sebtolvaj

Figyelemelterelősdi. Munkálkodósdi. Ósdi. Ásatag, mint egy verem. Egyébként pedig nem. Csak álca, ez a szorgos méh jelmez, mert mindvégig nyomonkövehetőek a miértjeim. Na ez szép kép, ahogy megyek, nagyítóval a kezemben, erőst a földet nézem, és követem a miértjeimet. Azzal próbálnék azonosulni amivel nem lehet, vagyis úgy lehet, hogy elidegenedés vége. Magamtól is, aztán ágytól, asztaltól, szóval csupa olyan holmitól, ami nincsen, nem is volt, és nem is lesz. A vackoktól legelébb. Szörnyű ahogy végig nézzük egymás vergődéseit, ahogy látni lehet egy tekintetben egy kérdést, és pont azt a kérdést amire nincsen válaszom. És akarnám, hogy legyen. Nézzük a vonaglást, a becsomagolt vonaglást, és szakadatlan hazudunk. Néha nem, ez a kegyelem. És akkor jó, néhány pillanatig az. Ritkán érzem. Gyakrabban szeretném érezni. Nem rajtam múlik. Bennem. Aztán, ha látom, vélem látni egy mozdulatban, azt amire az mondanám, igen, akkora pont az derül ki, az a mozdulat nem létezik. Pedig léteznie kellene. Nem tudom elmondani. Semmit sem tudok. Azt a mozdulatot én vizilóálom, az a mozdulat csak bennem van, attól éppen lehetek egyedül is. És nyilván tapintatlan is vagyok. Mert ugyan olyan volt, hogy a szél valami kóbor eszmét dédelgetve, mintegy megfejtendő rejtvényt, a hajat a hajakkal összekeverte, de csak játék, csak az, és egy pillanatig ha játszott vs 15 perc hírnév. De ez a haj a hajjal, ez tapintatlanság, mert a tapintás, akkor az úgy, hogy bőr a bőrön. Pihe a pihén. De ez nagyon bonyolult. Annyira az, hogy még én is értem. Mondhatnám azt hogy ösztönösen, de ez a szót elhasználta valaki. Helyettem, nekem. Sokszor jut az eszembe az(?), aminek nem kellene eszembe jutnia. Sokszor az jut az eszembe. Ami nincsen. Nem utolsó sorban, de úgy mint aki utolsó a sorban, szóval is, önátbaszósdi (játék). Franya, mondta a főhős az ügyelőnek.