Szinte magam előtt látom azt az igen mókás szituációt, amikor majd életem alkonyán ülök a hintaszékben és a cserépkályha mellett csendben kötögetek. (Soha!) Kisunokám pedig életemről faggat: "És mondd Nagyi, te tényleg voltál vendégblogger?" Én pedig egy félmosollyal az arcomon azt mondom, hogy igen. Eszembe fog jutni, hogy mennyire nem tudtam, hogyan kell jó vendégbloggernek lenni. Ez megint egy olyan feladat az élet színpadán, amit ösztönből játszom és fogalmam sincs, hogy mennyire jól. Persze, nem is ez számít, hanem az, hogy ezzel az apró bejegyzéssel talán vidámabb lesz egy ember napja.
Mondtam én, hogy néha eladnám lelkemet egy poénért, vagy egy mosolyért...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése