sebtolvaj

Egy cukrászdában ülni és leadni a rendelést. Rossz az aki rosszra gondol, kávéról, kávékról szólt. Na jó, sütikről is. Kevesen vannak, nem a sütik, az emberek. A hűtőpultban borzasztó krémes valamik agóniája zajlik, aki figyel, hallhatja a rettentő tortaszeletek nyöszörgéseit. Nehezen, de hallja. Mert a pult mögött az élet vág éppen medret magának, lassan csorul mint a méz, nem édes, csak épp olyan lomha, olyan lomha minz az élet általában, de csak úgy ahogy mindnyájunké az. Verbálisan megismerem Csabát, merthogy a pulton túl, ott más világ van, ott Csabák vásárolnak kedvesüknek pullovereket. A pulton túl két nő képezi le számora a világot, pontosabban a világ történéseit. Kávém csillagászati távolságba kerül, és jól tudom, ninc jogom a prioritásokon gondolkodni, a kávé, az valóban az élet után következik, kicsivel ugyan, de utána van. Csaba pedig van, Csaba ilyen és olyan, és nem tehet róla, hogy mátkája általában véve maximalista, csak a kávéfőzésben mutat némi lemaradást. Mindegy, az élet visszafoglalja azt majd ami neki jár, és nem feltétlenül baj, ha eközben leragad a szemem. A pszyché ugyan mindig a perszonáluniverzum központi égitesteként definiálja magát, erre csak a tudat mutat fityiszt, olyan formán: hogy bazmeg, szar se van itt, tehát te sem. És nézem a haldokló krémeseket és puncsokat, néha csak a padlót. És hallgatom, hogy a pult mögött mit és mikor, ki kivel, hogy és hogyan. Reménykedem lelkem mélyén, mert hogy a lélek - s ez tisztázva lett - nem tudat többé, ő ilyenekkel is beérné, de minden szerződésre a racionalítás nyomja rá viaszpecsétjét. Jól tudom, nem fog ez menni soha nekem, és nem leszek maximalista, a lustaság is sok erőmet őrli (early) fel. Aranyos jópofa gyerek vagyok/leszek/ voltam hármas egységében, nekem is épp ilyen lomhán csordul a létezés, mint a méz, nem olyan lassanlustán, hanem olyan édesen. Csudipofa, mondják majd, a cukor nagy barátja, sőt ő maga a cukor. Kávéba tesznek, onnan is ki vesznek.