sebtolvaj

Csendem van, tüszős, kétoldali, blabla.... Persze, hogy szeretem a csendet, de egyáltalán nem mindegy, hogy milyen csendről van szó. Úgy gondolom, hogy van az a csend ami északról jön és az kibaszás, mert hideg, más az olvadáspontja, fajsúlya, egyebek. Meg van a hívott csend és van a kapott csend, és van az ember fején - paradox módon - vadgesztenyeként koppanó csend. Az már biztos, hogy az én gergelynaptáram az olyan mint egy lassított felvétel, és egy nap csend, az gyakran olyan tud lenni, hogy a hangsebesség mint olyan, egyszerűen valami sci-fi kategóriának tűnik. Aztán meg ha a hangnak van sebessége, akkor a csendnek is kell legyen, és lám, van is neki. Súlya is van, ezt a szubjektivitás teszi teljesen értelmezhetetlenné. Fogalmam sincs, hogy egy másik bolgyó, másik atmoszférájában ez a csend mit jelent. Mert gondolja az ember ilyenkor, hogy ausztr(i)onauta lesz mégis, és elhagyja a vadakat terelő juhászt, meg lunapark és és nekikerekedne. Tükör előtt jól kigyakorolja, hogy a Rambo késére hogyan harapjon rá, anélkül, hogy a meglehetősen nagyra sierült poggyászt ne terhelje még Lidocainnal is.
Persze nyugtatom magam, hogy ha már csend, akkor s legalább az enyém, gyorsn szaladok is a földosztó karókért és transzparenseket föstök, hogy Csendet vissza nem adok. Szánalmas, mert a csendre annak van a legkevésbé szüksége aki, azt a konkrét, igen is nagyon jól lokalizálható csendet szánta, valakinek. Szóval marad az enyénm, de így valami hősies tettnek tűnhet, hogy bizony én ezt a csendet megvédtem, tettem érte, részese vagyok. A csend az nem így van, a csenden nem kell görcsölni, a görcs az default, és milyen idegenséget sugall mindig. Tényleg azt gondolom, hogy meg sem kellene szólanom soha egy bizonyos határon túl már mindegy, hogy az érzései szavakba bugyborékolásából fullad meg az ember, vagy a kapott csendtől. Csend...most én beszélek. Uff.
(Csendőr voltam álmomban, hetyke bajusszal, sapkámon kakastollal - hááát, ez több mint elszomorító)