Elkap a hév. Pontosabban elkapna a hév, de fura mód egy traktoron látom, képzelem el mindezt. Olyan profánul csak azért, hogy mondjuk egy nagyon eurós rönó traktorra felkapaszkodnék, és hirtelen felindulásból verbálblogba kezdenék a Dózsa György úton. A tömeg, temporális, de erős nárcizmusom okán, persze éjenezne, meg dobálná a kalapját, rosszab esetben pedig a kaszáját. Szép kis lázadó az ilyen. És este, maga Marsi Anikó kommentálna, az ugandai úszómester, akinek befelé nő a lábán a szőr, és a nő akinek több szemölcs van a fülén mint szőr riportok között. Nincsen mese, silány vagyok. Mindig is így volt, vagy csak azzá lettem. Kifürkészem. Ha lesz kedvem.

Az ember kínjában már félre lép, és olyasmi alakzatot vesz fel a térde, mint egy közepes csokis-mazsolás kuglóf, persze a boldog békeidők kuglófjáról van e helyt szó, mert a múltat végkép eltörölni nem ér. Manefesztálódik a sántaság, vagy mi, a sandaság, a bicegés, és meglehet mindössze azért történik ez, hogy akkor legalább sajnálni lehessen. Mert teljesen hiábasan ez is félre van értelmezve, magyarázva, olyan formán, hogy akkor legalább törödők majd magammal, ha máshogyan nem, hát úgy, hogy halálra rémülök attól, ahogy a lábízületek egymásba harapnak. És a harapásnak bizony vannak átthallásai, hogy csontozatod, tencsontodba harap. Egyébként visszatekintek közben, igen, így bicegve is hátra fele tekingetek, és persze meglepődök ha orrabukás lesz a vége. Már megint felerősdik az, hogy valami nincsen, nem nekem van, de talán jó lenne, ha lenne, aztán meg az, hogy biztos nem is lenne jó, vagy nem annyira, és csak képzelem ezt az egészet, váltakozva el is hiszem, hogy nem érdemelném én ezt sehogyan sem, s végül, hogy talán nem is lehet valami annyira jó, hogy jónak lehessen, de inkább szabadjon érzeni. Mert szabadjára, még ennél is jobban illenők szabajára engedni a lelket - vagy amit annak hívnak -, ám ehhez hinni kellene abban, hogy van egy tér, van tere ennek az elengedésnek, hogy valami puhába ájulnék, arról van itt szó, a biztosra menéstől, aktuális belebicegni a biztosba. Mert úgy szére-szóra elájulni, biztosan sejtve, hogy az aszfalt kap el az nem megy már. Azt hiszem megöregedtem, meglehetős torz elképzeléseim vannak a boldogulásról, a boldogságról, vagy ahogy én inkább nevezem, megelégedettségről. Kezdem azzal, hogy a vágyakat azért hívom e annak aminek, mert egyáltalán nincsenek, vagy ha vannak, nem ezen a féltekén. Most azt gondolom, ebben a pillanatban azt gondolom, hogy remények néha sokkal többet ártanak, mint a félelem. Projektszerűen gondolom ezt, holnap az ellenkezőjét fogom. A térdem pedig fáj, borogatás kell rá. Olyan ami hideg.

Legyünk naprakészek.
Lehet még ilyen is.

Minden mondatommal nyilván való, hogy magamat bizonygatom, azt hogy vagyok a létrán, jogosult. Ez most épp összecseng az elmúlt napok lépcsőzeteivel, aztán először csak az a kérdés, hogy jó irányba megyek e rajta, gondolom, valamelyest fel, vagy úgy ahogy van, megette a fene az egészet, mert nm stimmel a lépcső, se a kapualj, egyedül a macskahúgyszag amiben nincsen hiba. Nekem nincsen kiforrott véleményem a haladásról, egy csomó fogalmat értelmezhetetennek találom, az pédául, úgy ahogy van, nem bírom érteni, hogy változás, vagy ha értem akkor nem tudom, hogy az most jó vagy rossz. Valami hülye sünre hasonlíthatok, aki időnként kidugja az orrát a vackából, de aztán visszamegy gumicukrot majszolni. Mert majszolódni jó, túlhajszoltan is az. Néhány perc egy napból, míg átfutja a szemem, amin úgy érzi: fontos átfutnia, és eltart egy darabig a lendület, olyankor nem érdekel, hogy ez senkit nem érdekel, vagy korántsem olyan mértékben, mint ahogy én azt szeretném, és megint az lesz, ami az elején volt, nyelvem hegyére (ohh) jönnek azok a mondatok, hogy magamat bizonygatom, csalom bele a létezés, számomra nagyon is ingoványos színhelyeire. Mert túlzok, és túlzásba viszem magam, mert engem olyan formán nem lehet túlzásba vinni, mert vámpír vagyok, és valamelyest tisztában is vagyok magammal. Néha pökhendien azt is merem gondolni, hogy olyan mint önismeret az van, de tudom, hogy csak azért szeretném, ha így lenne, mert mások olyan jól hazudják, hogy bizisten elirígyelem tőlük ezt a tulajdonságot. Aztán van olyan is, hogy egyáltalán nem akarok én olyan mondatokat mondani, ilyen bizonygatósakat, mert olyan tanácstalan leszek mint Tornóczky Anita, ha véletlenül értelmes interjú alany esik az útjába. Persze okom van, ritkán van okom, viszont, legnagyobb bánatomra, akkor nagyon. Nehéz erről beszélni, én például nem is tudok.

Hogy hány féle képpen lehet itt kilyukadni. Szegény pára, régcsálóirtana, aztán olvashatja a maflaságokat. Az egerek meg tovább kuncoghatnak a stelázsin, a gabonapelyhek, meg a fittitókák között. Mindez azonban csak azt bizonyítja, hogy messziről még akár szép is lehetek. Igaz is, leellenőriztem, sajtból van a Zsolt. Akit a vizsla bot-ja megcsapott.

Tegnap Szebenyi, akit én nem kedvelek különösebben, rokonszenvessé vált néhány mondatával. Az első az valahogy úgy volt, hogy ha emberből van az ember nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy meghaljon. A másik a betegségére vonatkozott. Akkor azt mondta, kétféle képpen tud erről beszélni. Kezdte a röviddel, ami így hangzott; én egy tüdőrákos vagyok. A hosszabb az az volt, hogy én egy műtött tüdőrákos vagyok és nagyszerű az orvosom, hagyják benne legyenek szívesek a nevét a riportban. Mészáros a neve.

Vannak lépcsők melyek sehova se vezetnek?

Azt meg majd elfelejtettem, hogy a váróban ott volt Szekfű Mariann (a név a fiktív nem a személy). Ő nálam úgy 10 évvel lehet idősebb, de prekamaszkoromban úgy sejlik szerelmes voltam belé. Vagy nem tudom, hogy szerelem volt e, de fantáziám nagyon azon igyekezett akkortájt, hogy vizuálisan megjelenítsem magamnak, említett célszemély melleit. Most meg restelkedtem amiatt, hogy nekem ennyi a szerelem. Elképzelve. Mert arra pontosan emlékszem viszont, hogy eltudtam. Nemsokkal eztán férjhez ment, a férje irtó klassz discolámpákat tudott csinálni, az autópálya széléről összeszedett sörösdöbözok és színes tunsgram égők felhasználásával, melyek a Neoton Familia Santa Maria-ja ütémere villogtak. Akkor sm értettem, hogy lehet ez, most se értem.

Aranybula díj

Hogy milyen nőket szeretek? A jó nőket szeretem. A pici törékenyeket. A csendeseket. A sudár termetűeket. A súlyfelesleggel bírókat. A csilingelősöket. Az őszintéket. A kis hibával rendekezőket. A fél lábbal a földön állókat. Az elfojtottan harsányakat szeretem. A hülye frizurásokat. Az egyenes orrúakat. A látens decenseket. Feketéket, barnákat, szőkéket, vöröseket, leheteten színűeket. A búgó hangúakat. A szarkalábasokat. A formás pofacsontuakat. A szarkasztikusokat. Esetleg Editeket. Lágyívű markánsakat. Igaziakat. Kedvesen pufókokat. A nagy pupillájuakat. Az ellszálltakat. Akik szeretnek. Akik nem. Aki vannak. Akik nincsenek. Akiket nem lehet (szabad) szeretni, azokat is szeretem, szerintem.
Egyébként meg nem érdekel. Ez.

A körülmények a kezemre játszanak. Csodás gépek, csodás férfiakkal, nem jó időben és nem jó helyen. De volt bennem egy ilyen kép, nem az hogy nagy nagy tüzet kéne rakni, mert én ikább a tömeget gyújtanám fel olykor (de ezt most pl nem), de az nekem megvolt a szememben, hogy sok traktort kellene rakni, valami nagy helyre. És most akkor ez a vágyam teljesült, és elégedett vagyok, mert látám, hogy szép. Ez olyasmi önigazolás féle öröm, mert sejtettem én ennek a képnek a titokzatos szépségét, melynek egyáltalán nem érdekelnek a miértjei. Azt érdekes volt látni, ahogy a tömegben volt egy kiegyenesített kasza. S mindez a Dózs György úton, az már több mint pikáns. Heves nyárra is számíthatunk. Illetve, számíthattok.
Van még egy másik kép, a macerásabb, a dunán leúszó zongorák. Fogalmam sincs, hogy van e a magyarországi zongorahangolóknak érdekképvislete, s hogy miként megy a sorsuk, de szívesen vállalnék ilyen közfeladatot, kecske kontra káposzta alapon. Jó lenne egy napra kisértetté válni, és átosonni a városon. Semmiről sem tudva.

Váróterem. Kórház. Két részre oszlik, a hülye sapkás, és kalapos nénikre, bácsikra, akik egymást licitálva sorolják a rákfenéket, annak különböző fokozatit, kereskedelmi tévés snittekkel teszik élvezhetőve, vagy átélhetővé. Annyira analóg az egész ezzel a kereskedelmi stílussal, hogy két fekély és felfekvés között reklámok is vannak, mert a Tescoban most ócsó a zsemlye. És köztük az anyám, aki szerintem minden elfogódottság ellenére is simán nyerte a leghülyébb sapka versenyt, a köttöt-sárga szekcióban. Értem én a mögöttes szándékot, aki szarul érzi magát, az adjon annak kellő nyomatékot is. Két dolgot csinálnak, köhögnek és beszélnek. Ha nincs mit mondani, akkor van az előbbi. A köhögés. Az ajtókra nincs kiírva az orvosok neve, egy nővér fapapucsa sáros, de megteszi azt a truvájt nekem, a szememnek, hogy egy képpé szerveződik, mintegy összekomponálódik a Vigyázzunk a tisztaságra táblával. Egyébként jódérzékenyek jobbra, a többiek balra, így hát én a váróterem székében maradok, további utasításig, és különben sem miattam jöttem. Egyébként a szék tisztára olyan mint a stadionoknál a metróban, a huzat az más, annak egészen más szaga van, egészen máshogyan simítja meg az arcot. És vannak a vigyorgók, akik egyzerűen képtelenek elhinni, hogy egszer megfognak öregedni, kuncognak, aztán néhány év múlva ott találják magukat a föstött körmeikkel valami irodában, legrosszabb esetben egy butikban, extra kiszúrásként pedig azt fogják hinni, hogy boldogok, pedig már most se nagyon azok, a seggükből már most is lóláb lóg ki ugyanis. Aztán a betegek is olyanok mint minden más egyébként, hülyék és türelmetlenek, megejtően gondosak, hol túlságosan is cizelláltak, és a lelki finomművek is jelen van.
Elgondolkodom azon, hogy ahol vagyunk annak a neve: váróterem, hogy mi most ott várunk, valamire, vagy valakire, hogy az élet egyszer csak kiperdül, nagy lendülettel, a barna falazúros ajtó mögül és nagyon simán belesziszegi a képünkbe azt, hogy elkezdődtem, vagy hogy végem van. Mindegy az, csak látnánk már nagyon, mondani akar nekünk valamit.
A függöny mögött pedig ott leskelődne Isten, akiről már eltudjuk hinni, hogy nem gonosz, csak semmi sem sikerül neki, és ezért éppen hogy közénk illene.

'Űr a lelkem. Az anyához,
 a nagy Űrhöz szállna, fönn.
 Mint léggömböt kosarához,
 a testemhez kötözöm.
 Nem való ez, nem is álom,
 ugy nevezik, szublimálom
 ösztönöm...'

Nincs viszonyom magammal.
Kikezdhető vagyok.

Tatjana Szimkint szereti, de Szimkin Olga iránt lobog, Olgát viszont nem érdekli Szimkin, sokkal inkább Alekszejt szereti, de csak a testét, a lelkét nem, arra ott van Grigorij, de Grigorij mindössze Anna Pavlovna iránt mutat érdeklődést, aki a közömbös Nyikolájt áhitaná, aki nem veszi észre, mert csak Tatjána jár gondolataiban. És akkor ez most szép, hogy ha úgy vesszük mindenki szeret már mindenkit, idegesítően tökéletes világ. S ha úgy veszük vetésforgó. Ez már 20 éve is foglalkoztatott, ez az urbánwoodstock jelleg, amikor már mindenki smárolt mindenkivel egy egy társaságban, csak némi időeltolódással. Tán a keresztbe dugástól vártuk a megváltást, ki tudja. Soha nem hoztam szóba, mert nem tudtam, másokat foglalkoztat e olyannyira, hogy eszébe is jut(ok). Soha nem kérdezek semmit, már nem nagyon merek kérdezni. Azóta is. Jobbára a válasz is én vagyok. Nem csoda, hogy nem érdekel. Most is így van.

Melyik kapualj lesz az, ahol magamra ismerek. És ki hiszi el, hogy nem fogok megijedni.
Egyszer, patetikusan: egyszer az életben, olyan jó lenne érthetőt mondani, mondjuk,
patetikusan szólva: érthetőnek.
De ez is úgy van mint általában a lehetetlenek, igazából nincs szükség rájuk,
de nagyon hiányoznának, ha nem volnának.
Élményanyagomból hiányzik az a tapasztalat, hogy mi van akkor,
ha a lehetetlen levőbe vált. Elevenbe vág, azt hiszem így mondják.
Csakhogy bizonytalan vagyok, van e még elevenem.

Vannak lépcsők, amelyek sehova sem vezetnek, persze erre gondolni eretnekség, eljátszom egy gondolattal, már megint azzal , amivel nem szabad vagy nem lehet. A saját gondolataimhoz a mai napon nincs közöm, kiadom művelésre, vagy továbbgondolásra. Váltott evezés. Az ablakon, úgy két hete, hogy kinéztem utoljára, felfordult a gyomrom tőle, attól amit láttam. Egy képet láttam persze, amiben nem voltam én benne, de azt hittem szeretnék benne lenni. Most ugyanezt látom, de már nem érdekel. Hasonulok, álcát öltök, önközönymimikri. Szerintem messziről, baromira hasonlíthatok Mikes Kelemenre, de csak messziről, olyan messziről, amikor nem lehet látni.Aztán pedig kávé és cigi, kávé és cigi, kávé és cigi, aztán a kávé is elmarad.

Én egy állat vagyok. Méghozzá olyan, ami kihalt.
Vagy fiktív, de elfelejtettek kitalálni.

Ha fordítva lenne,...még azt is hihetnénk, hogy jön. Ezért is olyan valószerűtlen, ha fordítva történnek a dolgok. De a dolgok nem tudnak csak úgy, csak úgy fordítva történni, ha csak nem ez a kifejezett törekvés. Telé. Én meg nem sokáig látom, mert én vagyok a háthős. Kis ország, kis hát, kis hős. És keshedt vigyor jár hozzá. Mosoly helyett.

Megegyeztem magammal. A három azon felül, hogy rettentő sok tud lenni. A három, az már szerintem széria.

Jó ez az étterem, cigifüstben gomolyog az értelem, a vendégek szépek és szagosak. Kit nője, kit a jazz andalít. Jól érzem itt magam. Egyetlen hibája csak az, hogy a koszt csapnivaló, no meg kevés. Egyébként kintről szép, mert szmokingom az persze nincs. De innen is jól látszik, hogy az egy csodavilág. Gyorsan hátat is fordítok neked. Illetve neki. Vagy valaminek. Legalább a látszat tartson az életben, hogy nem a hátam mögé kerültek, hanem én fordítottam hátat.

Puhán tesz le a végén, az a valaki, aki nincs elfelejtve, így tervezem. De nagyon azon kell mégis lennem. Mert az a valaki nem egy memóriabarát, ez már csak így van. És én is így vagyok, csak én itt is maradok. És megvetem, ha megvet, és megvetem, ha nem vet meg. Az a valaki. Elméletben létezik, úgy értem, van kiterjedése, tán arca is, bár azon nem időzök. Egy fogpiszkálóval kellene az agyam barázdái közül kipiszkálni, mert íze is van persze. Érti is, hogy semmit sem ért, (ebből a valamiből), csak azt érti, hogy én megértem, hogy nem értem érti azt a valamit. A legtöbb amit lehet mondani, hogy sajnálatos, ennyi, átugrandó, egy unalmas fejezet. Másutt, jelentős rész, alhasi pihék. Majd minden el lesz helyezve abban a viszony rendszerben, amitől csak iszonyodni lehet. Mit mondjak még? A minden ezúttal ilyen kevésre sikeredett. Van bennem egy hang, a többi hang között megbúvik, most azt mondja. Mit érdekel, minek magyarázol? Visszakérdeznék, de már nincsen itt. Azt hiszem, szimbólikus a nemléte. A tapasztalat pedig az lesz végül, hogy tényleg nem akarok már magamra ismernei, mert úgyis csak ijedtség lenne a vége. Jó itt a fejemben, kényelmesek a fotelek, és rövid lefolyásuak az esték, a mosolyok is tartósak, mert esőálló a festék. Azon az arcon, amit odaképzelek.

Hangulati elem

Nem vagyok méltó önmagamra.
Akit el lehet képzelni, az nem fér át a résen.
Akit nem lehet el képzelni, az résen van.
Aki mond valamit, az hallgat.
Akit benne látok, az kicsit én vagyok.
Az a szépség ami belőlem kimaradt.
Ilyen egyszerű tehát.
Nincs szükség a féltőkre.
Akikre szükség van, nos azok nincsenek egyáltalán.
A mindenek, légneműek. Érinthetelenek,foghatatlanok,
néha fojtóak és ott rekednek a mellkas alatt.
Nekem játszák csak kelletlenül, tulajdon látszatukat.
Végül, vannak a szépek, akikhez nem lehet közöm.
Nem is volt soha, csak azt hazudtam,
bár maguk sem tudták, de valamiért
hittek nekem.

Beteg az anyám. Pontosabban az az anyám beteg, akivel nem értünk egy ideje szót. A másik, az egészséges, az csak nincsen itt. Az az anyám beteg, aki azt mondja, hogy szeret és aztán még megkérdezi, értem - e. Ez az anyám köhög, egyre hangosabban köhög, hogy egyre inkább figyeljek rá, és persze a járulékos fizikai dolgok is. Egyre inkább nem tudok mit mondani egymásnak, elmegy az erő arra, hogy meggyőzzem arról, hogy nem látom hogy fél, elmegy az erő arra, hogy ne lássa hogy félek. Érzi e ő is ezt? Az ő ideje ez, tudom, nem is, inkább csak sejtem. Mindenki más csak beleszivárog, van ennek már vagy 30 éve is. Ezt nekem adta, hogy ilyen könnyeden szivárogjanak belém is a dolgok, és apám konogságával szintetizál bennem. Az meg csak valami hozott, hogy nem tudok elfelejteni felejteni. Egyre kevesebb ember kérdezi meg, értem e amit mond, és egyre kevesebbszer van az az érzésem, hogy érteni lehet amit mondok. Az igényt is egyre kevesebbszer érzem erre, ha viszont igen, akkor nagyon. Nyilván okság az, hogy ilyenkor nem lehet figyelni, érteni, se így se úgy. Felvázolom csak, odadobom, hogy lehetne, ez meg az. Győzködni nem tudok, hogy ez hihető. Mert tudom, hogy csak számomra az, ha azt akarom hogy hihető legyen, és ugyanakkor hinni is szeretnék, abban a valamiben. Aminek nincs neve, az marad nevezetlen. Számomra nevezetlen, és kacsingat a nincs, vagy a teljesen lehetetlennel kergetőznek. És ebbe a képbe illeszkedik bele ez az anyám. Segítenem kellene neki, de magamon sem tudok. Mondanom kellene tudni valakinek valamit, valaki egészen másnak, ás neki sem tudok. Újat már nem. A régi pedig elkoszlott, felfeslett. Nem harap fűbe, se almába. Van egy álma, abba lopom magam be, mint illegális munkavállaló. És persze addig jó, amígy mindenki úgy tesz,hogy nem veszi észre, hogy így van, amíg minket tart egyben a látszat, és nem mi tartjuk fenn a látszatot.

Zenéket lövök ki az űrbe, aztán hallgatom a csendet. Jó csend, szép csend, nehéz csend. Hihető és igénybevevő. Szép és szelíd, ha annak akarom, hogy lássam. De valójában lehúnyt a szemem, és mögötte csak azok a képek, amiket laza mozdulattal, egy deletével..., azaz a valóságból egy szeletet kihasítanék, anélkül, hogy sebet ejtek. És még indíték sem kell hozzá, de minek is magyarázzam, nincsen is, csak nekem van. A kötélen anya lóg, velem éppen analóg.

Egyszer,...ez, ami most van. Ez a helyzet, ami...szóval, hogy nincsen. Azaz hogy lehetséges jövőútelágazássá szelídül, vagy emlékké silányítja a lélek..., szóval ez, akkor, ami van most, ez a valami érzemény, már nem lesz. És nem lesz helyette ez vagy az, hanem csak a helye, egy kicsike feketelyuk. Ami eltünésre csábít kiváncsi idegeneket, és persze engem. Egy hanghatás is lesz hozzá, effekt, aláfestés, ahogy szépen kettéhasad egy 100% gyapjú szövet, valaki más hangjával keveredve. De nem lesz ám valós az, csak a képzelet diktálta lehetséges verzió. Úgy kell elképzelni, mint egy nagy lábast, tele étekkel, és te végig sétálsz a peremen. Ma az jutott eszembe ennek kapcsán, hogy nem lesz nyár soha. Persze lesz, de nem nagyon leszek képes arra, hogy elhigyjem: enyém.

Nem tudok lelkesedni a van-tól. (Pedig nyilván azzal kell beérni, ami beéri velünk) Hiányozni is csak az tud, ami nincsen. Temporálisan. Aztán; '...tegyük fel, akad olyan, aki ezt az egészet másképp értelmezi, na jó, én ilyen ember vagyok, nem kell velem sokat bíbelődni...' Hajnalonta egy vakablak, visszaad engem, magamnak. Néha elfogadom undorodva.

Írok fel álmot receptre. Sárkányok lesznek benne. Nagy lesz a fejetlenség. Nagy álom lesz, de nem lesz igaz, szóval nem kell hinni neki. Akkor különösképpen nem, ha én mondom, én írom fel, és a végsősoron én is adok neki formát. Kepesztek, ez a jó szó, de már rég nem tudom miért. Kiidőzött zökkenés, kárhozat. Szóval, volt valami, nem lehet tudni mi, (meglehet nem is volt, erőst lehet az is, hogy nem volt, értsük így: ezennel sem), és ez a valami bizonygatja önmagát. Nekem. Törődj magadba, de szabadíts meg az érzéseimtől. Ámen.

Fába vésett életjel, mert mondják, hogy az élet: jel. És hát hol a csodában, ha nem fatörzsben (vésve) szerveződnék. Néhány név és dátum említésével kezdődne, és hogy valaki itt meg ott járt, és ezt meg azt szerette, de aztán meg mégsem, és hogy ha egyszer majd rádúnok, a fába vések egy dátumot. És vési is. Aztán fel lenne még vázolva, valami hangulatféle, hogy mindegy ki védi meg az embert magától, csak az számít, hogy fél-e igazán. S hogy van a félséghez egészsége, vagy milye is, szava vagy borsa, vagy sorsborszesze, elrendelése a körökre, és joga, hogy menne csak pörögve. És képe van e, és képe hozzá, hogy bevallja magának, hogy van egy kedvenc élménye, amikor távozik a kéményen, közben negró ízű szavakat majszol. A kéreg alatt, persze a férgek mindent fordítva olvasnának el, mert nem vagyok hatökör (fél tucat jámbor állat), hogy nem tudnám azt, a tükör, mindent egy kissé más megvilágításba helyez, óvakodok hát olyannak látni magam, mint amilyennek nem hiszem, ha egy ferde szem éppen önmagával illet. Mondanom nincs mit. Semmi újat. Ezért beszélek. Egy nyirkos fába van mindez belevésve, a felületen nyálkás csigák basznak, mondhatni művészien. Ez lesz az az erdő, ahol nem ismerek magamra. Ez lesz az utolsó alkalom, amikor úgy ijedek meg, hogy a arcszeszem sem rándul.

Nem ígérek semmit.
Az jelenti: semmit sem hiszek el.
Magammal kezdem.
Nem vagyok (szava)hihető.

Én bolond, még ébredek úgy, hogy hinni tudjak abban, hogy nagy dolgokat viszek majd véghez.(Bár kis formátumban) Egy másik napon meg arra eszmélek, hogy engem visznek a kis dolgok a vég felé. Végtelen menetelés. Vagy elszegődök valaki mellé, mélységes méla csendnek, és szépségem titkos lesz. Én sem fogok tudni róla. Már nem is tudok.

'Véletlenszerű gondolatok...
 Az ünnep amit az üdvözlőkártya-gyártók találtak fel.
 Hogy szarul érezzék magukat az emberek.'

Bennem bizony, zord a kellem.
Én vagyok a csorda szellem.

!!! 4
4 álom egy évben. A takarásból a színpadra löknek, nem tudom a szövegem. Tudni lehet, hogy ez egy nem létező darab, ezért is van ilyen sok darabban, tudni lehet, hogy a nézőtér üres, tapsoncok és/vagy jegyüzérek arcait rejti a sötét. Az én sötétem. Azzal takarok be mindent, mindent ami: különleges. A kiváncsiakat és a közömbösöket. A szenvedélyeseket, a tárgyilagosakat. Az egybeesés az ritka, az összeesés az mind gyakoribb. A szövegemet nem tudom, ezért a vánkosom gyengéden egy tollyút bök fejbőrömbe. Jelzi, az álmomnak vége van. És aztán a plafon, hogy hány álomnak kell mégis véget érni ahhoz, hány álmot kell állatmódra felzabálni, hogy azt érezhesd, a legteljesebb bizonyosággal, hogy mindent megtettél, épp csak a szöveged nem tanultad meg, de egyébként mindent. És mégis és mégsem. Hogy nem volt egy koncept, hogy milyennek is kellene lenned, mert valamilyennek muszáj. Papíron nem, mert ez nem legitim. Még nem az. Hogy tényleg csak annyi, hogy átvágni a téren, hogy a kávés csészével (well) megmelegíteni a kezet (két kézzel, kapaszkodva, vagy is hát ölelve), és nézni a párába fúló lélegzetet. Talán csak ennyi. Azt is szépszomorú szemekkel, ahogy csak lehet. Az örömet soha nem értettem, hát tanulhatom a bánat természetét. Ha meglesz mindez, otthagyom egy kapualjban. És slisszanok. Még beszélek, de egyre halványabban. Már majdnem mindnet tudni lehet, már majdnem semmit sem tudok. Nem sápad, halványodik. Ez tévedés, nem tévedés.

Nemazakarakar.
(terjesztiki)

Napok óta az motoz a fejemben, hogy ti. "jó úton haladok". Mert azt én simán bírom érezni, hogy ez a jó út, és a haladáshoz meg egész egyszerűen nem fér kétségem. A vakot is látom. Szal'  jó úton, de persze mindennek keresztbe és tényszerűen; háttal. Hát, pedig az volt éppen, hogy akkor, hogy a szembe, de időközben sebtolvajnak seballergiája lett, vagyis olyan értelmben betegég ez csak, ahogy a kutya rühelli a bolhát  És ezek a kurva szavak már elfogyhatnának végre, de inkább valahára, mert akkor az lenne ami most van, hogy (így is úgy is) semmit se lehetne érteni. De ki ne akarta volna már megfejteni a zsizsiket a tévé képrenyőjén, egyszer az életében. Nézzek már magamba. Höö.

Megváltás: $1.80.Potom. Egy bizonyos David Gibson, anélkül hogy kértem volna, serényen harcol az én lelki üdvömért, s mint jó soldat, tudja hogy a psziché háborúját a test harcmezején kell elébb megnyerni. (Lépjünk tehát a testek mezejére) Kitartó ez a David, valamiért szívén viseli a sorsom, már-már meghatódok, igyekezetét látva. Úgy két naponta áll elő...szóval. David szerint, minden bajok forrása bizonnyal az, hogy kicsi az én angyalbögyörőm, erőst javasolja, hogy toldjam meg egy lépéssel. Kis lépést említ, ne legyenek illúzióim. Ez a David minden igyekezete ellenére is árt nekem. Pedig nyilván lélekmérnöki diplomája van, és azt is feltételezem róla ezek után, hogy tudja mitől döglik a légy. De hibába a jó szándék, én már napok óta kétségbe esve, és szemhéjaimat erősen összeszorítva vagyok képes csak zuhanyozni, felfokozott szégyenérzttől permetezve. A spektrum csatornát kitöröltem televíziós készülékemből, akkor inkább már a nyüzsgő hangyák sustorgása, mint szemlesütve szembesülés, hogy fajom szégyene maradok ilyen formán, no és a sajátom is. Davidre haragszom is egy kicsit, és irígylem is egy kicsit, ez utóbbit különösen azért, mert nem baj az egyáltalán, ha van a boldogságnak origója, s úgymond, ha már van, akkor az paraméterezhető. Eddig még tényszerűen közölt de lehet hamarost rátér arra is, hogy az én emelkedett gomolygásaimmal, ne is reméljek semmi olyat, amit remélni szeretnék. Davidben az a legjobb, hogy mindent tud a lányhalász szakmáról. De mi van akkor, ha vannak halak, akik az akváriumban érzik csak jól magukat? Akkor David egyen tubifexet.

(Megöregedtem már (elaggtam), feszélyezne, ha lehúzott sliccel kellene járnom az utcán) Ob scene.

4

'Nagy kavargó álomképek között
Az arcod négyszer elémbe jött.

a föld míg egyszer fordul maga körül,
Hozzád szólok négyszer belül.

Négyszer egy nap rád gondolok
Bárhol vagyok, bárhol vagyok.'

"Légy ma gyerek, és játssz megint velem,
emlékezz, ahogy én emlékezem,
játsszuk azt, hogy félünk megint,
játsszuk azt, hogy játszunk megint,
hogy az idő nincs hályog alatt,
hogy a tangó divat.

Légy ma gyerek és bújj függöny mögött,
lessük meg azt, hogy díszbe öltözött
anyánk Tóth úrral diskurál,
s apánk a jövőnkről politizál,
s minden kéz pohárra tapad,
hisz a tangó divat.

Játsszuk újra el, hogy semmiről sem tudunk,
tegyünk újra úgy, hogy semmiről sem tudunk,
mások játszanak, mi lessük függöny mögül,
és a régi-régi tangó hegedül.

Tegyünk most újra úgy,
hogy mindneki másról beszél,
egynéhány hírfoszlányt hoz fülünkbe a szél,
játsszuk azt, hogy félünk megint,
játsszuk azt, hogy játszunk megint,
hogy az időre hályog tapad,
hogy a tangó divat."

Blogoff Mihály

Valahogy van az az érzésem, hogy én egy ötlet - gyerekkorombam simán ökletnek mondtam, a gyulyásban pedig megveszekedetten akartam látni, magát a gulyát, de nem ide tartozik és mégis - vagyok, egy mende-monda, egy kísérlet része. Már elvagyok tervezve, de még nem vagyok kipróbálva. De azt tudom, nem olyan, hogy lehetne mondani, hogy na. Hogy uccu neki, mert ilyet, én jól tudom, szóval, hogy ilyet egyáltalán nem lehet, és nem is ér mondani. Isa önzés. És még valami, amit most nincs is nagyon kedvem néven nevezni. So far, so fair.
Szofásnapló - ma nem szofa.

Egy átok ül rajtam, vagy én ülök az átkon.
Egy kart vakart a fakard, olyat ami átfon.

A legjobb jóidőszakokban van a legtöbb balsejtelmem. Ez is most egy ilyen. Nagy levegő, nagyot nyel. Most nézze meg, milyen csúnyán össze tetszett hányni magát a bácsinak.

Majd már most nélkülem akarok élni én is. Ne csak másnak legyen jó. Ne csak más haladjon jó úton. Ne csak más előtt sejtelmesedjenek a magasztos célok. Ne csak.
Éhes disznó, csak-al álmodik.

Figyelemelterelősdi. Munkálkodósdi. Ósdi. Ásatag, mint egy verem. Egyébként pedig nem. Csak álca, ez a szorgos méh jelmez, mert mindvégig nyomonkövehetőek a miértjeim. Na ez szép kép, ahogy megyek, nagyítóval a kezemben, erőst a földet nézem, és követem a miértjeimet. Azzal próbálnék azonosulni amivel nem lehet, vagyis úgy lehet, hogy elidegenedés vége. Magamtól is, aztán ágytól, asztaltól, szóval csupa olyan holmitól, ami nincsen, nem is volt, és nem is lesz. A vackoktól legelébb. Szörnyű ahogy végig nézzük egymás vergődéseit, ahogy látni lehet egy tekintetben egy kérdést, és pont azt a kérdést amire nincsen válaszom. És akarnám, hogy legyen. Nézzük a vonaglást, a becsomagolt vonaglást, és szakadatlan hazudunk. Néha nem, ez a kegyelem. És akkor jó, néhány pillanatig az. Ritkán érzem. Gyakrabban szeretném érezni. Nem rajtam múlik. Bennem. Aztán, ha látom, vélem látni egy mozdulatban, azt amire az mondanám, igen, akkora pont az derül ki, az a mozdulat nem létezik. Pedig léteznie kellene. Nem tudom elmondani. Semmit sem tudok. Azt a mozdulatot én vizilóálom, az a mozdulat csak bennem van, attól éppen lehetek egyedül is. És nyilván tapintatlan is vagyok. Mert ugyan olyan volt, hogy a szél valami kóbor eszmét dédelgetve, mintegy megfejtendő rejtvényt, a hajat a hajakkal összekeverte, de csak játék, csak az, és egy pillanatig ha játszott vs 15 perc hírnév. De ez a haj a hajjal, ez tapintatlanság, mert a tapintás, akkor az úgy, hogy bőr a bőrön. Pihe a pihén. De ez nagyon bonyolult. Annyira az, hogy még én is értem. Mondhatnám azt hogy ösztönösen, de ez a szót elhasználta valaki. Helyettem, nekem. Sokszor jut az eszembe az(?), aminek nem kellene eszembe jutnia. Sokszor az jut az eszembe. Ami nincsen. Nem utolsó sorban, de úgy mint aki utolsó a sorban, szóval is, önátbaszósdi (játék). Franya, mondta a főhős az ügyelőnek.

HATÁROZAT

Nevezett (engem ugyan nem) Anyja neve (ne anyázz) Születési helye (opcionális) Születési ideje ( lécci hagyjuk) Lakóhelye (kis híján) a munkanélküli nyilvántartásból 2005. 01. 18 napjával töröltem. 2 példányban, benyújtva, fellebbezhet, illetékes bélyeggel.

INDOKLÁS: NEVEZETT (passzív tegezés !!!) A JELENTKEZÉSI KÖTELEZETTSÉGÉNEK NEM TETT ELEGET. (móricka elképzeli)

Namerhogy. Töröltek. Munkaügyi Központ, tehát nem vagyok. Innentől már nem a fikció jelenik meg a blogban, hanem a fikció fogja írni nevezett blogot. Elképzelem, ahogy összegyűl a város, lakóhelyem, néhány illetékes a szülőhelyemről is ellátogat, midőn a hivatal megragad vasmarkával, a határba visz, előbb lecsupaszít, szurokban , majd tollban hemperget meg, és világ csúfjára megvesszőz. Aztán csak a kaloda.
Me'hogy nekem ez a kötelességem lett volna, hogy jelentkezzek. Bizonyára erre ment ki a teremtés, hogy eljussunk oda, hogy a legszentebb kötelesség, kényesen a szemünk elé táruljon. A jelentkezés. Mit nekem örök erők, mit nekem Mohács is, mit nekem te zordon kárpátok, mit nekem.., akármi. Hatni és alkotni, meg hazát s házat fényre derítenii, ilyenek zsongnak a fejben mindhiába, most megvilágosodhatok, ha akarok, (dirrekt ajánlat), a lényeg a jelentkezés. Attól lesz a világ kerek. Ők megmondták, ez is van. Azt meg én nem mondom, meg mit, és mivel, de, ha nagyon akarják kitalálhatják.

Ha a szem a lélek tükre, akkor keresnem kell a szaknévsorban egy üvegest. Mert bizony reggelente egy malac néz vissza rám. Így vagyok, malaccal teljes.

Boldogok - vagy blogolnak - a lelki szegények. Különös ízű kifejezés. Úgy 30 éve, hogy felkapom a fejem, ha meghallom, valahogy tetszik. Azért az is hozzátartozik mindehhez, hogy a tetszési indexe az értelmezés hatékonyságával, fordítottan arányos. Ha őszinte vagyok én ebből egy kukkot se értek. Ezért hát nem is tudom, hogy érdemes e annak lenni avagy nem. A zavart az okozza leginkább, hogy az elsőbb esetben, mintegy tiszteletdíjként, maga a mennyország van kilátásba helyezve. Ami azért nem piskóta. Zavartan néz az ember fia, hogy akkor most mi van. Hogy ez a rébusz mivégre van. De aztán vége ennek az egésznek, ez ilyen félbemaradt gondolatmenet. Képzavarba torkollok, egy dinoszaurusz vagyok valójában, valaki kiásta a csontjaim (bár ezt ő a legkevésbé sem vette észre) és én mint csont, beleásítok az űrbe.

Útólagosság. Felhívják, vannak olyan szívesek felhívni a figyelmemet, hogy egész egyszerűen azok a boldogok, akiknek minden úgy siklik, (röhögnek mint a fakutya), egyszerűen jön, s ehhez zéró adag önismeret is jár, valamint birtokolja azt, amihez valójában soha nem lesz köze, mert nem lehet)

Így se jobb.

A télvégi depresszió után - ne bánkódjak - jön majd a tavaszi fáradtság. Lesz dolgom bőven. Nem leszek felesleges.

A varázsütés néha akkorára sikeredik, hogy az ember alatta marad. Jó, végül is azt is nevezhetjük otthonnak ami nem az.

Anya, te aztán jól megtanítottál betegnek lenni.

Napok óta morgok. Nem térek a napirendre. A napirendre lehet nézni, rám nem. Végül is megértem. A napok eltelnek, elmúlnek, betemetnek. Aztán újra elő a romok alól, megint kezdeni újra, és nem tudni, hogy az öröm akkor most színlelt e vagy való. Mi nap. A nap egy legenda, nincs bebizonytví, csak sejtve van. Felsejtjük kollektíve az égre. Ráfázunk. Valószínű hogy rá. Közben meg nyarakat ígérgetek, mindegy hogy magamnak vagy másnak. Túl egyszerű ez, azért nem látható át. Hogy lenne, ha senki se lenne, akkor tán megszakadna ez a végtelen ciklus? Akkor már nem gondolnék ilyeneket. Akkor nem írnék, nem olvasnék, nem nőne irreális pattanás a nyüzge felsőkaromon. Nem lenne töbé szükségem a szükségleteimre. Vágyni sem tudnék a vágyaimra. A végleteimet végletesen értelmezném. Ugye ez már a célegyenes - kérdezném reszketeg hangon - és nem akarnék választ igazán, se ilyet, se olyat. Tudnám, hogy a becsukott szem az eleve hiba, te azt is tudnám, hogy nem tudok jobbat. Szeretem tán azt elveszíteni, amihez csak aszimetrikusan volt közöm, fűzött szál, egyáltalán, valaha. Valójában én semmit nem tudok elmondani, valaójában értem, érzem, hogy nincs mit mondanom. Ezért ez a sok fecsegés. Elméletben én vagyok a legnagyobb hajós, és addig nem zavar csak az, hogy soha nem láttam vizet, amíg eltudom képzelni a tengert. Most meg itt álok egy zsebkendővel a kezemben, és fogalmam sincs, hogy a taknyom fújjam bele, vagy éppen integessek. Egyikhez sincs kedvem.

"Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
 Enyém a mult és övék a jelen.
 Verset irunk - ők fogják ceruzámat
 s én érzem őket és emlékezem."

Álmomban azt mondtam; nem lehet így élni.
Most eszméletemben, azt mondom; nem lehet ilyet álmodni.
Sok titkom közül, egy sem alkalmas arra, hogy leleplezzen.
- így marad ? - hova gondolsz ?
Cipődön verbálszennyeződés. Foltok formájában.
(vagy csak lehánytad magad)
Nem győzlek meg, hogy van meggyőződés.
Nincs jogom magamhoz.

Ha engem kérdezel.

Ha engem kérdezel - azt illetően, és illendően - hogy mi foglakoztat, akkor bizony én nem mondahatok mást, mint hogy engem bizony a szerelem foglalkozat. Pontosabban a szerelem miben és kibenléte foglalkoztat. Na most ezt úgy kell csak elképzelni, hogy a mibenlét az egyben kibenlét is, és van az a vízióm a szerelemről, hogy az olyan mint egy rét, ahova az ember, olykor elhív valakit, mintegy vendlégségbe. Kiganézza a portát, a nyugágyon tanyázó porcicáit az öröklétbe küldi. És történetesen ez pont az a rét, ahol az ember egyáltalán nem ismer magára, és szemérmetlenül tud örül neki, hogy már köszönő sem a viszony. Ezen a réten történhetnek balesetek, mondjuk olyan formán, hogy az embert elragadhatja a hév, de ugyanez a HÉV ugyanakkor nem üti el. Azt hiszem van az a mondás, hogy két hévbe nem léphetünk, tán ugyanazzal a lábbal.
Ha engem kérdezel - azt illetően, és illendően - hogy mi foglalkozat, akkor bizony én nem mondhatok mást, mint hogy engem a halál foglalkozat. Pontosabban a halál miben és kibenléte foglalkoztat. A halálban persze az a legrosszab, hogy egyáltalán nem lehet elképzelni, semmi erőltetett metafóragúnyát nem tűr magán, és bármit mondani is róla, puszta okoskodás. Nem lehet mondani rá hogy, egy rét volna, mert a vak is látja hogy nem az. És azt se lehet rá mondani, hogy ne volna, ami ugye a szerelmnél, máris kérdés lehet, hogy van e valójában, vagy csak mérhetetlen magányunkban festjük az ördögét a falra, ennél már szarabb úgysem lehet alapon.
Ha engem kérdezel - azt illetően, és illendőség nélkül, és ez most fontos nekünk - hogy tudom e azt, hogy miért foglalkoztat az ami foglalkoztat, akkor a legjobb esteben is csak bután pislogok ki a fejemből, és valami nagyon átlátszó "ilyen vagyokkal" fogom ideiglenesen helyre zökkenteni dialógusunkat. És mentegetőzni is fogok, meg szégyenkezni, hogy olyan vagyok mint egy ládafiában megtalált Doors dalszöveg, afféle jimmorrison preacox, az első időkből. És ehhez már tényleg valami kell, mondjuk inkább csak úgy, ehhez valaminek a hiánya kell. Valószínű, hogy én ezen hiányok mindőjének birtokosa vagyok, es egyiknek sem a bitorlója. Már nem képzelem azt, hogy egy fenenagy trónon ülnék, és azt sem képzelem hogy tajtékot vigyorgok. Már kizárólag olyanokat képzelek, amilyeneket nem lehet képzelni.
Ha engem kérdezel - azt illetően - hogy mi foglalkozat, akkor azt fogom mondani, hogy engem bizony a dolgom foglalkozat, olyan formán, hogy én a dolgommal dolgozom. És ne akard hogy elmondjam, hogy miárt van az úgy, hogy ha a dolog veszít ellenemben, akkor én miért nem számítok győztesnek, es a döntetlen miért a legnagyobb veszteség. Ne akrad, hogy elmondjam, mert ha valamire nincs, hát erre nincsenek szavaim.
Ha engem kérdezel, akkor azt mondom: kérdezz meg mást, nálam szebbet, jobbat, okosabbat, csak tartsd ki a kezed a szélbe, ne félj, muslica ezerszám kerül.

Az örömbánya zárva van.

Nem csinálok semmit, tehát tetteimmel önmagamat definiálom. Ma is csak éppen hogy...

Hol lüüüüke vagyok, hol sebtolvaj, hol sün, hol szívcsücsök, hol Tubu, hol meg egyszerűen csak Zsé, van hogy -ka toldalékkal. Néha meg papucs orrán pamutbojt. Ülök egy ágon, egy szép ágon, a semmi ágál ellenem. Eközben Picúr, bazi nagyra nőtt.

Állok a kupleráj közepén, a szobámban, minden csupa retek, olyan történelem utáni már a tárgyak elrendeződése is, és motyogok magamban, magamnak, hogy jól meg vagy üresedve, hogy azért veszed így körbe magad. Azért vagy ilyen káoszrezisztens, hogy lemodellezd a valaminek a keletkezését. Úgy értem, végig, résztvenni abban, amikor majd a valami fogja magát, és összetömörödik, ezúttal minden kétséget kizáróan, nekem, csak nekem. Önzeni vágyok, persze, hozzáteszem azt, hogy kollektíve önzésről van szó. A szív meg vagy beleszomododik, vagy saját utat akar, de bekoszolódik. Amikor reggel, az ébredéskor, három univerumot érzek a gyomromban az nem jó, amikor reggel nem érzem azt, hogy ez az ébredés valami késsőbinek a célját szolgálja az nem jó. Tegnap alig csináltam valamit, valami ésszel foghatót, úgy értem, és aztán pedig háromszor is örültem neki, az meg jó volt. Örvendi sincs min, meg hökkenni sincs min. El fog majd múlni, csak egy állapot, ezzel bíztatom magam. Csak súlytalan kitöltése ez is a valaminek. Elfog múlni. A kisebb rossz marad majd itt, az üres. És csak a tied lesz, nem kell osztozkodni rajta.

"..s szeret csak nem nyugtalanul,
 mert ott semmi se üthet ki balul...
 nem nyers és semmi nem avul"

"Mint egy jéggé fagyott állóbüfében,
 úgy jár-kellhetsz, akár egyhelyben állva,
 hökkenni sincs min, meg örvendni sincs min,
 mint az a szárnya zsebredugta pinvin
 a könyvborítón.
 Itt akármiképpen süthet a nap,
 neki már ott az árnya."
T.D.

Úgy kell felfogni, hogy mondjuk az élet, az egy személy, aki semmit nem tud magáról, és kiváncsi arra, hogy élhető e. Mi fogjuk neki bebizonyítani, arra leszünk kárhoztatva,...szóval, leginkább cáfolat vagyunk.

Tagnap Gébé és én,..úgy mint régen, elmentünk világgá. Na, mert két beszari alak vagyunk, együtt meg különösen, tehát az egy órás, páros világgá menés koronázatlan királyai vagyunk, vagy úgy 20 éve. Állandóan azt mondta, hogy ezt nézzem, meg azt nézzem, hogy milyen szép, meg ilyenek. Én meg csak egyre azt hajtogattam, hogy nézné meg a cipőmet, milyen csúnyán be van ázva. Így keveredett párbeszédünk a létezés peremerére. Gébé még azt is mondta, egy óvatlan pillanatban - sose vigyáz - hogy itt nem lehet élni. Nem tudom honnan veszi, hogy máshol igen. Gébé egyébként hülye, de nem lehet rá haragudni. Nem mellesleg pedig, mindent tud a rákhalász szakmáról.

Folyton keres, de sose talál. Egyszerűen nincs értelme nélkülem. Én töltöm meg tartalommal, gondolom, hogy ezt gondolja. Remélem, hogy ezt gondolja. Nélkülem valahogy mindig üresnek érzi magát, félelme, hogy levegőbe se veszik. Folyton keres, de sose talál. A helyem.

Az idő is meg úgy van, hogy hol én ütöm őt agyon,...aztán ha elsekélyesedik a játékmenet, akkor cserélünk. Püfölősdi játék, nagyon klafa. Szügyig ér az adrenalin.

Tegnap, az erdőszélen. Ahol, mondják; nem jó lakni, mert hasogat az embernek a háta. Mielőtt fel a hegyre. Oda is csak félig. Féllábszárig érő hóban. Egy elhagyott birtokon. Három kecske ütötte éppen úgy ahogy az időt. Agyon. Ebben némi cinikus rokonságot éreztem. Vagy rokoni cinizmust. Ahogy mentem, úgy ők jöttek. Mindháromnak istenszaga volt. Azt nem tudom, hogy ők mit gondoltak rólam. De volt az az érzésem, mint ha látnának. Kezemből ettek, valami hülye növényt. Aztán valahogy olyan lett, mint ha valaki hiányozna. Olyan volt teljesen. Aztán az is eszembe jutott, lehet, hogy csak én vagyok. De az nem lehet, azt is gondoltam - majdnem egyszerre - mert én olyan értelemben nem szoktam hiányozni. Ezután jött az eszembe egy arc, de azt is megették a kecskék. Bekell deszkázni a lakást, ajtót, ablakot, nincs mese.

Hol egyszerűnek látszik és borzasztó nehéz.
Hol pedig nehéz és lenéz.
(Na mert az én elnéző és lenéző mosolyom között is néha alig lehet észrevenni a különbséget)

Hogy én mennyire utálom azt leírni, hogy mennyire szarul vagyok. Nem is írom le. Rajtam ugyan ne fogjon ki egy hülye kis mondat.

Kokásnapló - Ma Pepszi.

Invalidblog
Ha az ember érvénytelen dolgokat állít, abban az a legjobb - ha tudja , hogy mindez érvénytelen - hogy nem kell maga előtt restelkednie. Arra még nincsen megoldási stratégiám, hogy miként kell cselekedni akkor, amikor az ember magát érzi érvénytelennek.
(a szaralak kifejezéstől, csak a jó ízlés megóvása okán tartózkodtam) - mert én ilyen tartózkodó vagyok. Jóízléstmegnemittkellperszekeresni.

Tuladonképpen semmi baj nincsen. Vagy olyan vágyaim vannak, amelyek nincsenek, vagy olyannok amelyekre egyáltalán nem is vágyok. Pédának okáért meglepett ma az a felismerés, hogy én egyáltalán, semmí szín altt nem vágyom Bostonba. Aki Boston alatt szimbólumot sejdít ehelyt, az magára vessen. Egyébként meg mindig magára vet mindenki. Én is csak azért nem, mert szerfelett lusta vagyok. Néha már lustának lennni is az. Meg persze olyan mondatok is elhangzanak, hogy én ezzel meg azzal tartoznék magamnak. Ami csak azért furcsa, mert én meg úgy vagyok vele, mint aki befizette jó előre az összes dézsmát, és ezért békétlenkedik. Mindegy is, nem tartozik rám ez. Semmi sem tartozik rám, hozzám meg pláne nem, és úgy fest, hogy ez valamiért jó valakinek. Hogy kinek azt nem tudom, de ha egy rend ilyen megveszekedettül ragaszkodik tulajdon létéhez, akkor arra jó oka lehet. Minden előadásban az a rossz (egyben jó is), hogy a végén derül ki az, hogy ki mibe keveredett. Én meg fecergek a székemen. Balsejtelmem van, vagy mim, hogy unalomba fullad majd az egész, és a pénztárnál hiába reklamálom vissza a jegyem árát, vagy kedvező feltételek mellett cserélném retúrra. Úgy a Hamlet is Telmah. Szóval ilyen kis széttartó analógiám vannak csak. Nem is tudom minek írom én le ezeket. Az igazat megvallva inkább már kacatoknak érzem mindezeket, de ez blog már olyan simán vegetatív, hogy nem találok rá szavakat. Aztán még van az is, hogy valamilyennek mindig kell látszani, mert ha nem látszunk akkor meg nem is vagyunk. Kint meg esik az a nyűves hó, de nem érdekel, nem megyek ki. Gyűlölöm a telet, annál már csak a bundáskenyeret jobban.

Jöhetne egy másik Isten, olyan aki becsül.

Fogásnapló

Ma nem fogtak le.

Fogásznapló

Ma nem fogok.

Olyan vagyok mint egy múzeum. Rendesen, állandó  időszakos kiállításokkal. Harapni lehet a csendet, belém csak tényleg mamusszal érdemes. Gyalogolni. Valahogy szeretem a surrogásukat. A jegyek persze a hallomban állnak. Meg van az a kísértés, hogy valamiről szólnom kellene, meg van az a nehézség, hogy ez a múzeum csak annyira érdekes, mint ahogy a múzeumok szoktak lenni, általában azok. (mondjuk élni nem annyira kezesek) Én vagyok a rikkancs, üvöltök, hogy szenzáció, meg hogy amíg a lelet tart...és a többi ilyet is. De nem hiszem, hogy az évtizedes porokban lehetne gyönyörködni. Viselkedésem tehát belső feszültséget teremt. Egyrészt invitálnék, másrészt van az a felnevelt vádam magam ellen, mindegy hogy hogyan, akárhogy is, csak egy egonepper vagyok. És éppen beetetek. Eladnám a jegyeket, de csak magam árulom el.
Van egy tárló is még, ott foltokat tartok, eddig még mindenki azt hitte, azok odavalók.

Olyan adekvát, hogy az ember látja a blogban a dátumot és ezt mondja: február van. Én pedig éppen annyira szeretnék kiszámítható lenni, hogy e szakavakkal mondjam azt, hogy február van, ..szóval  e szavakat mondom most, ebben a pillanatban, amikor ezt itt én leírom, hogy: február van. Persze a nyelv, az a nyelvjárás maga. És nekem egyáltalán nem baj, hogy én ezt észreveszem, hogy tudatosul a februárság, mert én tavaly ilyenkor egyáltalán nem találtam szavakat az ilyen helyzetekre. Szó mi szó, engem tavaly ilyenkor a február váratlanul ért, meglepett, s így egy kissé le is terített. Voltak ilyen - olyan törekvések, arra nézvést persze, hogy igenis mondjam ki: február, és aki februárt mond, annak könnyebben megy bét mondani is. Tudtam én az, nagyon is jól tudtam, hogy az nem úgy van, hogy harsányan kell mondani az ilyet, hogy éppen megteszi az is, ha halkan. Mert az már majdnem sehogy. Ez évben meg kimondtam, és nem is csak azt, hogy február, hanem még hozzá valami mást is, és beszarás, hogy érthető volt, de kicsit sem az én érdemem. Irtóra elcsodálkoztam, nem meglepő, ha eztán, a februárról majd az ufók jutnak az eszembe. És még valami.
Tanulság pedig nincsen, hacsak nem tekintjük annak azt, hogy vannak olyan februárok amelyeket érdemes néven nevezni, és vannak olyanok amelyeket tudomásul sem érdemes venni.
(Voltak olyan februárok is akik pont hogy nem vettek engem tudomásul)

Szokásnapló

Ma nem szoknya.