mert lehet, hogy fél év múlva máshogyan gondolom majd. Aztán felkmerülne bennem, persze az is, hogy és ezt a fél évet azért mondom, hogy magamhoz láncoljalak, hogy húzzam az időt. Hogy csak azért van, hogy időhúzás, hogy maradj még itt egy kicsit, hogy mi az neked. Hogy cipeld helyettem is, amit én már nem vagyok képes. És persze rontok is, hibázok, hordágyért kiáltottam, hordárt értettem alatta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése