2004. november 21., vasárnap

Gyerekkoromban féltem a Chaplin filmektől. Ijesztett a mindent eltúlzás szárnyalása, tán már akkor magamra ismertem, rettentem. Bizonyár féltem az ezer apró kis részlettől, féltem, hogy az a valódi milyen különösen nem lehet soha: valódi. Később Chaplint megszerettem, félni pedig úgy, hogy mára már majd mindentől tudok. Egészen jó hatásfokkal. A borzongás okán. Mert borzongani jó, és borzongatni is az. És még valami: félelmetes. A rosszul sikrült borzongást reszketésnek hívom, ingatag talajon álló katarzis interruptus. Tehát a félelem és a szeretés (ez a könnyű kis nőcske), budán a hegyekben bolyong, míg itt a bezártban kergetőzik a teagőz.
Magam elég kevés embert szeretek, még kevesebb azoknbak a száma ezt oda is tudom adni, úgy ahogy,...magam módján. Engem sem szeretnek túl sokan, és még kevesebb azoknak a száma, akiknek ezt képes is vagyok elhinni.
Látok én valamit, amikor ezeket írom le, van egy kép, persze leírom, mert nem lehet nem leírni, van egy hely, ahol ólmos nehéz a levegő, és minden járdarepedésnek jelentése van, ahol az ősznek, a taknya, a nyála, és a korlát melyben kovácsolt a vas, ahol minden gondolat, penészes és avas, ahol a félig csukott barna ajtót ildomos félreérteni, és bentről azt susogják, hogy itt már nem lesz több tavasz. Menj máshová, menj anyádba, és az ajtó felett a búrában a fényemlékezet hunyorgatja a wolframot. Farkasok állnak az ajtó előtt. Kinyújtom a kezem és valami hideg, sötétet érzek, becsukott szemmel - (akkor ez pina nem lehet, gondolom), és bambán bődül egyet a lélek még bennem. Harangékony vagyok. Persze Helgára gondolok, ám Helga nem tudja, hogy ki is ő, mi több, nem is nagyon érdeklő őt a Helgaság maga. Persze, ez a földnek a vak szíve lesz, már majdnem otthon vagyok. Én gyermekkoromban mindentől megtanultam félni, most már csak magamtól tudok, és az eredmény ugyanaz.
Hóhér vagyok, mit érdekelne engem a havazás maga.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése