sebtolvaj

Fába vésett életjel, mert mondják, hogy az élet: jel. És hát hol a csodában, ha nem fatörzsben (vésve) szerveződnék. Néhány név és dátum említésével kezdődne, és hogy valaki itt meg ott járt, és ezt meg azt szerette, de aztán meg mégsem, és hogy ha egyszer majd rádúnok, a fába vések egy dátumot. És vési is. Aztán fel lenne még vázolva, valami hangulatféle, hogy mindegy ki védi meg az embert magától, csak az számít, hogy fél-e igazán. S hogy van a félséghez egészsége, vagy milye is, szava vagy borsa, vagy sorsborszesze, elrendelése a körökre, és joga, hogy menne csak pörögve. És képe van e, és képe hozzá, hogy bevallja magának, hogy van egy kedvenc élménye, amikor távozik a kéményen, közben negró ízű szavakat majszol. A kéreg alatt, persze a férgek mindent fordítva olvasnának el, mert nem vagyok hatökör (fél tucat jámbor állat), hogy nem tudnám azt, a tükör, mindent egy kissé más megvilágításba helyez, óvakodok hát olyannak látni magam, mint amilyennek nem hiszem, ha egy ferde szem éppen önmagával illet. Mondanom nincs mit. Semmi újat. Ezért beszélek. Egy nyirkos fába van mindez belevésve, a felületen nyálkás csigák basznak, mondhatni művészien. Ez lesz az az erdő, ahol nem ismerek magamra. Ez lesz az utolsó alkalom, amikor úgy ijedek meg, hogy a arcszeszem sem rándul.