Egész úton haza felé azon ment a para,
grízgaluskámhoz van tojás, de hiányzik a dara.

Egész úton haza felé azon gondolkodás,
hogy akkor meg mi lehetett mikor tyúk se tojás.

Egész úton haza felé azon gondolkodok,
ha nem tojik a szemét tyúkja, helyette is tojok.

Egész úton ukulele.

Nem örökre szól ez itt, inkább hogy csak látra, az ember a szívével látna, vagy mifene, de a szája marad csak tátva - ha látni véli egy hajnalon, hogy kinek és miből, mennyi lehet még hátra.

Ott kéne írni ahol senki se lát.

Azt hiszem az emberiségnek egyetlen módja maradt a túlélésre, az hogy gondolkodás nélkül kipusztul. A Dinóknak is hogy bejött ez a kihalósdi, egész jó kis kultuszuk van, világturnéznak, egyebek mellett híresek, respektjük van, tiszetelet és félelem övezi a nem létüket is.
Az eljövendő szép jövőben, egy csigák uralta civilizációban még lehetünk mi is sztárfaj. Jégrevűsítésre, mjuzikelesítésre éppen hogy megfelelő alapanyag vagyunk.

Az még hagyján, hogy kiderül, hogy a csodaszarvas is orosz, de hogy Hunor és Magor figyelmét elkerülte az, hogy egy gépjárművet követnek idáig az nekem nem életszerű. Egyre inkább őshaza párti vagyok. Meg is fogom alapítani a Magyar Őshaza Pártot. A retúr skodaszarvasok már a spájzban vannak. Utána már bármi lehet. Utána már bármi lesz. A bármi én vagyok.

Legjobban azt, amikor az ilyen mondatok szembejönnek:

"A második történetből kiderül, Maki majom miért nem megy iskolába. E kedves állatmese sikerét a remek bábokon túl a könnyen tanulható és énekelhető Nyuszikapitány c. gyermekdal is alapvetően meghatározza."
Engem egészen biztos, hogy ez a dal határoz meg, a Nyuszikapitány, nem viccelek, tényleg, szerves része az életemnek, mind a dallam, mind a szöveg. Tényleg könnyen tanulható, hiszen megjegyeztem.
Leszokóban a cigiről, répát majszolva, gyáva is vagyok, maga a nyuszikapitányság.
Holnap hajnalban jön egy bizottság és a világörökség részévé nyilvánítja majd az éjjeli szekrényemet. Utána már lehet bármi. Utána már bármi lesz. A bármi én vagyok.

BAT (REMI GAILLARD)

Rágharapott szárnyvetület. Turista színű tudatmágnes. Vérnarancsbőrű sötétségmentes szigorkorlát. Hétrét királyfi, zaccromantika, evidencia szpartakiád. Csizmaszirommal szórt gyógyvágóhíd, izomirónia, sportszarkazmus. Manzárdegyetemi paradigmaszaküzlet. Hollókása kerülgetés, vérmúzeumi jobb sorsra érdemes, felhőevés, búvárösztön. Emócióerózió, tíz lelő bimbó. Tíz bimbó lelő. Koca cobana. Szénalma nagytakarítás. Országomat egy hóhér. A hóhért vitte  cica. A Cicát vitte az eukaliptica. Szopogassunk tatai brikettet. Emlékszéklet.

Olvasom, hogy az MSZP(!) szerint a szélsőjobb előretörésének a Fidesz(!) a legfőbb oka. Hát álljon meg az Auróra cirkáló elvtársak, eltetszett az eszüknek menni, itt magasztalják az ellenlábast választások előtt. Nem olyan ügyes gyerekek azok, hogy csak úgy ukmukfukk bedobnak egy érmét a Rassz-o-Mat ótomatába amit még Berlusconi ajándékozott a pártnak, aztán ott kifolyik egy kis nyíláson az ordas, szélsőséges eszme a Kossuth térre ami gőzzé alakul, amit aztán a köz belélegez és macskakövet dobálva vad cigányzásba kezd.
Sokkal többet tesz szerintem a két nagy gagyitévé délutánonként azért, hogy azokban a 8 általános oskolát végzettekben akikben még volt némi kétely afelől, hogy létezik olyan cigány aki nem kretén, nem alkoholista, nem antiszociális, azokat meggyőzze az ellenkezőjéről.

Ott az a város és nincs is benne élet, de lélegzik és senki sem halott. És elszaladnak a teszkóba, hogy legyen szabadidejük, szabadidőruhát húznak aztán megveszve megvesznek benne egy másik szabadidőruhát, mondom, az a város egy fekete lyuk. Az egyik szabadidőruhában veszik a másik szabadidőruhát, és nem töprengnek olyanokon, hogy a mackóalsót majd ki viszi át. A túlsó partra, a vesztébe tartva, szabadidőruhában. És vasárnap a garázsból kiállnak, lábbal nyitják ki a szárnyas ajtót, szabadidőruhában, szabadidőben, az első emeleten már kelkáposzta gőz keletkezett hiszen a Juridáné, vasárnaponta kelkáposztát főz, szabadidőruhában.
Amíg a Jurida lent a garázsban a falra ragasztott fedetlen kebleket számolja már sokadszor újra, szabadidőruhában, vödörben vizet hoz, aztán kefét, lemossa a gyalázatot és ordít le már a Gizi: Lajos kész van az ebéd, mindenki örül, mosolyog a Suzuki. Kéne egy hatalmas nagy szabadidőruha, amibe belefér egy város vagy egy ország, és éreznék azt az egymás melegét, hogy ki hogyan és ki kire izzad, szóval csak azt akarni tudni, hogy van e fény. Az alagút vége szabadidőben, és azt nézni egyre, hogy van ott fény bőven, csak legyen hozzá elég szabadidőruhánk, szabadidőnk. Szabadidőruhában, szabadidőben, panelkánaán.
A Hon ott van, hol otthonka van.

Az egyik mondja a másikának, hogy a másik hogy legyen a másik másika, olyan, amilyet az az egyik elképzelt, és az a másik az nő legyen, és nem valami bácsika. Az ember is mondja a sok majomnak, hogy ne úgy, hanem csak inkább így csináld, az éhes is mondja a szomjazónak, hogy így még itt ember nem zihált. Az élő is mondja a sok halottnak, elmagyarázza, hogy élni kell, a sírásó mondja Ikarusnak, hogy miként kéne repülni fel. A gyerek is mondja a félgyereknek, a békegalamb a fegyvereknek, oltja ki egyik a másikát. Mondja az egyik a másikának, hogy az este az reggel, és a szív helyetti kék üreggel, nincs mit tenni, mint két üveggel éhgyomorra, az nem gomorra, így vássa egyik a másikát. Az egyik vásik, míg amaz ásít, liftajtó csapódik.
Aztán a másik is mondja az egyikének, hogy mit hogy nem kéne, és mióta nem az, ami nem is, a másik is mondja az egyikének, hogy van itt egy ének, de az is hamis.
A másik is mondja az egyikének, a másik is mondja a másikának, az egyik is mondja az egyikének, az egyik a másikát lassan megfojtja, a másik persze az egyiknek foltja, de együtt járnak le zsákért a boltba.

"Szia Bandikám, Sári néni vagyok. Hogy van Katika? Csókolom, nem A Bandi vagyok. Hanem ki? A Bandi fia. Kicsoda? A Bandinak a fia. Nem jó számot hívtam? De jó számot tetszett hívni. A Katika otthon van Bandi? Nincsen, nem a Bandi vagyok. Ki vagy? A Bandi és a Kati fia. Jaj, biztos emlékeznem kellene rád, de nem emlékszem. Én emlékszem a Sárika nénire, semmi gond, rég volt.
Tudod ilyen alzheimer kórom van, hülyülök, mindent elfelejtek, nem emlékszem rád sem, kimaradnak dolgok. Hát sajnálom. Mit mondasz, nem hallok, süket is vagyok. Csak azt mondtam Sárika néninek, hogy sajnálom, hogy betegnek tetszik lenni. A Bandi hol van? A Bandi is kórházban van, múlt héten rosszul lett, bevitte a mentő a kardiológiára, most ott van. És a Katika? Katika pedig egy otthonban van, ott gondozzák, mert annyira beteg már, hogy a Bandi sem tudja ellátni. Jaj, hát ez borzasztó, mindenhol csak a betegség. Az a színész is meghalt, hallotad? Nem jut eszembe a neve. A Bujtor? Igen az az, látod mennyire hülye vagyok, az se jut eszembe, hogy ki hal meg. Hát sajnálom a szüleidet, de azért annyit mondj meg, hogy nem múlik egy nap, hogy ne gondolnék rájuk. Jól van Sárika néni, megmondom. Jó, mondd meg, de ne felejtsd el. Szia kisfiam, azért mondom így mert nekem a kisfiam vagy, tudod. Az istenke segítsen meg titeket. Csókolom Sári néni."

Egész végig azzal telik hogy az egyik a másikának mondja, hogy hogyan csinálja egyik a másikát. Mohó vággyal a tekintetében mondja egyik a másikának, baldahinos kirakatok előtt, hogy hogyan vágyjon egy kirakaton túli egyik a másikát . Az egyik mondja a másikának, hogy hogyan kell élni és hogyan kell halni, egyik a másikának. Az egyik éli a másikáét, a másik meg halja az egyikét. Az egyik mondja, hogy hogyan igyál, hogyan egyél, hogyan ne és hogy miért, így mondja az egyik a másikának. Az egyik mondja a másikának, hogy definiálni kéne az egyiknek a másikát.
Az egyik a másikának indokolja, ahogy egyik a másikét miért kell így másikozni neki az egyikét.

Detektivbyran - Om du motervarg

Jó napot kívánok, A Gazdasági Világválság Bt és a Global Warming Kft megbízásából hívom. Ne kérdezze, nem direkt lettem marketinges a Passzát fújt ide az irodába aztán itt ragadtam. Igen, a Passzát Lajos, igen akinek a nikkelszamovárgyára is van, de ez most nem érdekes.
A telefonkagylóhoz celluxosztam a kezem, és egy néhai lovon ülök. Csak az iránt érdeklődnék öntől, mint a társadalom egyik reprezántánsától, hogy a társadalom kellőképpen van e beszarva, hogy ez a kettő apokaliptikum itt fenekedik magukra a társadalom tagjára, mint egyfajta szociális pestis.
Szeretném ha legalább arról tudna számot adni, hogy legalább meg tetszenek lenni ijedve. Nehogy ámítsa magát azzal, hogy a tudomány a hit, vagy akár művészet viszi előre a világot, egy nagy frászt. A félelem az ami igazgat itt mindent, ezért van az, hogy gyakorlatilag mindig az e félelem által kitaposott kényszerösvényen halad a kényköves pokolba bele minden. Kényszer ez az elejétől fogva, na ne mondja, hogy nem tudta. Az irány egészen bizonyos a legelejétől fogva, de azért jó lenni jól landolni, tudja.
Jó lenne nekünk tudni, hogy holnap mit mondassunk be a televízióba, tartunk tőle, hogy a kedves társadalom kezd elfásulni, a féléves mummus-zárszámadáson 30%-al csökkent közijedtség szintje.
Tessen egy kicsit beszarva lenni, kérem önt. Lássa be, az is egyfajta egyensúly, ha ön fél. Tessen többet sírni, ha nem teszi el fog szikesedni az országunk, és nem mi leszünk az okai, időben szóltunk. Nem jókedvükben ijesztegetjük önt, minden könycseppre szükség van ilyen ínséges időkben. Azok akik otthonukban sírnak és nem köztereken, tehát a feketesírókkal szemben nem leszünk kíméletesek, ezt úgy értse ahogy mondom. A tagállamok közt sereghajtók vagyunk a humánöntözésben, szankciókon gondolkodik a Szovje..., az Eu. Tessen felvenni hiteleket, és tessen sírni. Klímapolitika, érti. Na csak ennyit akartam, viszhall.

Reggeli zajok bentről. Nagyon zajok, hadovációk, álomháztartási hiány. Már látom a fényt az alagút-wc-n. És abban a megvilágításban olybá tűnik nagyon, hogy a valami hazudva van, legalább is ferdítve, torzítva, díszítve, maszatolva, de akárhogy is legyen kurzívba tehető. Na már most ha a valami nincsen, illetve csak mondva van akkor a semmi megléte és kérdésessé válik.
Itt dagonyázunk tehát a nemistudjuk mibe, az egész egy folytonos stratégia fesztivál, információ szőnyegen.
Zsigerből tudja mindenki, hogy az is jó ha már sejti a kérdést, nem még tudni is a választ.
Szóval helyesbítenem kell önnön zajaimat, már sejtem a lényt az alagút-wc-n.
Álomalapítás, álomhamisítás.

Egy atlasz világtérképén Oroszország és Brazília zöld színű. Magyarország sápadt sárga, de Grönland is ahogy Türkmenisztán és Kolumbia, Chile, stb. Lila országok: Venezuela, Burkina Faso, Románia, Franciaország, Svédország. Rózsaszínű Kanada, Nigéria, Irán, Ausztrália, stb.
Egy hete töprengek a rendszeren, mármint, hogy melyik miért, nézegetem az atlaszt, keresem az analógiákat. Nem haladok.
Viszont világ újra felosztását színek szerint kellene végezni. Lehetnének ilyen jelmondatok, hogy "Világ sápadt sárgái egyesüljetek", vagy "Ha rószaszín velünk, ki ellenünk" és még azt is, hogy "Országomat egy világosbarnáért" (Norvégia, Algéria, Szaud Arábia, Peru belőlük csak négy van összesen, de elég rossz itt a világítás).
De nagy politikai konferenciát is lehetne rendezni "A nagy Narancssárga Csúcs" címmel. Vetésforgóban lennének a különböző színek gyarmati államok illetve elnyomók.
A szlovákok pedig hevesen tiltakozhatnának az ENSZ-nél, hogy vegyék semmisnek zölddé válási kérelmünket, mert erre a törekvésre nem tekinthetnek másképp, mint területi követelésre. A vetélkedő műsorban lehetne az utolsó, mindent eldöntendő kérdés amin elbukja a játékos az ötszázezerszázbilliócsilliárdot, hogy milyen színű Vietnám és térne haza megszégyenülten egy nyűves turmixgéppel.
Színtévesztők közt a félszemű is király lehetne.
Nagyon fejlett európai országok emberjogi aktivistái gyújthatnák fel magukat a parlamentek épületei előtt Bhután narancssárgátlanításért.
Persze, lehet hogy mindez véletlen, és mondjuk aki rajzolta a térképet az így önkényesen beszínezte az adott országot és nem kérdezett meg senkit, se királyt, se miniszterelnököt, se gerilla vezért, de még vallási vezetőt sem. Hanem csak úgy ment a saját feje után és nem lehetett tiltakozni, hogy mi nem akarunk sápadtsárgák lenni, a lila tetszene, abból tetszene ki a magyarságunk maga, de nem szeretnénk összeolvadni kartográfiailag a szlovénekkel, tessenek őket egyúttal is átszínezni, színnel telítettek lennének még a határvillongásaink is, hát nem mindenki erre vágyik a kolbászkerítés után egyből.

A világ csupa meggondolatlanság, csupa esetlegesség, hát nem csoda, hogy nem lehet eligazodni benne, rajta.

Képelemzés rovat:

A vájt szeműeknek rögtön feltűnhet, hogy egy fényképet láthatunk. A színek hiányát gondolhatnánk művészi eszköznek, valójában CF kártya  kapacitáshiányának magas szintű problémamegoldásával van dolgunk. A kép értelmezéshez elkerülhetetlen a kép bal alsó sarkában látható kislány alakja és annak felismerése, valamit a jobb felső sarokban látható babakocsi. A fotók iránt rajongók figyelmét bizonyára nem kerülte el a repedésekkel terhelt beton talapzat, mely azt hivatott érzékeltetni, hogy a beton olykor megrepedhet és meg is reped.
A fotó szemrevételezése alatt az olyan jellegű önmarcangoló kérdések mint a melyik volt előbb a lány vagy a babakocsi, esetleg a beton, minden esetben téves végkövetkeztetésekhez vezethet, éppen ezért ettől műértői gonddal tartózkodni méltóztassunk.

Összegzés: A képen egy ülő kislányt láthatunk, háttérben babakocsival, és ez szóról szóra meg is egyezik a kép esztétikai mondanivalójával, azaz; bizonyítást nyert az a tény miszerint lehetséges, hogy egy pierkarden babakocsival a háttérben kislány üljön a megrepedt betonon.

Elalvás előtt megpróbáltam elképzelni a jövőt. Elképzelni csak olyasmit lehet ami nincsen, ezért a jövő az jó alapszósz összeragacsozni az éjszakát. Van egy elképzelésem arról, hogy az elalvás előtti gondolatoknak tömege van, olyan tömege, hogy mérlegre lehet rakni. Egy egész városé, egy egész országé biztosan meg van vagy 10 deka is. Kvóták lennének kiosztva, hogy a város egyik fele a múltba révedjen, a másik fele jövőt vázoljon, a jelenről nem érdemes, mert az mocsaras massza mindég, meg van is.Reggel pedig a forgalmas csomópontokon lenen egy mérleg, amit az Álomtömegügyi Minisztérium helyzne ki. Egyszerű digitális szerkezet lenne, az embereknek 30 centiméter távolságból kellene megrázni a fejüket, jobbra és balra, úgy mint amikor azt jelzik, hogy nem.
Az álmokat nagy zsákokban szállítanák a minisztérium pincéjében található Hombár galériába.
Ott összeadnák az adatokat. A jövőről álmodók álmának tömegéből kivonnák a múltról álmodók álmának tömegét. Aztán abból kiderülne, hogy van e haladás és haza.
Tegnap elalvás előtt megpróbáltam elképzelni a jövőt. Mivel többször beletört a bicskám az alapoktól kezdtem. Mondjuk, hogy barna inkább, vagy ekrü, hogy dúr vagy moll, hogy keserű vagy sós, hogy keddre esik vagy péntekre. Aztán innen egy kis szökellés az elképzelt jövőbe belehelyeznem magam, körülvenni magamat a leendő vannal. Kis porszívózás, üres üvegek visszaváltása, tüdőszűrés, szóval a jövő otthonossá tétele.
Aztán pedig azon gondolkodtam, hogy van e akár egyetlen dolog is széles e világon amihez értek, na jó, nem értek de legalább konyítok és akkor ennél a résznél belealudtam az egészben.
És ma egész nap az van, hogy bele szeretnék aludni valamibe.

Ember vagy-e vagy csak kecske? - kérdezett a kecskerágó. Nem feleltem, hisz kezemben láthatta, hogy szúró-vágó eszközöket szorongatok, bozontokat bozongatok. Hanem az a sok zöld levél őriz-e még itt-ott  lárvaszín permetlében áztatott levéltetű titkot? Kecskeként is azt írom csak, ami éppen nincsen, és így válik valóra, ilyenkor ember és növény ugyanazt érzi, hogy sok betűnek lehet most félkövérni valója.

Felszállni a Muszka téren egy Tátra típusú villamosra az világélmény. Fent a fedélzeten az édes kárpit szaga keveredik az ázott farostlemezével. Édes mindenestől. Kádárista vidámpark, illatemlék koncentrátum. Rezervált gyerekkor hamuba sütve, egykomponensű szintézis. A komponens én vagyok. Ettől a szagtól bármi megtörténhet. Ettől a szagtól történik meg tulajdonképpen a bármi. Ez a szag, becsülettel állíthatom a bárminek előfeltétele, szétválaszthatatlan ok-okozat.
És veszem is észre, ahogy halad a villamos a sínen, mellette csak semmi. Pontosabban levegő, és csak 1000 méterrel alattunk az utca. Fel lehet ismerni mindent, makett mamut, makett liget, makett híd és makett sziget. De ne ragadtassuk magunkat odáig fantáziavilágunk fagylaltkelyhében, két gyertyát tartva a tűzben, hogy a villamos huss az egekbe fel, mert olyanra ne ragadtassa magát senki, épp az új évezred svédasztalának felzabálásához felgyűrt ingujjal , minthogy egy hentes veselkedve neki.
Nem, a valóság ennél sokkal jobban ragaszkodik önmagához, az utcák süllyedtek le - ki lehet számítani - pontosan 1000 méter mélyre. Ez nem akadályozza az embereket , hogy fel- és leszálljanak, észre sem veszik, kinyílik az ajtó, leszállnak és mennek le egy láthatatlan lépcsőn budai otthonaikba, ömlenek le az égből egészen a bejárati ajtóig, ahol a kulcscsörgést kővetően mellre szívják az intimitást. Fáradtság-mezt visel mindegyik, hozzászépülnek az estéhez. A Margitsziget e napon férfiparfüm illatú, de ezt sem veszi senki észre, különösen nem az a szappanopera mosolyú nő, aki átellenben ül nekem. Sokszor mondja el mongúz pofácskájú barátnőjének, hogy ő most már leszáll. Így mondja_ leszállok, ennek a villamosnak nincsen végállomása, szüntelen megy, nincs időm nekem erre, mondja a mongúznak, és a mongúz csak bólogat, de nem mond semmit, látszik rajta, hogy ő sem hisz a végállomásban. Pogányjárat. Itt ülök rajta, nem is tudom, mit gondoljak, lehet hogy tényleg nincsen végállomás. Ha így is van, azért én szeretném azt, hogy ebben az elmére veszélyes kádárista illatfelhőben ez a villamos mégiscsak elmenne valameddig. Valaminek a széléig.
Amikor ez jut az eszembe, úgy érzem, képes lennék elmosolyodni, alattam az 1000 méter mélyen elernyedt várossal a valami szélén.
Velejéig romlott rendszerek csecsszopói vagyunk, az eszközeink vállalhatatlanok, a kompromisszumaink nemtelenek. Nem leszünk mi említésre méltók, mibenvalónk  is csak úgy értelmezhető, ha a villamoson maradunk egészen addig, amíg az egy zajkanyarral a széléig megy a világélményeknek, és végre kiderül, hogy tényleg nincsen végállomás. Az orrba pedig beleköltözik - nem örökre, de jó sokáig - az a mindent betakaró édes illat.
A mongúz meg meghallja, amit gondolok. Maga itt nosztalgiázik, látom. Méghogy édes illat, méghogy valaminek a széle, méghogy parfüm illatú a híd, méghogy láthatatlan lépcsőn ömleni le. Hát vegye már észre, ez dögszag. Nézzen ki, hajoljon csak ki az ablakon, és ne csak azt lássa, amit látni akar. Szippantson bele, lélegezze be Budát. Édeskés szag, hozzá tartozó macskatetem. Posztkádárista halálillat. Mindjárt le kell szállnom. Nem érdekel, hogy van-e végállomás. Még ha dologtalan is vagyok, itt van dolgom, itt vannak a dolgaim.

Humánerő-meghajtású poszt posztgenerátor. /erősen kontroll alatt tartott (a)verzsön/

Pajtamolyra száradó káposztapaszta, miként hajnalrozsdaszín párnamosoly. Szájfénykalkulátorba igen és azta, látra szorult jövőtapasz, mellesleg medvétlen szellőztetés. Venyigehombár és szélbarázda, teflontudatú tavi felhő, egy részletbe képzelt valhalla pásztor, szűgysamponunkba most csorba merült. Szobafarkasok félacsarban kanyargó anyagróf szerte billen, szakadékharcosba oltott keretremény olvad rá látszati szomjregényre. Halszatyorban kocsonyavéglet, szaniterernyő mentési kedve pufferizomban a légtárgyalás, sorsos tokány terctett bálahalom, hálatrade és társa Esti Kornflakes ott találkozik véletlenszerűen a Boncz Idával, asztali port idogálva. Mekka az egyben, mint vörhenyidegben, lakatszandálhoz így iszonyul konk réti Gréti, talpa alatt fütyül a péti só ami kibékít, pátok, apátságok, anyátok. Csabagép, zaba királyfi, skodaszarvas, pártbizalmas fénykarizma, lét végén bégetett vasi kultharang, vásó apa. Csetteg ide és veszi a szedtét, rémimában noha véghuzatban dúdoló leletmámor, tompahatású szülcsatorna, ahogy dentálkopf mondta térfél tekén: a szájpadlásban bízik a pláza, felkel a nap és vele a háza, ha látod amottan légyszíves ember - és köztünk maradva örök remember- szolgálj ki minden világvevőt.

Az ember, vagy bárki, ha belépett az áruházba, rögtön a Zsuzsát látta meg. Zsuzsát, a szemfelszedőt. Egyszer egyméteres kis fülkéje volt fából és a melle alatt kezdődött valamivel az üvegrész, a vevők felőli oldalon az üvegen kis fél kör alakú lyukat vágtak. A Zsuzsát nem is Zsuzsának hívták, hanem Fekete Icának, csak nem tetszett neki a kapott neve. Jobbra, szebbre vágyott, valami olyasmire, amilyenek a tv-bemondónőknek van, és ezért mindenkinek úgy mutatkozott be, hogy Zsuzsa vagyok. Szőke volt, de nem eredetileg, a hajával is úgy volt, ahogy a nevével. A Szőke Zsuzsa, így szólították a kollégák az áruházban, ha szólítani kellett, de többnyire nem kellett szólítani. Azért is lett szemfelszedő, a viszonylagos függetlenség miatt, és hogy e részleges függetlenségből adódó magányából a mazsolás részeket kicsemegézhesse. 
Zsuzsa nagyon sokat adott  külsejére, de ezért nem szólta meg senki, különösen nem az áruház női alkalmazottai, különösen azok nem, akik már rég elhíztak és visszeres volt a lábuk. És az ilyen, lássuk be, ritkaságszámba megy. Zsuzsa ficakja volt az áruház közepe, elnézték hát neki a túlzott kozmetikai öngondoskodást - lévén ő ott egyfajta totemoszlop -, még a nagyhangú Haczukáné is a cipőosztályról, pedig ő nemcsak nagyhangú volt, hanem trampli is. Haczukáné másodmagával vezette a cipőosztályt, a Balázsiné Erzsivel, azaz Böbével. A Böbét szerette a Haczukáné, mert a Böbe rettentő bamba volt és sápadt, ebből a Haczukáné már az első nap kihámozta, hogy jól irányítható és engedelmes munkaerő. A Böbe olyan bamba volt, hogy még sose udvarolt neki senki az áruházból. A méterárus Janó sem, pedig annak akkora volt a libidója volt, hogy már szinte látszott. A Haczukánéra is fente a fogát, el lehet gondolni. A nyeszlett Janó a barna köpenyében, meg a trampli Haczukáné fapapucsban. De  Böbe, mentségére legyen mondva, nagyon értett a cipőkhöz. Jobban mondva nem is a cipőkhőz, hanem hogy melyik cipő melyik emberhez való, az ilyenhez nagyon értett a Böbe, már ha nem bambult el.
Nem volt nehéz dolguk egyébként a cipőosztályon, 20 fajta női, 12 fajta férfi, és 4 féle gyerekcipőt tartottak folyamatosan a kínálatban, ezen felül még magasszárú és félcipő jellegű posztómamuszokat a nyugdíjasok miatt, ezeket is csak kizárólag fekete színben és cipzárosat. Szerettek a cipőosztályon dolgozni, amikor megérkezett az első fröcsitalpas cipő az áruházba, egész lázba jöttek, jártak körbe az áruházban, mutogatták minden kollégának, még az Endre bácsinak is, akiről lehetett tudni, hogy lenézi a cipőket. Ő a felsőruházati osztályon dolgozott, megvetette a cipőket, azokat, is akik cipőt árultak, és azokat is, akik cipőt hordtak. Endre bácsi nyugdíjas volt már, csak nyáron dolgozott, mert tényleg nem hordott cipőt, szandált és papucsot még igen, de cipőt már 24 éve nem húzott a lábára, ez történetesen egybeesett azzal, amikor megözvegyült. Amikor meglátta az áruház előtti villanyvezetékeken az első fecskéket augusztus végén, ő bement a főnökhöz és mondta is, hogy elmegy haza, késő tavasszal, amikor már ismét lehet szandált húzni majd jelentkezik, mezítláb mégse járhat be dolgozni. A Járinka igazgató úr ezt minden évben tudomásul vette, megrezdítette a szemöldökét, és azt mondta, jól van Endre, de tavasszal visszavárom. És úgy is volt. Az Endre bácsi már nem annyira szerette a felsőruházatot, mint a Haczukáné és Böbe a cipőosztályt. Azt szerette inkább, hogy ért hozzá, hogy ő bárkire ránéz, megmondja a méretet 10 méterről, úgy hogy az egyik szemét még be is becsukja közben. Azt a tudatot szerette, ami belülről bélelte ki őt, nevezetesen, hogy ha ő nincs, akkor a ruházati osztály megszűnik ruházati osztálynak lenni. Ez később azonban nem igazolódott be, de a végzetes szívinfarkusából kifolyólag  Endre erről sosem szerzett tudomást. A Vajas Margó lett később a ruházatis vezetője, de minden maradt a régiben. Az áruház közepén ugyanúgy ott ült Zsuzsa a kis fülkéjében, stoppolta a szakadt harisnyákat. Voltak olyan idők, amikor a világot csupán a harisnyanadrágok felszaladó szemei tartották össze, bár erről senki sem tudott semmit az egész világon.

Az ember vagy bárki, ha belépett az áruházba rögtön a Zsuzsát látta meg. Zsuzsát a szemfelszedőt. Egyszer egy méteres kis fülkéje volt fából és a melle alatt kezdődött valaivel az üvegrész, a vevők felőli oldalon az üvegen kis fél kör alakú lyukat vágtak. A Zsuzsát nem is Zsuzsának hívták hanem Icának, csak nem tetszett neki a neve, jobbra, szebbre vágyott, valami olyasmire amilyenek a tv bemondó nőknek van, és ezért mindenkinek úgy mutatkozott be, hogy Zsuzsa vagyok. Szőke volt, de nem eredetileg, a hajával is úgy volt ahogy a nevével. A Szőke Zsuzsa, így szólították a kollegák az áruházban, ha szólítani kellet, de többnyire nem kellet szólítani. Azért is lett szemfelszedő, a viszonylagos függetlenség miatt, és hogy e függetlenségből fakadó magányból a mazsolás részeket kicsemegézze.  Zsuzsa nagyon sokat adott  külsejére, de ezért nem szólta meg senki, különösen nem az áruház női alkalmazottai, különöse azok nem akiknek visszeres volt a lábuk. Zsuzsa ficakja volt az áruház közepe, elnézték hát neki a túlzott kozmetikai öngondoskodást, még a nagyhagú Haczukáné is a cipőosztályról, pedig ő nem csak nagy hangú volt, hanem trampli is. Haczukáné másodmagával vezette a cipőosztályt, a Balázsiné Erzsivel, azaz Böbével. A Böbét szerette a Haczukáné, mert a Böbe rettentő bamba volt és sápadt, ebből a Haczukáné már az első nap kihámozta, hogy jól irányítható. A Böbe olyan bamba volt, hogy még sose udvarolt neki senki, de mentségére legyen mondva nagyon értett a cipőkhöu. Jobban mondva nem is a cipőkhőz, hanem hogy melyik cipő melyik emberhez való, az ilyenhez nagyon értett a Böbe, már ha nem bambult el.
Nem volt nehéz dolguk egyébként aciőosztályon, 20 fajta női, 12 fajta férfi, és 4 féle gyerekcipőt tartottakfolyamatosan a kínálatban, ezen felül még magasszárú és félcipő jellegű posztómamuszokat a nyugdíjasok miatt. Szerettek a cipőosztályon dolgozni, amikor megjött az első fröcsitalpas azárúházba egész lázba jöttek, jártak körbe az áruházban mutogatták minden kollegának, még az Endre bácsinak is, akiről lehetett tudni, hogy lenézi a cipőket. Ő a felsőruházati osztályon dolgozott, megvetette a cipőket, azokat is akik cipőt árultak, és azokat is akik cipőt hordtak. Endre bácsi nyugdíjas volt már, csak nyáron dolgozott, mert tényleg nem hordott cipőt, szandált és papucsot még igen, de cipőt már 24 éve nem húzott a lábára, ez történetesen egybe esett azzal amikor megözvegyült. Amikor meglátta az áruház előtti villanyvezetékeken az első fecskéket augusztus végén ő bement a főnökhöz és mondta is, hogy elmegy haza, késő tavasszal, amikor már ismét lehet szandált húzni majd jelentkezik. És úgy is volt. Az Endre bácsi már nem annyira szerette a felsőruházatot, mint a HAczukáné és Böbe a cipőosztályt, azt szerette inkább, hogy ért hozzá, hogy ő bárkire ránéz megmondja a méretet 10 méterről, úgy hogy az egyik szemét becsukja. Azt szerette, hogy nélküle megáll a felsőruházat osztály.

Ez a legflexibilisebb ünnepünk. Volt ez már az én emlékezetem óta az új kenyér ünnepe, alkotmányunk ünnepe, szent istván ünnepe, most meg egyensen az ország születésnapja. Há' hogyan, feleim? Milyen egy fos marketing duma ez. Még elhiszem, hogy torta is lesz, rajta fele-fele arányban nemzeti színű és árpdsávos gyertyákkal és azokat besenyei péter fújja el majd menetszéllel. Színtiszta dadaizmus és ide nagyapámat kell idéznem szó szerint: meg a faszom. Jövőre lehetne majd olyat is, hogy májusban kiírni egy pályázatot, hogy mi legyen az ünnep neve az évben, én a repülőgépes - tüzijátékos látványos faszoskodás ötletemmel bizonyára a sereghajtó lennék. Jövőre ki lehetne tüntetni nemecsek ernőt, mazsolát és manócskát  és rehabilitálni mekk eleket végre. Valamelyik balaton parti település 19-én rendezte meg a tüzijátékot, olyan jól vette észre az erre irányuló népigényt és volt is hozzá bátorsága megvalósítani. Az indexen is lehetne szavazásokat tartani a következő kérdéssel; akarja e ön, hogy augusztus huszadika április negyedikére essen. Aztán a választásokat megelőző évben illik odatenni valamit az asztalra, mert Bözsi néninek csak az eszébe jut a szavazófülke félhomályában, hogy de szépen pislákolt a görögtűz anno, igaz nem nagyon tudja majd, hogy ezt kinek is köszönheti, de tökmindegy. Megállta zidő.

Méretei alapján keresztény gombfocinak gondolná az ember, de hűtőmágnes. Nagyon mosolygott az eladó nő amikor a pultról a favoritokat válogattuk.

Nincs (mindig) karikás szemem, nem vagyok kazár és nem hordok bőrgatyát. Aztán eddig is tart nagyjából az önazonosságom. Mert ha nagyon akarom, akkor sem tudom felbaszni magam egy turulmadár szobron és nem tudok felháborodni egy meleg felvonuláson. Pusztán az árpádsávos zászlónak csekély esélye sincs arra, hogy a politikailag korrekt részemben - ha van ilyenem - számottevő károkat okozzon. Nekem, hogy tótavé vagy bayerzsolt az tökre ebenguba.
Viszont kurvára zavar, hogy a fentebb említett vagy-vagyok-ba mégis bele  vagyok kényszerítve és nem éri azt mondanom, hogy és-és.
Ezért tessenek hozzájárulni a kedves társadalomnak, azaz önöknek, hogy társadalmon, azaz önökön kívüli lehessek. Rajtam belül álló okok miatt.
Lécci, lécci, lécci - ahogy Lenin is mondta.

Aztán a múlt mindig jól alakul.
Az lesz belőle, ami lehetett
volna, amit az ember szeretett
volna - s szeret, csak nem nyugtalanul...

Próbálok rájönni a jelenségre. Néhány éve születtek meg az elsők, az a generáció, akik életének első része jelentősen túl lesz a weben dokumentálva, képpel, filmmel, hanggal, síppal, dobbal, nádihegedűvel. Egyikük sem jószántából lesz médiaszereplő valamelyik videó megosztón, urambocsá' blogon, a szüleik döntenek úgy, hogy megmutatják a világnak az első taknyolást, az első vegyes táplálkozás eredményezte egészséges kakker kivitelezését a zenélő bilin, az első értelmes szót, szóval csupa olyan intim dolgok kerülnek közre, aminek a terepe eddig a család volt.
És hogy hat-e erre az intimitásra valamiképpen majd később, hogy egyáltalán nem intim, mert az gyakorlatilag a nagy nyilvánosság előtt zajlik. És nem lesz-e kínos majd később nekik, hogy kamaszkorukban számtek órán körlevelekben küldözgetik a róla készült, egykor viccesnek szánt képeket, videókat az idióta osztálytársaik. Én nagyon rühelleném az utána következő nagyszünetet, bizonyára sokuk fogja is, szar lesz majd csajozni, pasizni. Vélhetőleg nem lesznek nagy tragédiák ezekből soha, kicsi és szubjektíve kínos dolgok lehetnek. Lesz majd gondolom nekik is egy időszakuk, amikor minden, ami volt, az ciki lesz jó néhány évig, de ezek a hülye képek meg ott fognak akkor is rohadni egy szerveren, hogy a rohadék ellenlábas osztálytársak megtalálják.
De egyszer felnőnek majd ezek a gyerekek és nem hiszem, hogy előfordulhat olyan nagy fordulat addig, hogy ebben az országban egyik percről a másikra ne változhatna buzivá, zsidóvá, négerré, vagy akármivé ami elítélendő, ha van hozzá elég politikai akarat. És szerintem ilyen esetekben többnyire mindegy, hogy mi keveredik elő az internet stelázsijáról, bármi alkalmas bántásra még egy gyerekkori kép is. Meg ugye az is kérdés, mivel viszonylag új jelenségről van szó, hogy meddig tart a folyamat, hogy az óvodai ballagást azt még felteszik, de a gólyabált azért már nem. Meddig tart a dokumentáció? Úgy veszem, erre rá lehet szokni, és lehet hogy lesznek anonim videófeltöltő önsegélyező klubok. Addig értem, hogy az embernek születik gyereke és akkor elküldi a rokonságnak másodunokatestvérekig menően az összes létező bizonyítékot, hogymittudomén Petike felült, ezzel még együtt is tudok érezni, de ilyesmire alkalmas a mail intézménye. Azt az érzést nem tudom megfejteni, hogy mivel több vagy másabb az, amikor hellyel -közzel  teljesen ismeretlen emberek reagálnak életünk értelmére, mint ha közvetlen környezetünk. Vagy az van , hogy sok helyről szeretne kapni a szülő pozitív visszacsatolást. De a visszacsatolást ő kapja, nem a gyerek, ő életkoránál fogva nem képes megérteni. Ha így van, akkor a gyerek mindössze eszköz, a szülők kapcsolati hálójának az abroncsa. Aztán, hogy mindent képekben rögzítünk és nem a fejünkben, hanem merevlemezeken tároljuk, az gátolja később azt az egyébként szórakoztató jelenséget, hogy mindenki máshogyan emlékszik 20 év múlva ugyanarra. Mert ugye az is van valamiért, hogy ki éppen mire. És azt hiszem, az ilyesmi összehoz, a múltbéli lelepleződéseink, hogy ki és mennyire volt ott és szerinte miben.
Ehelyett lesz rengeteg - és ebből a rengeteg az fontos - kép és videó, a múlt marad pont olyan, amilyen volt, személyes érzelmeinktől elidegenített HD minőség, a megszépítő szemüvegek ideje lejárt. A múlt végképp eltörölve. (Egyre gyakrabban jut az eszembe nekem, amikor megnyomom  a fényképezőgép gombját, hogy ez sunyiság, hogy a megúszás miatt van, primitív vágy, aminek egyetlen célja, hogy túléljem azt, ami lefényképeződik, a nem ott levés.)
Aztán ha valami közösségi portálon beírom, hogy Kovács Béláné - már jó ideje nem írok semmit közösségi oldalak keresőjébe, de ha mégis -, akkor talál kétmillió Kovács Bélánét, aki a képek szerint kopasz, cuki rugdalódzója van és folyik a nyála és ragyog a szeme, ahogy nézi a születésnapi tortát. Ilyenek korunk Kovács Bélánéi.
Minden közül azonban a legdurvább az az, amikor a 3 hónapos gyerekek írják a blogot, E/1-ben, höhö, na az szerintem az alapból 10 év analízis anyunak-apunak. Aztán ha az se segít, akkor életfogytig 100% OEP támogatás a fogamzásgátlásra.
Én meg paranoiás vagyok, nincs is gyerekem, csak sajnálom a mostaniakat.

Úgy volt, hogy idén nem lesz. Hogy én már nem bírom azt. Megöregedtem, zsémbes lettem, a mizantrópiai mutatóim már réges régen a veszélyt jelző piros mezőben dekkolnak konstans.
Aztán kievett a fene, kiavászkodtam mégis. Csörögnek a kasszagépek, sustorognak a bankjegyek, a lázadást már maga a kapitalizmus pénzeli. Valaki elmagyarázza nekem, hogy a globalizmus az azt jelenti, hogy ha itt vesz százezer ember egy óra alatt egy sört, akkor valahol a bikini szigeteken kinő egy luxusvilla a földből, csak úgy. Megnézném ezt magamnak. Forog a gép, az alkotó meg a hátát mutatja leginkább. Lóri nénivel merengünk az idő múlásának felfoghatatlan természetén.
Éjfél körül már bele is kezdek az apokalipszis vázlatszerű ábrázolásába, ebből kötünk át, számomra is megmagarázhatatlan módon, először a Szomszédok stáblistájának teljeskörű felidézésébe. Majd jutunk el olyan rendszerelmélethez, miszerint a fent említett teleregényben a főcím zenén kívűl három hangulati etűd található, melyek mindig adott cselekményhez köthetőek. Van a vészjós zene, gyakori előfordulási helyei: Vágási Ferit bütykös féltengellyel ütik le régi intézetis társai egy sikátorban és műbőrkabátjából 850 ft-ra tesznek szert, a kis Matyi által látogatott óvoda előtt pedofilnak tűnő férfi sündörög, Taki bácsit megfenyegeti a taxis alvilág, Julcsi nagylábujjára rácsukódik az ágyneműtartó.
Van a vérhalál zene, ezt színészek halálakor alkalmazzák, ilyenkor a stáblistás bölcsességek is az adott megboldogult érdemeit méltatják. És van az ünnepélyes, amit állami és egyházi ünnepekre tartogattak. A Szigetet nézem, a Szomszédokat látom. Olyan sok a sorshasonlóság, hozzáegyszerűsödik az élet a tévéműsorokhoz.
Aztán hazafelé egyre az jár a fejemben, hogy kellene valami EU-s törvényt hozni, hogy Angliában ezévtől nem alapíthat senki zenekart 2050-ig. Én nem értem, ott marshall-erősítőt adnak a kisdobos avatáskor, vagy mi? Amiket eddig alapítottak, maradhatnak.

Azt játszom, hogy nem itt vagyok. Nyitott szemmel gyakorlom a csukott szemem. A munkámra gondolok, az unalmasra, a semmilyenre a teljesen feleslegesre, valamire ami engem is feleslegessé tesz, és arra, hogy gyávaságból vagy kényelembő hagyom így lenni. A magas kamatlábú ph semleges legbelső kölcsönhatásaimra is gondolok. Felállok a hokedlire, azt játszom, hogy az egy torony, szerintem alpavetően vulkáni talapzaton, valójában elkarsztosodott mészkő. Azt játszom, hogy jön az ellenség és látom őket és az utolsó emberig leágyúzom őket. Azt játszom, hogy jó vagyok és elnyerem méltó jutalmamat. Magamhoz engedékenyen azt játszom, hogy van jutalom. Egy kicsit aztán leszállok a magas lóról, my little hokedli és elugrok csempéért, fehércementért a tüzépre, mert volt itt nemrég egy szökőár, de ott a tüzépen is azt játszom, hogy az egy öböl, magas sziklafallal. Azt játszom, hogy hajóra szállok és leelőzöm a négyeshatost, felszántja a hajóm orra a villamoson síneket, és magam mögé nézek és megijedek a saját árnyéklétemtől. Újra itthon és megint a konyha, megint a hokedli, megint győzni, megint jónak lenni. Olyan kimerítő. Közben nyilaznak. Egy folytában nyilaznak. Azt játszom, hogy Sebestyénnek szólít már az egész lépcsőház, annak legalább valami rajtam kívüli értelme talán van.
Aztán látom, hogy egy nő a tévében sütit készít, mosogat és kiköpött Szent Sebestyén és hogy akkor már az sem lehetek, hogy ki vagyok szorítva és a konyha az én szigetem, de már nem lehet a Bakonyom. Azt játszom, hogy a konyhában a legjobb, és azt is játszom, hogy nem hiszek a fejlődésben, a változástól pedig irtózom, ahogy van úgy van jól, fontos hogy érezzem, ennek a tágasnak magam átengedjem, konyhánkban, borból kövön.
Azt játszom, hogy nem itt lenni is itt levés, hogy tényleg nincs fejlődés, csak elodázódás és erodálódás van, egyenletes eloszlódás, lemorzsolódik mindehol egy kis darab, emberlepedékként lerakódni egy magányos bolygón, karsztosítani a mészkőt, hogy máshol lenni az mindenhol lenni, magunknak hazudott jelenlét. Azt játszom, hogy nem itt vagyok, azt játszom hogy egyszer egy fürdés alkalmával a fürdőkádnyi tengeremben találok valahol magamon egy stand by gombot. Az játszom, hogy kicsi piros fény vagyok, működőképes csukott szemű, így lenne cinikusan ceruzával a személyigazolványomba bele vezetve.

Nekem valahogy fordítva vannak a honvágyaim. Távvágyaim vannak. A Kárpát-medence antitestének érzem magam. Rendesen fel tudom húzni magam egy fővárosi buszlépcső látványán, pedig a buszlépcső az mindenhol csak buszlépcső. Elég az hozzá, hogy voltam idén Vakmagyarban nyaralni, leginkább így mondanám, hogy merre  hány méter. Kerülgetem a forró kását. Vakmagyar nyelvleckéket veszek naphosszat. A vakmagyar a magyar nyelv elhalt zárványa vagy legalábbis elszarusodott része, szeretni lehet, ismerni viszont csak jószerével. Az ember csak ott éri meg a pénzét, ahol több is veszett mohácsnál, de várjuk csak ki a végét, nem eszik olyan forrón a puliszkát.
A vakmagyarban érzem igazán otthonosan magam, nem vallom ugyan, de érzem, hogy jobb féln,i mint megijedni, itt a vakmagyarban nem történhetik semmi meglepő, látni rendesen a fától az erdőt, az óperenciás tengeren túl meg ott lobog különben a Kassák szélben a Deákné vászna. A számba repül a sült galamb reggel és este, mint derült égből a villám. Ágy, asztal, tv, fejem fölött elszáll a Nickelodeon. Addig nyújzókodom, amíg a légkondim ér. Így múlik el a világ dicső vége. Messziről jött ember azt mond amit akar, aztán sms formájában kiderül, hogy a legjobb indián immáron halott, máris megér egy misét.
A lehetőségekhez mérten soha nem mondom azt, hogy soha. Az erődömet fitogtatom egy fotón, élek, mint hal a vízben, sok jó ember kis helyen is beltér. Túllövök a memóriakártyámon. Az élet olykor habostorta.
Szilaj tajtékokat vet. A víz azúr. Elhamarkodott következtetés volna azonban azt kötve hinni, hogy én a vakmagyarokat szeretem. Nem szeretem őket, hogy egy okot említsek például azon tulajdonságuk vagy tulajdonságukban mutatkozó fogyatékosság miatt, ami azért felelős, hogy egy metrólépcsőn úgy tudnának utazni, mint aki nem most jött le se falvédőről, se fáról. De azt se tudnak. Unom a banánjukat. Elő kell állni valamivel, én meg örülök mint majom a farbának. Én csak a vakmagyar nyelvért vagyok oda mostanság, nyelvével él a nemzett, szempillantásnyira, oda és vissza vagyok. Becsukom a szemem, sajtból lesz a hold. Leégek, igazán jól csak a színével lát az ember, fonákjával soha.
Tisza vizet öntök a pohárba, bár szerénységem ellen való az ilyen. Lifting érzés. Sok food disznót győz. A fülem botját sem mozdítom, a francia kisfiú meg nem lát az orra hegyéig, mégis a szavak embere.
Fut a lakás vakmagyarban. Nincs egy rongyom a végén. 10 000 méter magasan is képes vagyok azt érezni, mint aki sínek közé esett. Azt hiszem, hogy tudnák vakmagyarban élni, lennék én ott még kistöménységű zárványmagyar. És ezt úgy tessenek elhinni, hogy szentigaz. Dolgom végeztével vagyok itthon, innen húz most haza a szívem. Móresre vagyok tanítva. Rámmosolyog egy szőke plakátnő a metróban, aszondja jó pihenést, az ilyesmi mindig kiveri a biztosítékot nálam, nekem sincsenek kötélből az idegeim.
Hiszem ha látom, vakmagyarul. Ott vagyok, ahol a partszakasz, inam szakadtából. A saját, jól felfogott érdekem.

Összegyűlnének ők hárman, deklaráltan a világvég zároakkordistáiként. Itt és most, de nekünk.
A jégszobrász, a divattervező, és a vállakozó, ennyiben állna szentségük és háromságuk. Hófehér fogakkal, üde lehelettel, az eukaliptusz lovasai.
Lenne merszük jégből megformázni a Titanicot, megalkotni a kilátástalan napszemüveget, elnevezni II. Lászlóról egy strandot. Megújhodály, könnybe lábadna az eszem.

Szarból várat.

Egy csomó embert ismertem. Ez azt jelenti, nagyon sok embert láttam. Sok ember van, akiket már soha nem fogok látni, elmentek, meghaltak. Az arcuk bármikor felidézhető, még csak fényképet sem kell nézni hozzá, elég hozzá némi lefekvés előtti sötétség vagy világos nappal behunyt szem.
Vannak olyanok, akiket most is láthatok, de egyszercsak már nem fogom látni őket, aztán olyanok is, akiket csak ezután fogok. Velük nem kell foglalkozni - egyelőre. Akik már nincsenek, azok vannak a legtöbben. Az összes nagyszüleim. Aztán néha nem is az az érdekes, hogy hogyan néztek ki, mozdultak, vagy mosolyodtak el, hanem az, hogy milyen volt a hangjuk.
Az előbb is ezzel foglalatoskodtam, hogy mondjanak nekem valamit azok, akik nincsenek, hallani akartam a hangjukat. És mivel a hangjukra voltam kíváncsi, hát beszélniük kellett. Ezeket mondták.

anyai nagyanyám: - Hibás vagy kicsi fiam, miért dobálod a csirkéket?
anyai nagyapám: - Lúfasz!
apai nagyanyám: - Öreg, el kellene menni tápért!
apai nagyapám: - Kifogyott a gájz.

Kitetszik világosan minden. Nőuralom.

Kint állok a gangon, bolyhos délelőtt, zsibbadás. Hömpölyög egy dallam végig a házban, bújik az mindenhova, a kovácsoltvas korlátok indái között, besző mindent, felrepül a negyedikre, ficánkol, beosonkodik a kulcslyukakon, beleszagol a gáztűzhelyeken rotyogó becsinált levesekbe (én ezt sose tudtam, hogy melyik), megnyomja a liftgombot, rátapad a tapétára, beleivódik a porcicákba, facsarja szívet, az elmét ott ahol éri. Karmikus kómába zuhan a délelőtt, a ház, az összes bérlő és tulajdonos, szipog a katódsugár. Minden zongoraütés egy éles penge, elvágja a múltat a jövendőtől. Kocsonyásodik az idő, az égen jóidő felhők, beszívják a zongora futamok utolsó morzsáit is. Az utolsó futamnál könnyű lesz minden, aztán újra földhöz tapad a bánat, vele szunnyad az önsajnálat. A lépcsőn ekkor jön egy alak és azt kérdezi tőlem, mondja szomszéd, Julcsit megkúrták már?

 

Mindegyik az idővel kardozik, hol kicsit, hol nagyon. Hogy van e az időnek végezete, hogy az égbolt mögött van e még plafon. A csillagok infúziós tűk, onnan csepeg le az élni akarás a sárba, a szürcsölése aztán  mindenkit térdre kényszerít, és hazudásra , hogy a mennyország csak felújítás miatt van zárva. Rettegni aztán, hogy nem lesz már több ecset, és az ok is elfogy, imádni festett képeket, az a kevés ami végül megmarad zárt szemhéjjak mögé reked. Amíg van, ehet, ihat, ölelehet, alhat, a végén úgyis mindenre légy repül, ahogy saját létezése mások arcára alvad.

Néha hallani vélem, ahogy fásulok. Vagy ha mégsem onnan jön a zaj, a végére kellene járni ennek. De ha valóban úgy van, ahogy feltételezem, hogy ez a tulajdon elfásulásom zaja, a fásultság nem engedne úgysem utánajárni. Nem hiszek a hangoknak, azok is csak tőlem valók. Egy csomó dologban nem hiszek, olyanokban mint haza és haladás, de még csak a fejlődésben sem. Se az előrében, se a hátrában. Az állásban sem, és nem a menetszélben. Bár ez utóbbiban azért praktikus okok miatt érdemes lenne, elnyomná a susogás a fásulás magamtól magamat elidegenítő zajait. Már falusi olimpiákon száz métert futó aggastyánokra is irigy tudok lenni. Mi lesz még ezután? Volt-e valami egyáltalán? Onnan ismerem fel azt, hogy valamihez közöm van, volt és lehet, hogy nem működik. Gödörben a lyuk.

A Voivod basszusgitárosa akarok lenni. Nem szeretnék, hanem akarok.

 

 

 

Megyek haza. Hazamegyek. Oda megyek, ahol éltem egyszer 20 évet - hát ennyiben a haza, ennyiben a menés. Valójában biztonságot nyújtó ismeret, a tunyulás melegágyának nehézipari megtestesülése, eleven árnyéklét. Mikor megérkezem, az egész város olyan lesz, mint egy magát túlnőtt posztmodern NDK-s SZOT üdülő. Most nem tudom, hogy eleve olyan-e, vagy az én érkezésemre tartanak fent egy külön apparátust, és amikor megneszelik a jöttömet, gyorsan a pincékbe hordják a pálmafákat, a narancsligeteket pedig egy fejlett mechanikájú géppel becsúsztatják a panelházak alá, aztán nejlonszatyrokat szórnak a kukák mellé, az üresen álló kórházról gyorsan leverik a vakolatot és betörik az ablakait, forradalmi eljárással 100 éves platánokat ültetnek szana és szét. Csoffadmányi Bizottmány - az a nevük. A vonaton elképzelem azért az ilyesmit, hogy párbeszédek vannak, olyasfélék, hogy Karcsi bazmeg nem fogunk végezni, figyeld meg, lebukunk, rá fog jönni, hogy ez az egész csak érte van, tönkre akarod tenni 20 év áldozatos munkáját? Mondd meg Karcsi bazmeg, szabotálsz?
Amikor van ez a hazamenés, akkor fáj a fejem, tompa leszek, és olyan, mintha kátránnyal kente volna ki valami felsőbb erő a koponyámat belülről, hogy a látvány lecsorogjon a falán, hogy ne tudjék semmi külső dolog ott megtapadni. Nem is tapad.
Van egy tó. Mesterséges. Még akkor mesterkedték össze, amikor a SZOT üdülésnek mint létformának egész nagy keletje volt. El is keresztelték csónakázó tónak. Egyenest a bányából jött bele az 1 fokos karsztvíz.
Tudom, hogy a részeges Zoli vigyázta a csónakokat. Aztán azzal senki nem számolt, hogy ezek a hegyvidéki népek tesznek magasról a csónakázásra, fürdeni szeretnek csak, meg ingyen pecázni. A csónakázótó mint a lakótelepi  létet javító intézkedés megbukott, a részeges Zoli meg munkanélküli lett, a csónakházat apró részletekben széthordta a köz. A Csoffadmányi Bizottmány ekkor határozott úgy, hogy hattyúkat telepít a tóba, hogy ha már zsenánt az evezés a népnek, legyen akkor helyette a flóra és fauna vizuális élvezete. A fürdőzést, a pecázást kerek perec betiltotta. Egyúttal szemet szúrt valamely regionális patriótának az a paradoxon is, hogy mi az ördögnek hívnak egy tavat csónakázó tónak, amiben se csónakázni, se fürdeni, se pecázni nem lehet, viszont tele van hattyúval. Lett is olyan, amilyen még soha sehol a világon, tókeresztelő ünnepség. Hattyúliget-tó lett a neve.
A hattyúsütést elfelejtették kiírni a tiltótáblára, aztán ezt az olvasni tudó mélyszegénység úgy értelmezte, hogy akkor azt lehet. Aztán egyszer csak elkezdett nem úszni egy hattyú sem a Hattyúliget-tóban. Aztán bezárt az összes bánya és nem folyt többé a karszt. És pocsolyaszag lett és algatenyészet. Jöhettek a vadkacsák. Amikor egy nagy kocsonyás tálra kezdett emlékeztetni az egész, akkor jött a nádtelepítés, körbe az egész tavon. Az istenadta nád meg nőtt, csak nőtt. Most van egy tó a világ legnagyobb NDK-s SZOT üdülőjében, amit sejteni lehet a nádtól, viszont ha látni lehetne, biztos egészen az aljáig vagy még annál is tovább a nád egyik felén néha egy egy ember, a másik felén rekedtes gágogás.
Milleniumi park a hivatalos neve.

Kedves Magyar Állam!

Szeretném tudatni veled, hogy gerontofasisztának gondollak. Persze személyes élményeim vezettek odáig, hogy ilyen állításra ragadtassam magam. Segítek, hogy el tudd képzelni, és előre szólok, lesz benne némi matematika. Adott két idős ember, az egyik 70 éves mozgásképtelen, izomsorvad és csontritkul, ha megfordítom az ágyban, akkor önállóan tud viszont feküdni akár napokat is.
Van a másik ember, a 79 éves, épp a múlt héten élesztetted újra és szállítottad be a központi intenzívre, ami végtelenül rendes dolog volt tőled. Örök hála.
A 70 éves embert befogadtad egy otthonba, és gondoskodsz róla havi 72.000 ft-ért. Ezért is örök hála, de nem biztos hogy tudod, hogy a 70 éves nyugdíja az 63.000 ft.
A 79 éves embernek azt javaslod, hogy menjen be 70 éves társa mellé, egyúttal megemeled a gondozási díjat havi 92.000 ft-ra. Majd elfelejtettem mondani, a 79 éves nyugdíja 81.000 ft.
Hát most mondd meg, kedves Magyar Állam, mitévőek legyünk.
Említést tennék itt egy nem túl jól kereső középkorúról is, az összes erénye az, hogy adófizet, meg közüzemet, egyéb semmi. És ez a nem túl jól kereső középkorú azt kérdezné most meg tőled, hogy ér-e olyat csinálni a te válsággazdasági elveiddel összeegyeztetve, hogy kitesszük az elöregedő, hasznavehetetlen szüleinket a kuka mellé szelektíve, vagy nem?
És még azt is mondom kissé demagóg módon, hogy ha te arra kényszerítesz, hogy ne legyek tisztességes, akkor nem leszek az. És ha feketén fogok dolgozni, akkor sem fog mardosni az önvád, mert nem egy kurva micsubicsi felrémlő képe miatt teszem, hanem emberségből. Szóval Magyar Állam, gyanítom, hogy jogilag nincs rá mód, hogy elhatároljam magamat tőled, de morálisan és minden más módon nyilatkozom, hogy ha bár neked van közöd hozzám, nekem eztán már semmi. Úgyis mondhatnám, hogy köztünk mindennek vége, mert az olyan drámai. 
Elmehetsz a skodaszarvasos eredetmondáddal, a jéghegyentúli gulyáskommunizmusoddal a francba.

A szerda egy utca. Olyan házak vannak benne, amikben csak guggolva férnek az emberek. 6 lakás van egy házban. Közös a wc.

Lakhelyem Falország. Magas falból való. Maga a hiába döngetés melegágya. Tele eltévedt lovassal. Az eget még lehet látni, az a kis kék pötty az. Van ablak, szó se róla, rajta rács, gazdagon babérral befuttatva. Van haszna ennek a babér- és rácsadónak. Ide aztán se ki, de be.
És azért jár mindenki fejét lógatva, hogy ne kelljen églátási illetéket fizetnie. Egy olyan pici kis kékségért aztán tényleg nem érné meg. Én is nézem a földet inkább.
Falország, abszurdánia. Valami bűzlik, csak a hülye reménykedés mondatja velem, hogy nem mi magunk vagyunk a szagok forrása. Börtön, az hát, de még milyen.
Megyek az utcán, borzadok, olyanná válok, mint egy turista, és mint turista csak úgy tudom, merem kimondani, hogy hé emberek, itt nem lehet élni, aztán úgy zárom, hogy basszátok meg, hisz éltek. Ez valami csalás, szemfényvesztés, sikeres kísérlet a nem lehetséges bebizonyítására.
Itt állok ennek a Falországnak az állítások szerinti közepén, és borzadok, leszegett fejjel, mint a barmok. Alattam enberhúgy és kutyaszar, felettem kicsi pontszerű kékség az ég, ha még megvan egyáltalán, mert ki tudja, mióta nem is nézek fel.
Egyesek a falon túlra vágynak, mint ahogyan én is. Egyeseknek sikerült is eljutni, tőlük lehet tudni hogy mi van a nagy falon túl. Nincs kecmec, vasketrec.

A Böszme apja egy csomó dolgot csinált, amiről a világ sose fog megemlékezni, pedig a javára válna neki. A világnak, annak.
Egyszer sikerült olyan bort csinálnia, ami állagra tisztára olyan volt, mint az étolaj, ízre pedig mint az ecet. Amikor kiderült, hogy nem akárminő bort fejlesztett ki, híre ment. Aztán a név is rajt' maradt, hogy étolaj.
Az állagtól és íztől eltekintve nagyon hatékony bor volt. Ezt ő mondta így a saját borára, maga a termelő. Lehet, hogy nem finom és szarul csúszik az ember torkán, de hatékony.
A Böszme apjának a haverja 3 háznyira lakott, vele jártak rá a pincére. Ha a normál bort itták, 5 perc alatt ért haza, ha az étolajat, akkor 5 óra alatt, mondjuk ebből effektíve csak 1 óra volt olyan nemű mozgás, amit haladásnak lehetett nevezni, a fennmaradó 4 óra árokparton történő alfatudattal, illetve villanyoszlop körül bemutatott szabadgyakorlattal telt.
A Böszme apjának az étolaját ezért nem csak azok a néprétegek szerették, akiknek a nap nagyobbik részében a szájuk előtt számottevő muslicafelhők köröztek, hanem a radikális absztinensek is kedvelték az étolaj okozta, a fogyasztóikon megmutatkozó képi hatások miatt. A Vihonyák néni még egyszer hokedlit is hozott ki az utcára, letelepedett az árnyékba, hogy úgy tudja megnézni, hogyan megy haza a Tréznik Pityu 50 méteren. Egyébként a Tréznik Pityu szervezete valahogy úgy lehetett, hogy az étolaj kihasználhatott valami biológiai biztonsági rést, mert azt, hogy mire képes az étolaj, az rajta nyilvánult meg a maga valójában.
A Böszme apja ezért el is kezdett gondolkodni azon, hogyan lehetne reprodukálni a lokális népszerűsége miatt is erősen fogyatkozó nedűt, és járt az agya, hogy milyen leértékelt mosószerrel mosta a prést, meg ilyenek. Járt a vegyesboltos nyakára, hogy van-e még abból a bolgár mosószerből, mert megvolt győződve, hogy a titok kulcsa nem lehet más. Aztán jött bolgár mosószer és be is készletezett belőle, és a következő szüretnél mindent ugyanúgy csinált, de nem lett étolaj belőle. Savanykásnak savanykás volt, de semmi, a Tréznik úgy itta, mint a vizet, a felesége meg csak nézett, hogy híradóra mondig otthon van és szidja az Ipper Pált, hogy kommenista. Az étolajos hordónak sokáig nem volt szabad a közelébe se menni, félbehagyott világmegváltásként szabadott csak tekinteni rá. A Vihonyák néni rá következő nyáron meghalt. Az utolsó étolajcseppeket akkor itatta meg a fiával, aztán hazavitte. Azóta nincsen étolaj sehol a világban. A Böszme apja aztán megbékélt vele, mondogatta, biztos így kell ennek lennie. Meg még azt is mondta, hogy az élet a maga teljességében a legszebb dolog a világon, ámbár neki van az a sejtése, hogy csak az utolsó 5 perc az, ami belőle igazán érdemre méltó. És hogy ő azért nem veszi le éjjel sem a karórát, mert sose tudni, mikor van az az 5 perc, őt nem lepheti meg már semmi.  Alighanem a Böszme apja a Tréznik 5 perceire gondolt ehelyt, hogy olyan jó volna, ha néha, de nem csak egyszer az életben 5 órányira tudna hatalmasodni minden kicsiség, ami egy ilyen csöpp falura rá tudott, és ennek okán rá is szokott telepedni.

Előbb utóbb minden szomódi búcsúban eljött az az idő, hogy néhány férfi erős lett. Nem jobban és nem kevésbé, mint egyébként, csak rossz időpontban, rossz helyszínen. És akkor mindig ott termett a Böszme. Ezek még a pszeudoboldog 80-as évek voltak, akkor még nem az ország volt böszme kompletten, hanem az országnak volt egy egyetlen Böszméje, de még az az ország csak nem is tudott róla.
Böszme gyakorlatilag Robin Hood és Rocky keveréke, a robinhudságát a nemes eszmék iránti elkötelezettsége adta, a rokiság az inkább a problémás élethelyzeteknek a kevésbé szofisztikált megoldására vonatkozik. Megjelenésre meg tisztára egy késő Rákóczi Ferenc elenyésző súlyfölösleggel, bajusz serkenésének állapotjában.
A szomódi búcsú - nem tudni, miért - az olyan volt, hogy ott csúcsosodott ki minden. A Böszme Agostyánban lakott, az volt a bázisa, onnan repült ki búcsúk idején a szomszéd falvakba. Volt egy nagy sötét barna kötött pullovere, abban járta a környéket. A szomódi búcsúban a kocsma wc-jébe invitálta a megerősödött apraja-nagyját, és hát azt sose lehet tudni, hogy mi történt, de tény, hogy az illemhelységben nem illendő dolgok történhettek, és inkább hajazott az olyankor valamiféle mészárszékre, ahol szaniter termékek töréstesztje is rendben lezajlott. Én sose értettem a Böszmét, hogy honnan van az a magabiztosság benne, hogy tudja mindazt, hogy mikor, hol és milyen fokon kell megvédeni a még védhetőt. A Böszme egyébként jámbor volt, csak a búcsúk alkalmával tört elő belőle a vágy, hogy az igazságnak a végére járjon, és annak általában egy halom 8 napon túl gyógyuló szomódi volt a vége. Mesélték egyszer, hogy úgy jött ki a kocsmából, mint ahogy egy delfin könyv borítóján volt ábrázolva Kinizsi, hogy a két hóna alatt, plusz a foga közt is egy török. A Böszmének az apja is böszme volt termetileg, csak őt nem hívták így, őt Pajszernak hívták és villanyszerelő volt, de az a fajta, hogy megvetette azokat akik nem foggal blankolták a kábelt.
Ő Aszódról települt Agostyánba. Vannak emberek, akik szeretnek A betűvel kezdődő településeken lakni, a Böszméék azok ilyenek, mert a Böszme apjának az apja az meg Alagról költözött Aszódra.
A Böszme apja mesélte, de ember nem volt a faluban, aki elhitte volna neki, hogy még amikor Aszódon lakott, '68 szilveszterén egy mávos haverjával felmásztak a vasútállomás tetejére és egy lopott neon F betűt (az áfészból) áram alá helyeztek, bekötöttek az állomás neve elé. És amikor ezt mesélte, akkor nagyon ragyogott az arca. A hosszú ó-ra vonatkozó kellemetlenkedő kérdéseket nem is hallotta meg. Aztán azt is mondta, hogy ha az apja Alagon marad, akkor sokkal könnyebb dolga lett volna. Vegyesbolt mindenhol van. Tudjátok.
Ez az egész csak onnan jutott eszembe, hogy a minap láttam egy olyat, hogy a Kínai Ruhaházat valaki átjavította Kínai Punaháznak.

Ha egy mozgalmi értelemben vett hulladék tekeri a pedált az nem környezetbarát. Az egyáltalán nem az. Az már az önfarkába harapás tipikus esete.

Megint Remi

PAC MAN

Előbb utóbb minden szomódi búcsúban eljött az az idő, hogy néhány férfi erősebb lett. És akkor mindig ott termett a Böszme. Ezek még pszeudoboldog 80-as évek voltak, akkor még nem az ország volt böszme, hanem az országnak volt egy egyetlen Böszméje, de még csak nem is tudott róla.
Böszme gyakorlatilag Robin Hood és Rocky keveréke, a robinhúdságát a nemes eszmék iránti elkötelezettsége adta, a rokiság az inkább a problémás élethelyzetek kevésbé szofisztikált megvalósításra vonatkozik. Megjelenésre meg tisztára egy késő Rákóczi Ferenc elenyésző súlyfölösleggel.
A szomódi búcsú - nem tudni miért - az olyan volt, hogy ott csúcsosodot ki minden.

Peti te, hallod-e. Gyalogos vagyok és anarchista. Azonban egy gyalogos anarchistának is ildomos megvárnia, amíg a gyalogátkelő helyen zöldre vált a lámpa, aztán kel át az úttest másik oldalára. Ha nem így tesz, akkor hülye. Gyalogos vagyok. Anarchista. Nem hülye. Ennyit már tudok magamról. Bárki elüthet, autós, kerékpáros, gurulószatyros kisnyugdíjas. Tökéletes préda vagyok.
És ezért is számon kérem máson, hogy mi a faszért megy át a piroson, legyen köcsög és kártékony autós, vagy biciklilengető urbánszamuráj szeánszista valami ligetben. Mert hát lehet opponálni a biciklivel, de minek? Meg hogyan? A kerékpár sem mindenkinek jelenti ugyanazt, kultúrköre válogatja. Egyes vélekedések szerint a kerékpár disznótáp és/vagy gázpalack a. pontból b. pontba történő juttatását elősegítendő eszköz, mások szerint sporteszköz, megint mások szerint pedig az isten ökoforradalomra kitalált lángpallosa. Aztán már a tévé is közvetíti ezt, hogy biciklizni médiaesemény, mármint az, hogy az emberek biciklivel járnak. Szerintem meg nem médiaesemény. De én gyalogos vagyok, anarchista és nem hülye, vagy talán de.
Aztán mondta azt is a szpíker, hogy jajj de sokan vannnak és jajj de szép, és tényleg sokan voltak, és tényleg jajj de szép. Csak hogy az meg alaptétel, hogy sok ember közt nem hogy a bába sok, hanem a köcsög is, és az én aspektusomból mint gyalogos tökmindegy, hogy slusszkulcsot lenget vagy kerékpárt az illető tömeg, legyen kritikus vagy kritikátlan, aztán pedig a békés hétkönapokon meg szarik az egészre úgy ahogy van. Én, ha tömeget látok, osztok szorzok, a köcsögségi állandóra vagyok kíváncsi. Az mindig ugyanannyi, valószínűsítem, hogy a neandervölgyben is ugyanennyi volt az egy főre jutó kretén, mint ma.
Akkor, amikor egy napig a kritikus tömegen van a társadalmi fókusz és környezetéért aggódó egységnek mutatja magát, akkor tessék máskor is annak, nem látszani, hanem lenni. Nem egy új faj születéséről van szó, csak vélhetőleg jószándékú törekvésről, ami nem találja az eszközeit, ami abból adódik, hogy bizonyos létszám fölött nem létezik már közös ügy. Ezen az alapon lehetne valami petíciót írni, hogy ameddig az autósok köcsögök, és vélhetőleg mindig is azok lesznek, a kerékpárosok kapjanak orvosi igazolást, hogy fel vannak kreszből mentve és kész. Hozzám, gyalogoshoz képest a kerékpáros is környezetszennyező, nem kismanócskák szerelik össze ezeket, hanem gyárak csinálják, nem manófalván és nem rózsaszín napkollektorokkal a tetejükön. Lehetne ezt ragozni.
Környezetet szennyezni szerintem, anarchista (light) szerint nem csak széndioxiddal lehet, hanem viselkedéssel is.
Szóval, ha lehet ilyet nekem, akkor azt kérném tőled, hogy ne menj át piroson, mert csak.
Cserébe én mindig a kukába dobom a csikket és a szelektívbe dobom az üres boros üvegeket. Ez az utolsó ajánlatom. És ugye az világos, hogy ez nem az autósok mellett érvelő kortesbeszéd volt.

Éjszaka, amikor utolsókat reccsennek a bútorok, és az ismeretlen eredetű belső zajok is belevesznek az olvadékony semmibe, az egész örökkévalóban csak a cirkó őrlángja táncol, minden más mozdulatlan, akkor alszik el az ember. Az alvás lassú téboly, elviselhető méretű meghalás.
Amikor rátelepszik mindenre az a fene nagy csönd, érdekes dolgok történnek, lehet mondani, hogy akkor történik csak valami igazán.
Megszólítja a a tévé a monitort. Te, nem emberezünk? Mi lesz ma? Az Alvó ember 3-at adják. Láttam már. Én is láttam, de ezerszer is meg tudnám nézni. Nem szakítják meg reklámokkal, nézzük meg.
Jó, nézzük. Látod, már alszik is. Most jön a kedvenc részem, a lábi izomrángás, aztán utána közvetlen a nyálcsorgás. Kár, hogy nem lehet visszatekerni, én ezt megunni sem tudnám, annyira szeretem.
De szép. Ez a világ leghosszabb filmje. De olvastam valahol, hogy már elkezdték forgatni az Alvó ember 4-et, és hogy az sokkal hosszabb lesz, sokkal több effekttel, sokkal több akcióval, a végén 40%-kal több happy enddel.
Három óra múlva, a mélyálomban elkezd álmodni. Akkor majd energiatakarékosan bekapcsolom magam, úgy, hogy ő ne vegye észre, és megnézheted az álmát. Mindig ugyanazt álmodja. Azt, hogy alszik, és egy tévé és egy monitor nézi őt alvás közben. Aztán jönnek a betűk, a végén cirkalmas THE END-del. Én már több tévével beszéltem erről, hogy az embereket egyáltalán csak az eszméletlenség teszi elviselhetővé. Holnap is vetítik ugyanezt, nézzük meg újra.

- Majd boldogok lesztek. Hiszen annyira akarjátok a boldogságot. És nem valami zavaros, áporodott boldogság lesz a tiétek, ha pohárba töltenétek, nem is lenne az alján semmi üledék. Átlátszó lenne, akár a víz, színtelen, szagtalan, íztelen meg pláne.
Mindegyikőtök a boldogságra vágyik, a maga clean tiszta boldogságáért ácsingózik sorba itt boldog és boldogtalan. Akinek nincs boldogsága, azért, akinek meg van, az azért, mert jobbat akar, felső kategóriásat vagy milyet. A boldogság az a hely, ahol nem kell attól félni, hogy valahol a világban 15 percenként egy mosógép a vízkő áldozatává válik, nincs ezen mit szépíteni, a boldogság megejtően egyszerű, másoknak pedig a lélek unalmas halmazállapota. Könnyű és finom boldogság lesz nektek elrendelve és ha be is szennyeződik, időnként lesz, aki eltávolítsa belőle a makacs foltot. A boldogságról köztudott tény mindemellett, hogy fogcsikorgatásoknak kell megelőznie, egyfajta önigazolása ez a világrendeknek, tudnillik, hogy a befektetett energia nem hiábavaló, busásan megtérül, amikor is magunkon érezhetjük a boldogság langyos permetének jótékony hatását. A fogcsikorgatás - lehet állítani - tuladonképpen nem egyéb, mint a boldogsággal folytatott - egyesek számára életfogytig tartó - petting. A fogcsikorgatás magyarázza azt is, hogy a legtöbb fogorvos jelentős vagyont keres élete során. Mások boldogságának a vámszedői.
Erről jut eszembe, hogy amikor manócska még kicsi volt, akkor olyannyira boldog volt a világ, hogy férfiak jelenlétében sem volt zsenánt a középkorú középvezető nőknek szájukra venni a hüvelygombát. Az azért egy kicsit borzasztó, hogy ez, ami most van, egyszer csak boldog békeidővé desztillálódik, és úgy böfögi fel a jövő, mintha csak probiotikus joghurt volna. Az a baj, hogy sok tévét nézek, és kifolyik belőle széles sávon a boldogság fékezhetetlen habja. Egy igen kis helyre van már besűrítve minden. Mindent, de mindent kiszorít a boldogság, vagy ha nem is az maga, de az irányába érzett múlhatatlan vágy. Ha az ember nem vigyáz, meg kell őrülni, hogy van ilyen, de szinte azt érzi, hogy el sem fér a sok boldogságtól.

Gondolta mindezt özv. Soponya Andrásné nyugalmazott szemfelszedő, mikor is öngyilkosságot forgatva a fejében egy igen sok dines nylonharisnyára hurkot kötött, aztán valami olyat motyogott magában, hogy: az egyik kezével ad, a másikkal meg elvesz. Meg még valami olyasmit is, hogy lassan égni, mint a gyertya, de abba már belealudt.

 

 

Ha az ember életbölcseletre vágyik átmegy Vihonyai nénihez, leül a a tűzhely mellé, a sarokra ahol a tepsit tartja, hogy abban száradjon a kenyér a nyulaknak.Sokszor azt lehetne gondolni, hogy a Vihonyai néni egy gép, amibe régebben még 2 forintost kellett dobni, valahol a tarkója körül található nyílásba és elkezdett beszélni. Csak már megkopott a mechanikája és pénz nélkül is szátyárja a szót. Én nem olyan Vihonyai vagyok aki gyüttment, én tényleg Vihonyán születtem, az uram miatt költöztünk Vanlakra, tudja édeske? És közben porcukrot szór a süteményre.
Az uram miatt, hogy az isten nyugosztalja. De hát hogy lehet egy 2 méteres embernek azt a nevet adni, hogy Ervin, hát mondja meg édeske, haragudtam is az anyósomra, hogy ezt a szép embert így elcsúfították ezzel az Ervin névvel. Az ő ura hentes volt világ életében. Aztán volt itt a vágóhídon még 78-ban valami nyúlkór, még a tévében is benne volt, járt itt a Bokodi Béla, tudja az aki mindig bukosisakban fogta a mikrofont. Na a tévé is bemondta, hogy a nyúlkór az emberre nem veszélyes. Az Ervin meg mégis elkapta, aztán el is vitte. De nehogy azt higgye édeske, hogy én nem úgy vagyok Vihonyai mint a többiek. Nem, a mi családunk az utolsó akik azért Vihonyaiak, mert ott is születtünk.
9 testvérem volt, mindegyik lány. Én vagyok az utolsó. Vannak olyan Vihonyaiak akiknek Vihonyához semmi közük, érti édeske, felvett név, városiak azok, megtetszett nekik, hát felvették, aztán így igazodjon ki az ember, hogy meddig tart a pereputty és hol ér véget.
Édeske harapjon ebből a süteményből, el nem hiszi nekem, de én egyszer nyertem még lánykoromban kistérségi pitesütő versenyt is. Nyúllal töltött pitével nyertem. Az Ervin mondta, hogy ugyan miért ne lehetne nyúllal tölteni a pitét, mert az uramnak mindene volt, érti édeske. A pite ls a nyúl. Lehet, ha nem szereti ennyire a nyulat akkor még ma is él. Pitétől meghalni nem lehet, érti édeske.
Érez itt nálam valami szagot? Mondja meg őszintén, van itt öregasszony szag? Ugye, hogy nincs. Én elhatároztamTerenyén a nagyszüleimnél, még 4 éves koromban, hogy nekem nem lesz öregasszony szagom, éljek akármeddig, juszt se. 87 éves vagyok pedig, ugye nem mondaná édeske.Nyugodtam vegyen a szárazkenyérből, tudom, hogy szereti ropogtatni. Már nincs nyúl az Ervin halála óta, megszokásból szárítom, ha nem eszi meg este kidobom. Az ember milyen hülye tud lenni ugye édeske? Megveszem a nemlétező férjem nem létező nyulainak a kenyeret, megszárítom és ha megszáradt kidobom. Mondom én édeske, az ember fura dolgokra képes.
Tudom, hogy biztos borzasztja az ami rajtam van, a zsírszövetek a ráncok, a csontok deformáltsága. De tudja édeske, amikor rám néz akkor nem tőlem borzad, hanem attól amit észlel abból bennem ami magára is vár. Tudom, sokat beszélek. De maga meg nem szól egy szót sem, a maguk koorosztályának a hallgatás a mindene. Hát tudnak maguk élni? Folyton beszélni kell édeske, a beszélés az olyan mint egy vakondjárat ami a felszínre visz, vagy ha nem hát a pokolra. Kinek hogy sikerül. A beszéd egy nagy, na hogy is mondják, labirintus, az lesz, az ember azért találta ki magának, hogy ne unatkozzon. Mert azért azt jól vésse édeske az eszébe, hogy az élet az valami nagyon hosszú dolog, de borzasztó rövidnek lehet érezni. Az ember a beszéddel csinál mag köré tágasságot, érti édeske. HA nem beszélnék akkor megfulladnék, az Ervin is megfulladt, mert hát hülyeségnek találta a nyulakhoz beszélni, pedig én mondtam neki, hogy a nyúl is érti az ember szavát. De az Ervin az ilyenekben nem hitt soha, aztán tessék, mit lehet tudni, ha beszél a nyulaihoz még lehet hogy most is é, mert olyan tágasságot beszélt volna maga köré, hogy nem kapja el a nyulaktól a betegséget. Nem járok én templomba, de azt azért szoktam monndani, hogy a fennvaló útja kifürkészhetetlenek. Nem isten, mert én azt a szót soha nem tudtam megérteni, hogy isten. Így mondom inkább fennvaló, mert azt nem kell elgondolnom, de gondolhatok rá. Sokat locsogok édeske, nézze el nekem, nekem mindenem a tágasság, én már körbekerítettem egy egész nagy területet a beszédemmel egész életem során. Nem vagyok boldog, de jól érzem magam. Sokat kell még tanulniuk maguknak.

 

Sörhack.

Egy ateista minden este a szobában elkezd vetkőzni. Lefekvéshez készül. Hallani lehet, ahogy nagyon halkan azt mondja - éppen abban a pillanatban, amikor fejére húzza a paplant -, hogy jajj istenem. Nem tudná megmondani a pontos okát, hogy miért. Mindig akkor, abban a feszült és kimerevíthető pillanatban mondja ezt, amikor elnyeli az ágy. Máskor sose mond ilyeneket, vagy ha mégis, nem ezzel az esti tónussal.

Egy isten, valahol a mennyekben fogmosáshoz készül. És nem mondhatja azt, hogy jajj istenem, egyrészt mert az merő egoizmus volna, és ellenevaló is annak az intésnek, hogy a nevét hiába a szájhigiéniára ne vedd. Ilyet rendes isten nem csinál. Valamint az estébe nem illik bele már stilisztikai alapon sem, hogy fogzománcaink meghasadtanak. Nagy kócos felhők a napi rutinok, minden reggel leereszkednek a városra és kiengedik magukból a mérges gőzeiket. Olyankor szokta azt gondolni az ateista, hogy istennek se lehet valami könnyű lenni egy olyan világban, amin már tömítést kellene cserélni, mert orrán-száján folyik ki a valami.

Anya 30 éve vonatra szállt. Nem egy vonatra, hanem általában: a vonatra. Hajnal volt, mert hajnalnak kellett lennie, szombat volt, mert nem voltak akkor más napjaink, és sötét, amilyen csak abban az általában vett városban szokott lenni a sötét, általában véve a sötét. Csak a nagykémény piros lámpája világított, és 6 órakor fújta a gyár bele a bánatot a levegőbe. Körülötte 80.000 eszmélet volt szárazdunsztba csomagolva, paplanok közé szorulva a nagy kollektív szürkeség, szájak sarkában keveredett a hajnali nyál és a szénpor. Amikor elindult ez a vonat, annak általában vett szerelvénynek a világ leglassúbb szempillantásai alatt minden egyes ablaka mozivászonná változott. A radiátornak nyomott lábszárakban lustán folyt a vér, az élet meg szeretett volna állni, de ebben megakadályozta a MÁV. Épületek kergetőztek, a másikat soha utol nem érve. Anya 30 éve vonatra szállt, nem is az anya, hanem általában véve az én anyám. Vele voltam én is. Én tettem szárazdunsztba az összes szerencsétlent, aki rólunk mit se tudva az igazak álmát úgy aludta, hogy fejét az izzadt párnákba beledugta, én tettem bánatossá a hajnali dudaszót, és az állomásra az olajszagot, az is én csináltam. Épületek rohantak a vonatunk ablakai után, aztán lihegve elmaradtak előbb a gyárak, aztán a raktárak és a lakóépületek. Házak, amelyekhez volt közünk, vagy lehetett volna, és olyanok is, melyekről nem tudtuk, hogy valaha lesz. Mint ez is itt most. Az ott a szénosztályzó, az ott egy meddőhányó, mellette a M.Á.K. épülete, és az ott bányaipari kollégium, az a hússzínű épület.
Anya 30 éve vonatra szállt, vele voltam én is, és fogalmunk sem volt, hogy hol szállunk le róla, hogy akarunk-e leszállni egyáltalán. Hogy milyen emberekhez mikor és miért lesz közünk, hogy melyik épületről éppen majd mi jut majd eszünkbe. Már minden kész volt, az egész ott volt a szemünkben, jó előre megrendezett, spontánnak tetsző filmek vibráltak a vonatok ablakaiban. Nem történetek, csak töredékek, és azzal ütöttük agyon az időt, hogy összeraktuk őket.
30 éve utazunk, anya meg én. Számoljuk az embereket, a házakat, számon tartjuk viszonyainkat velük, élőket és halottakat idézünk meg. Minden állomáson leszállunk, és mindig a vonaton maradunk. Aztán a vonat ablakából nézzük magunkat, ahogy most is.
Ott vagyunk abban a hússzínű épületben, ugye emlékszel, 30 éve még kollégium volt. Most idősek otthona. Ülök egy ágyon és hallgatok. Hallgatom azt, ahogy azt mondod, ez már nem élet. Látom a vonatunk ablakából, hogy nem tudok megszólalni. Azt akarom mondani neked, hogy de igen, ez is élet, csak annyi van, hogy a vonat ablakából nem ilyennek látszik, de nem tudom kimondani. Gyáva vagyok hazudni, és buta ahhoz, hogy fel tudjam ismerni, hogy ugyan hazudás lenne-e.
És nem tudom, milyen az az élet, amire azt mondod, hogy nem, csak nézem veled innen a vonatunk ablakából, hogy ott vagyunk a hússzínű házban, te azt mondod, nincsen már kedved, nekem pedig elakad a szavam.
Anyám 30 éve vonatra szállt, nem is az anyám, hanem általában véve: anya. Vele voltam én is.
Közösen nézünk valamit. Valami olyat amit csak egyedül lehet látni.

Otthon vagyok. Itthon-otthon. Abban az otthonban amibe beleszülettem.
Ez az az otthon amire úgy vagyok jogosult, hogy nem szükségesek hozzá
semmiféle természetű érdemek. 12 négyzetméter. Zömében kaotikus
rendszerek számomra félig meddig átlátható rendje, a megérkezéseim
állandó színtere. Együtt öregszik és lélegzik velem. Ha felpenderedik
az ablak alatt a tapéta olyankor viszketni kezd a szemem alatt a bőr.
Most éppen megint megérkeztem. Az utóbbi időben van az az érzésem, hogy
többször érkezek meg mint amennyiszer elindulok. Van 12 négyzetméter a
világban amit nem szeretek, nem szeret, de nem tudunk meglenni
önmagunkban. Tökéletes a szimbiózis, ahol éppen állok mindig ott ázik
be a plafon.Szóval most is meg vagyok érkezve, cipővel a lamináltra,
úgy rontok be mindig. Serceg a por a cipőtalp alatt. Úgy nézek szét
mint egy győztes hadvezér. Halmok vesznek körül, tárgykupacoktól ölelt
méretarányos őshaza. Szuszogok, ahogy a cipőt lehúzom, igyekszem
beleöregedni abban amiben vagyok. Leejtek egy cetlit, hülyén hajolok le
mert fáj a derekam, közben a fogaim között szűrt káromkodás és egy jajj
istenem.
Az utóbbi időben veszem csak észre és nem tudom valójában mióta van
így, de nem vagyok egyedül a szobában. Valaki a hátam mögött áll és
néz, és gondol. Látom hogy néz, noha nem merek hátrafordulni hogy ki
az, gondol és hallom amit gondol, de nem merek válaszolni neki.
Látom, hogy a hátam mögött én ülök, megtévesztésig én vagyok, de
magamnál jóval fiatalabb, halványabb, kissé homályosabb is, és onnan
tudom, hogy aki néz az nem lehet valóságos mert a kontúrja szaggatott
vonal mint a Dörmögö Dömötör mellékletei voltak, mellette olló, hogy
itt vágd ki.
És nézem magam, a szaggatott vonalas, teoretikus énem nézi ezt a
véresen valóságos vastag aurájut. Néz és gondol, engem néz és rólam
gondol. Az előbb azt gondolta, hogy milyen szar cipőket hordok, lóg
rajtam a nadrág, és hogy szinte már bármit felveszek kritika nélkül, se
stílus, se semmi, kiveszett belőlem a valami. Most azon gondolkodik,
hogy néven nevezze ezt a belőlem kiveszettet. Nem jön a nyelvére a szó.
Gondolok neki egy szót. Fáradtság. És ilyenkor az ő gondolása meghallja
az én gondolásomat. Még hogy fáradtság, röhögni kezd, úgy hogy a
szaggatott vonalak olyanok lesznek mint a wordben a menetelő hangyák.
Ezt meg ő nem érti. Gondolok róla. Milyen hülye vagy, órákat szarakodsz
a cipővásárlásaidnál, és a végeredmény mindig ugyanaz szépet és szart
veszel. Lekapcsolom a villanyt, reggelre olvad el csak fény, olyan
kicsi az a szoba.

Anya 30 éve vonatra szállt. Nem egy vonatra, hanem általában: a vonatra. Hajnal volt, hajnalnak kellett lennie, szombat volt mert nem lehetett más és sötét amilyen csak abban az általában vett városban lehetett sötét, azaz általában vett sötét. Csak a nagykémény piros lámpája világított és 6 órakor fújt a gyár. 80.000 eszmélet volt akkor paplanokba csomagolva, ezt akkor mindenki tudta. Amikor elindult ez a vonat, az az általában vett szerelvény a világ leglassúbb szempillantásai alatt minden egyes ablaka mozivászonná változott. A radiátornak nyomott lábszárakban lustán folyt a vér. Épületek kergetőztek a másikat soha utol nem érve

Tavaszodik. Aki a környezetemben él és mozog, most mindenki mesét ír. Tetszik ez nekem. Szeretem látni, ahogy babrálnak, szöszmötölnek vagy kapkodnak vele. A mese a legjobb dolog, amit közéleti légszomjra lehet kapni a honi piacon. Van, hogy nagyon sajnálom azt, hogy nem értek a kotyvasztásához, pedig ha nagyon összeszorítom a szemem és a fogam, akkor előbújik Olajszagú Lajcsika. A hipotalamusz mögül, ott lakik, de a felettes én nem tapsol neki, ezért aztán ő cseszik meghajolni és azt mondani, hogy hölgyeim és uraim, de még csak azt se, hogy jippijájé.
És akkor itt vagyok maradva egy mesehőssel, aki se nem mese és se nem hős, még kitalálva is csak félig van. Olajszagú Lajcsika rám fog rohadni, ugye gyűrűzik be a válság, hogy rohadna meg, jön bele az emberbe az is, és Lajcsi idekozmál a homlokomra, ha nem ereszkedik rá valami meseikus atmoszféra rögvest, rajtam meg röhöghet majd boldogtalan, ha látják, ahogy Lajcsikás a homlokom. Engesztelem is, hogy Lajcsi, a hétfejű sárkányok ideje baromira lejárt lemez, a teszkóban kifejezetten cikinek tartom azokat, akik a hentesnél sárkánydagadót vesznek. Lajcsi, húzz vissza oda, ahonnan jöttél, nincs taps, nincs fanfár, nincs dobpergés. Az emberiség éppen heroikus csatákat folytat önnön nihiljével, rád fognak tapodni itt a nagy sürgés-forgásban.
És akkor jön azzal is - ezt a kártyát mindig kijátsszák az ilyenek -, hogy akkor most vele ki van baszva, mert félbe van törve a létezése. És olyankor sajnálom egy kicsit, mert azért mégis miattam van minden, és az is az én baromságom, hogy Olajszagú, és még azt se tudom pontosan, hogy étkezési vagy műszaki olajra kell gondolni. A Lajcsiságot azt már régről tudom hogy milyen, kivágott orrú tornacipős, maga a lábfej pedig retkes bokában folytatódik. A Lajcsiság tömören foglalja össze saját mibenlétét. És persze rühellem magam, és rühellem a Lajcsit is, de benne is csak magamat rühellem, méltatlatlankodom, hogy miként is hagytam, hogy ez történjen. Most egyel többen vagyunk, szerintem már réges rég túl vagyunk népesedve, a klíma meg instabil, nő a károsanyag kibocsátás, és én kinézem ebből a Lajcsiból, hogy személygépkocsit vásárol, ha kell 1000 év hitelre is, és 2 km/h sebességel döcög a nagykörúton. Lajcsi csúnyán beszél, Lajcsinak sansza van, ha nem is a boldogságra, de a boldogulásra bizonyosan. Leesik neki majd kamaszkora táján valahonnan egy legkisebb királylány uniós forrásból, felekirályság valamelyik belső kerületben. Lajcsi tehát nagyon veszélyes. És amikor mát itt tartok, akkor hatalmas meteorzápor hull alá az égből, egyenest rá a Lajcsira, később meg láva önti el a házát, a fülére pedig a MIR űrállomás eddig az űrben elveszettnek hitt 4000 tonnás szerelékei esnek.
Én csak azt szeretném kérni a gondolataimtól, hogy eztán kétszer is legyenek olyan szívesek meggondolni, hogy biztos gondolódni akarnak-e, mert mindig van nálam kénkő és láva. És még tavasz is.

Ha nap akkor vasárnap. Ha napszak akkor a délután és annak is a közepe. Ha szigorúan vesszük, nem kezdünk így mondatot. De ha mégis kezdünk akkor ilyenkor indulnak útnak a piros Skoda 100-asok a Czinka Panna utcza 23 elől. És pont ebben az időben karistolják össze az eget a sugárhajtású repülőgépek az alföld felett. A sofőr magas, szép férfi, különösen az arca és a keze. A kapukban pongyolás nénik támaszkodnak a deszka kerítésnek. Bökdösnek, mondjam én azt hogy jó utat, ha nő mondja karambolozni fognak, ahogy az a híres bemondó nő is jászberényi vasúti átjáróná. Haza felé megnézzük a villanyoszlopon a koszorút és összeveszünk azon, hogy pontosan hogyan is hívták.
A kalaptartóra hajítva fekete műbőrtáska és az olvadt elsősegély doboz. Műanyagosodik el a világ.
A testeken izzadtság, az izzadtságon por, ami ellen senki nem ellenkezik, valahogy mindenki viszketni szeretne, vakarózni az integetés helyett. Nincs rá mód, a családi hagyományokon nyugvó búcsúzkodás kellő komolyságot és jó adag bánatot kíván meg a benne résztvevőktől, ezt minden érintett tudja, a bánatstatisztériaként felvonuló Aeroflot gépek is szomorú hangpermetet bocsátanak ránk. Már mindenki szügyig szomorú, de csak a figyelmesebbek veszik észre.
Mondd már azt, hogy jó utat, mondd azt hogy sok szerencsét, mondd azt hogy jó reggelt, mondd azt, hogy jó étvágyat. És légyszíves ne vakarózz és pláne ne bámuld az eget. Búcsúzni vagyunk.
A Skoda 100-as pirossa egyébként alig észrevehetően, defacto fakóbb mint legutóbb, ez a fényes por a karosszériát is eszi. És két hetente fordulnak vele egyet. Hány út kell még ahhoz, hogy elvesszen a színe? Hány repülőgép ahhoz, hogy az eget teljesen fehérre fesse? Hány fürdés, hogy lejöjjön rólam ez az egész napi por? Hány év alatt lehet elfelejteni egy utcát, egy házszámot? Aztán eltűnik a Skoda 100-as, a részeges Rózsi háza mellett az utolsó kanyar amikor a farát mutatja nekünk.
Az integető kezek lehullanak, lassan megkeresik a viszketés pontos forrását és munkához látnak.
Ha nap, akkor vasárnap. Ha szag, akkor napszag.

Ne ijedjenek meg, kérem. Szar lesz, elsősorban önökért lesz szar, mint eddig mindig. Mint most azt tapasztalhatják, a hungaro-szellemvasúton utazunk, lesznek, akik mindezt zötyögésnek fogják érezni, a rebellisek, a zúgolódók, velük most ne foglalkozzunk, a barlang közepén kilökjük majd őket, bele a hangtalan a sötétbe, magasztosabb céloknak áldozva vele. A közepén úgyis meg kell majd állni, én fogom a tulajdon reszketegségemmel a barlang falára rajzolni az önök majdani boldogságát, a közös víziót, az összeurópai bölényt. Azt, amiért most szar lesz. Ne rémissze az önöket, hogy kézügyességnek híján állok, mondom, a korom sötét lesz, én rajzolok, maguk meg majd azt képzelnek oda, amit csak akarnak. Addig jó mindenkinek, amíg így van. Én olyan erőst óhajtom maguknak a jót, hogy a szartól sem ijedek meg.
Azt mégse mondhatja egy felelős barlangvasút társaság önöknek, hogy van fény az alagút végén, a fényen túl meg ott van a a tejjel mézzel folyó óperencia, a makrogazdasági kurtafarkúval. Nem mondhatja, azt évezredek óta senki sem látta. Önök ezt úgysem értenék, maguk élni akarnak folyton, gondolni, létezni, holott az emberi természet nem erre van kifejlesztve, különösen nem a miénk. Értsék már meg végre, az élet nem más, mint folyamatos túlélések sokismeretlenes egyenlete. Pedig aki nagyon akarja, és egy kicsit is hajlandó arra, hogy hunyorítson az amúgy igen tömör vaksötétben, annak már felsejlenek majd az új horizontok jóléti kontúrjai. Egy világ, amiben nem esik majd minden negyedik mosógép a vízkő áldozatául, a havi ciklusuk kellős közepén kiránduló nőket láthatni, emésztésügyi hivatalok vigyázzák majd sebezhető bérflóránkat, a THM meg olyan alacsony lesz, mint a sátán ülve. Csak most arra az emberöltönyi kis időre kérjük a türelmüket, amíg a nagy szellemek adnak randevút egymásnak a szellemvasút kölcsönökből fenntartott félhomályában.

INDIEN (REMI GAILLARD)

ESCARGOT (REMI GAILLARD)

KANGOUROU (REMI GAILLARD)

SQUASH (REMI GAILLARD)

DECATHLON OLYMPICS (REMI GAILLARD)
by nqtv

Ugye adná magát, hogy nem mondtam csütörtököt. Nem mondani pedig ez esetben csütörtököt mondást jelent. A csütörtök a fáradtság napja, Szót sem érdekel. És eztán már semmi.
Megyek az utcán és bámulom az embereket. Tipizálom őket, hogy a nagy massza össze álljon valamivé amit egésznek merek majd nevezni, és a mondatom végén azt mondhatom, hogy ahha és hmmm. Azokért a mondatokért rajongom amelyek így végződnek, hogy ahha és hmmm, egyúttal az ilyen mondatokat gyűlölöm a legjobban.
Ilyen nincs. Semmi van. Emberarcú szocializmus sincs, szocializmus arcú kapitalizmus sincs, azt hiszem úgy általában véve rend nincs. Nem itt, úgy értem a rend maga nem létezik, csak a rendre való törekvés. Megyek az utcán bámulom az embereket, belekényszerítem őket az előítéleteimbe. Megy ott egy ismeretlen, fogalmam sincs mit forgat a fejében, fogalmam sincs arról hogy forgat e valamit, hogy arról tud e és vannak e vele tervei. Tud e róla, hogy forgat, tud e róla, hogy célja van vele. Irígykedve nézem azokat az embereket akikről messziről le rí, hogy tervei vannak? Én látom belé a a gondolatokat, én nem tudom, hogy van e célja. Értelmet nem mernék mondani. Tud e róla az aki ott megy és forgat a fejében valamit, hogy néhány évtized múlva érettségi tétel lesz, mint aki megfejtette a Lánchíd alagútjának a mozaik mintázatát, mint szabadkőműves szimbólumrendszert értelmezte és elhelyezte a néhény évtized múlva létező fejekbe. Kérdezné e azt, hogy és akkor mi van? Nem nagy ügy, minden nap arra járok, nem tudtam belenyugodni, hogy az a sok apró mozaik csak úgy, teljesen értelmetlenül lett felhányva az ívelt falra, mellesleg skizofréniával kezeltek, hát gondoltam összekötöm a kellemest a törvényszerűvel. Aztán eltűnik, ahogy csak az ilyenek mint ő is, csak az ilyenek  tudnak eltűnni nagy emberforgatagokban akikről még látszik, hogy akarnak, vagy valaha akartak valamit. A Péntek az urbánus Robinsonok napja, hatalmas sziget, milliárdnyi hajótöröttel.

Persze, szerda. Nem fogható személyhez, tárgyhoz. Állagra nyárvégi köldökökbe ragadt szösz és és szerves koszok, elhalt hámsejtek mixtúrája. Színre viszont határozottan combsárga, ízre szilvalekváros kenyér. Csupa ellentmondás, úgy az ahogy csak egyensúlyi helyzetek lehetnek ellentmondásosak, a mi nagy kollektív egyensúlyainkra gondolok. Nem fogható személyhez, sem tárgyhoz. A szerda az az állapot amikor a kéz már kavicsot tart a kezében és mindjárt dobni fog, olcsó kis izgalommal átitatott figyelem. Szemben a léckerítés, fele levegő, fele fa. Fiftififti, egy rés, egy léc. A szerda ez a lelki állapot amikor a kéz már lendületben, de még nem lehet tudni, hogy ezredszerre is a fát találod el, vagy végre, ha máshogy nem de legalább mandínerből átmegy valamelyik résen.  Így kínálgatja magát minden egyes szerda, a maga fiftififtijével. Bárkit képes rászedni, győzelemre esély sincsen, mert ugyan miféle csoda történhetik, ha a kavics mégis átjut a kerítésen? Két csütörtök, vagy mi a franc?

A szerda egy utca. Olyan házak vannak benne amiben csak guggolva férnek az emberek. 6 lakás van egy házban. Közös a wc.

Sok arcú kedd. Nylonszatyorba csúsztatott, háztól házig tátogó
tükörponty a kedd. Lábon kihordott eszméletvesztés és kopoltyúba
szorult mákszem. Hideg vízzel teli fehér kád a kedd. Áttetsző piros
szárnyakkal evező iránytalan lebegés. Beragadt kabátcipzár a kedd és
rajta a kapkodás hagyta vér. Vagy talán a tükörtojás sercegése a forró
zsírban. Szivaccsal bélelt kávészín bánatkabát a családi nervózusfogason. Nem oka és nem
is okozata semminek. Maga az oktalanság. A kedd a félbehagyás napja, e
napon az okos ember nem kezd bele semmibe, (az óvatos egyiken sem), a
hét napjai közül e napon mondják le leggyakrabban vacsora
meghívásaikat, utasítanak vissza állást, szenderülnek jobb létre,
öntenek ki bizonyos kávét a konyha kőre. Évezredek óta. Kedden születni
sem nagyon érdemes és ez nem légből kapott, ez maga a tapasztalás. De
ne higgyük, hogy a kedd vészterhes nap volna, könnyed nap ez, éppen
csak értelme nincsen.

Felül kellene kerekedni a hétköznapokon. Sportos szabadidő szárnyakat növeszteni, virágmintás otthonkák anyagából. Hétvégi hobbysasnak lenni, mérsékelt pocokallergiával.

Sok arcú kedd. Nylonszatyorba csúsztatott, háztól házig tátogó tükörponty a kedd. Lábon kihordott eszméletvesztés és kopoltyúba szorult mákszem. Hideg vízzel teli fehér kád a kedd. Áttetsző piros szárnyakkal evező iránytalan lebegés. Beragadt kabátcipzár a kedd és rajta a kapkodás hagyta vér. Vagy talán a tükörtojás sercegése a forró zsírban. Kávészín bánatkabát a családi nervózusfogason. Nem oka és nem is okozata semminek. Maga az oktalanság. A kedd a félbehagyás napja, e napon az okos ember nem kezd bele semmibe, (az óvatos egyiken sem), a hét napjai közül e napon mondják le leggyakrabban vacsora meghívásaikat, utasítanak vissza állást, szenderülnek jobb létre, öntenek ki bizonyos kávét a konyha kőre. Évezredek óta. Kedden születni sem nagyon érdemes és ez nem légből kapott, ez maga a tapasztalás. De ne higgyük, hogy a kedd vészterhes nap volna, könnyed nap ez, éppen csak értelme nincsen.

A hétfő az nagy kövér konyhás néni. Ritkás szőke hajjal, a fityulája alatt malacrózsaszín fejbőrrel, nikotinsárga fogakkal, noha nem dohányzik és kismamacipőbe szuszakolt barokkosan vastag, szalonnás bokával. A hetvenes éveket ő csörömpölte teljesen szét a kopott alumínium tálcáival. Amikor felébrednek reggel a menzaivadékok, ő méri nekik a teát, a kakaót és más életfontosságú folyadékot. Aztán vizet önt a nagy üstökbe, tésztát főz és fukarul bánik a mákkal, ha eljön az ebéd ideje. Hol ad repetát, hol nem. A hétfő hangulatember, a hétfő az tisztára olyan mint a Németh Zsolti anyja, még a lábát is fáslizza. Világ életemben féltem tőle, de némi extra mák reményében nem volt kérdéses a megalázkodásom.

A legtöbb Ágnes egyenes,
az persze kivétel, hogyha
az illető Ágnes a görbeség
egyenes ági leszármazottja.

Minden Ágnes egyenes,
és van a szívüknek szottya,
ha nincs
egyenes ági leszármazottja.

Minden lány lehet még delnő,
ha nem néz bután vagy fancsalin,
a fiúk lelke meg böszmeteg felhő,
és fent akadnak a kan csalin.

Utálom a világrendet. Nem ezt a mostanit. Én a mindenkori világrendeket utálom. De mivel nekem a mostani az egyben mindenkori is - egyszer élek - ezért a mostani világrendet is utálom. Válsággal vagy anélkül, egyre megy. Tökre egyre megy. Azt szeretném ha elsorvadna a világrend. Nem azt szeretném, hogy világrendetlenség legyen, hanem azt, hogy ne ez legyen a rend hanem akármi más.
Ne ezt hívják rendnek ami most az, hanem azt amit eddig rendetlenségnek lehetett hinni. Tökre tökmindegy. Legyen több, vagy kevesebb levegő, de lehessen beszívni. Vagy ne legyen egyáltalán semmi beszívni való, de akkor azt lehessen is tudni. Vagyis inkább szabadjon érezni. Meg legyen az is, hogy amikor neki akarom valaminek vetni a hátam, egy falnak, hogy az akkor ne legyen vég nélküli tolatás. Tessék a falaknak közelebb jönni. Egy olyan világrendet szeretnék utálni amiben lehet élni.Tökre. Élni.
Felnőne benne egy nemzedék, ha van olyan egyáltalán, hogy nemzedék. A könyvtáraikban csupa olyan könyv lenne aminek a lapjai üresek, a múzeumaikban üres vásznak lógnának a falakon, a tévéjük hangyás képet sugározna. Az maga lenne tökre a szabadság. Szerintem egy olyan világrendet amiben jelen van a szabadság, vagy ha nem is az, de legalább az árnyéka, az olyan világrendet még utálnom se lenne annyira fárasztó mint ezt a mostanit, mindenkorit.

A gazdagok a szegényeket. A szegények a reményteleneket. A reménytelenek a gazdagokat. Az okosak a butákat. A buták az ostobákat. Az ostobák az okosokat. A felnőttek a gyerekeket. A gyerekek az időt. Az idő a felnőtteket. A merészek az óvatosakat. Az óvatosak a gyávákat. A gyávák a merészeket. A soványak a kövéreket. A kövérek az átlagosokat. Az átlagosok a kövéreket. A férfiak a nőket. A szépek a csúnyákat. A csúnyák a kirakatot. A kirakat a szépeket. A fiatal az öreget. A valami a mindent. A semmi a valamit. A mindent a semmi. A kígyó a farkát. A farka a kígyót. Én ragadoz, te ragadozol, ő ragadozik, mi ragadozunk, ti ragadoztok, ők ragadoznak. Jól bele ragadozva a táplélekláncba.

El kellene tűnni. Uckmuckfuck. Nem is úgy, mint erdőben a vadnyom. Arról egy magamfajta urbánusnak amúgy is kevés fogalma lehet. A lila fingja, az se. Inkább csak úgy kellene, mint ahogy a csiga húzza a nyál-kondenzet maga után, úgy lenne az én eltűnésem. Aztán az a tér, amit jelenleg kitöltök, az úgy lenne, hogy szaggatott vonallal volna(sic!) jelölve, hogy az ott valakinek a helye, aki most még, vagy már nincsen, de a helye aza van neki, mása se nagyon. Vagy úgy kellene, hogy ma este lefeküdni, mint én, és holnap felébredni,l mint valaki egészen más. El lehet képzelni. Borzasztóan közönséges vágyaim vannak, és a késztetés megvan bennem, hogy emiatt szégyenkezzem, de a képesség meg nincsen. És írni is kellene magamról már végre és valahára, vetni a számot, aratni a vihart. De a semmit elég nehéz megfogalmazni, nem látszik, nincs szaga, seíze, sebűze (ilyeneket anya mond), csak valami, amit szaggatott vonal jelöl. Leginkább hiányt, azt jelzi, hogy valami nagyon nincsen rendben, de úgy van jól. Aztán, ha nagyon akarom, akkor lehetne ilyen ollót is rajzolni, hogy itt kell kivágni a szaggatott vonal mentén, kérjük, ne vágjon bele, mert kibaszottul fogok sikítani. Én mindig úgy érzem magam, mintha hetvenvalahány lenne, akárhogy is győzködöm magam, hogy most bazmeg nem hetvenvalahány van, az érzet akkor is csak hetvenvalahány. Létigei csalódásom van, feszt az van, és folyamatosan. Le kellene feküdni este, és felébredni reggel, hogy az lenne reggel az első mondatom: látom a jövőt - színtelen, íztelen, szagtalan. És akkor erről eszembe jutna, mint ahogy eszembe jut is néha Járinka Lajosné, hogy pont így mondta el nekem a vizet. És azóta nekem elég sokan akarták már elmondani a vizet, meg mást is. Kicsit árnyaltabban, de így. És én mindenkinek hittem, mert nekik nem szaggatott vonalaik voltak, hanem tussal kihúzott folyamatosaik. Mint amikor a Hübel Zoli is megmutatta nekem a hetvenvalahányban, hogy ő puszta kézzel bezúzta a lépcsőházi villanyóra furnérajtaját, és akkor ő nem egyebet tett, mint megmutatta nekem az ő tulajdon létezését, a színtelent, íztelent, szagtalant, és hogy én hülye nem értettem csak egyedül, hogy az voltaképpen micsoda is, mert csak a bezúzott ajtót láttam. Mert nekem a látvány mindig eltakarta azt, amit nézek. És szaggatott vonallal volt jelölve az a seb a furnérajtón is. Meg telis-tele volt a hetvenvalahány is mindenhol szaggatott vonalakkal. Aztán az ember olyan, hogy mindent megtud szokni, a szaggatott vonalakat is, sőt később még igénye is lesz rá. És én most evvel nehogy azt tessenek hinni, hogy mondani szeretnék valamit. Csak azért mégis van az a gondolatom, hogy rám kövül itt ez a szaggatott vonal, és azt meg sőtpláne ne tessenek hinni, hogy mindez az én akaratomból volna. Én már semmit sem akarok mondani, azt se akarom mondani, hogy van az a sejtésem, hogy az élet vége és a halál kezdete közt van hetvenvalahány év, ami még nincsen besorolva sehová, nincsen definiálva, hanem kellő szavak helyett úgy hívjuk, hogy élet. Szaggatott vonal keretezi, mint ahogy minden szügyig egymerő szaggatott vonal. Vagy ha nem, akkor meg zárójel. Mint ahogy ez is itt.
(powered by nyakas budai irsai olivér)

írta Sebtolvaj - anonim szaggatottvonaladdikt

 

O mio babbino caro

Fáj az ujjam. A mutató. Az fáj. Az is fáj. Ahol a körömmel találkozik a bőr, ott az epicentrum. Mindig van valami penderedés, hámlás, ami egész nap elviselhető, de estére már bántó ahogy bele akad a paplan cihába, hajba. A folytonosság fenntartása állandó szervizelést igényel, rágást. Az este megszokás, megszokásból alszom, bár azért is mert aludni szeretek. Azt mondják többet alszok mint az normális. 10-11 óra eszméletlenségi ebédszünet. Élesztőt kellene enni, attól nem penderedne bőr sem szaru, az élesztőtől reggelre megkelnék. Amíg alszom rág valami. Valami amiről nem tudom, hogy micsoda. Azt álmodom, hogy egy mutatóujj vagyok, hámló bőrdarabbal a körömágynál. És én a fájós mutatóujj az ugyancsak fájós mutatóujjammal mutatok rá egy másik fájós területre, nevesül a tulajdon húgyhólyagomra. Álmomban most már egy húgyhólyag vagyok, sárga folyadékkal mutatok rá a neuralgikus pontjaimra. Ágyéka vagyok önmagamnak. Az alvás olvasztja el a fájást és a fájás idézi elő az alvást. Az alvás az egérút. Az elalvás előtti percek a legalkalmasabbak arra, hogy a felpenderedő bőrdaraboktól szabadulhassak. Persze nem figyelek, túl rágok. Mindent túl rágok. A vacsora is túl van rágva, a körömágy is. Mindenről leginkább a hús van lerágva. A két túlrágás közti szusszanás az alvás, a nemrágási bunker ahol én leszek a rágóból a rágott. Reggelre csak csontok maradnak az ágyban. Egy izmok nélküli ember ébred fel, kimászik az ágyból, lefőzi a feketét. Nem figyel, megégeti a hüvelyket. Felhólyagzás, hámsérülés. Meg van az esti rágni való. Mindenki csak ezért csinálja végig a napokat, az esti rágásért? Hogy jól körülhatárolható hámsérüléseket szerezzen, amit aztán rághat elalvásig? Hogy ez a napi betevő. Túl van már rágva itt minden. Ez is itt. Ez is.