sebtolvaj

Én a hallgatólagost mindig is feltudtam cserélni a viszonylagosra. A valódit meg a valótlanra, a bennem valóra. Egész jó kis világ ez, kár, ejj de igen nagy kár, hogy nem igaz egyik szeglete sem. Jó nagy, dunnányi titkokkal van itt minden ellátva mindegy ágy, és ro(o)mszervízben meg a sok bájital hallatán, csak kapkodni lehet a fejeket. Úgy értem mind a hetet lehet kapkodni. Aztán ködevés, és tűzokádás, a végén meg csak vidám kártyázás. Esetleg tökmeg. Van nekem az a határozott érzésem, hogy szürke vagyok és az első (metsző) fogaim, eltúlzottan nagyok. Más alkalmakkol meg azt érzem, hoy templomban lako, furamód ez a kettő sosincs időben átfedésben. A kettővel oszható napokon ezt gondolom, a prímeken meg amazt. Túl sok ideig éltem koalák között, túl sok tulajdonságuk dermedt rám az időben, túl sok, mondom, ez persze észrevétlen marad. Minden csak úgy látszik, ahogy akarom, hogy látszon, ezzel hitegetem magam. Hogy már nincs ló és nincs lovas, bakügetés sincs, és láb sincs ami kilógna a paplan alól, úgy fél négy felé, hajnalonta.