sebtolvaj

!!! 4
4 álom egy évben. A takarásból a színpadra löknek, nem tudom a szövegem. Tudni lehet, hogy ez egy nem létező darab, ezért is van ilyen sok darabban, tudni lehet, hogy a nézőtér üres, tapsoncok és/vagy jegyüzérek arcait rejti a sötét. Az én sötétem. Azzal takarok be mindent, mindent ami: különleges. A kiváncsiakat és a közömbösöket. A szenvedélyeseket, a tárgyilagosakat. Az egybeesés az ritka, az összeesés az mind gyakoribb. A szövegemet nem tudom, ezért a vánkosom gyengéden egy tollyút bök fejbőrömbe. Jelzi, az álmomnak vége van. És aztán a plafon, hogy hány álomnak kell mégis véget érni ahhoz, hány álmot kell állatmódra felzabálni, hogy azt érezhesd, a legteljesebb bizonyosággal, hogy mindent megtettél, épp csak a szöveged nem tanultad meg, de egyébként mindent. És mégis és mégsem. Hogy nem volt egy koncept, hogy milyennek is kellene lenned, mert valamilyennek muszáj. Papíron nem, mert ez nem legitim. Még nem az. Hogy tényleg csak annyi, hogy átvágni a téren, hogy a kávés csészével (well) megmelegíteni a kezet (két kézzel, kapaszkodva, vagy is hát ölelve), és nézni a párába fúló lélegzetet. Talán csak ennyi. Azt is szépszomorú szemekkel, ahogy csak lehet. Az örömet soha nem értettem, hát tanulhatom a bánat természetét. Ha meglesz mindez, otthagyom egy kapualjban. És slisszanok. Még beszélek, de egyre halványabban. Már majdnem mindnet tudni lehet, már majdnem semmit sem tudok. Nem sápad, halványodik. Ez tévedés, nem tévedés.