"És arra ébredt, hogy a hó belepte,
s még le se rázta azt a havat,
letiltott gondolat ugrott eszébe
felleges hajnalon, hófödte hajnalon.
Ő volt, aki tiltotta önnönmagának
meg azt a bizonyos gondolatot,
hát gyorsan meg is ölte önnönmagában
azt a bizonyos gondolatot, hófödte hajnalon.
Később a kedvenc nagy kukájába nézve,
éppen amidőn reggelizett
– majonézt egy mocskos nejlondobozból –
már megint eszébe jutott, hófödte hajnalon.
Megint a tiltott ugrott eszébe,
s míg tévéműsorral szájat törült,
elfojtotta ismét, kissé dühös lett,
felleges hajnalon, hófödte hajnalon.
Aztán jól megvolt egészen estig,
nem járt eszében fikarcnyi sem
lábának fázásán, borocskán kívül,
felleges estelig, hófödte estelig.
Még este tárgyalt egy vidám rendőrrel,
míg üres kirakatban vackára dűlt,
kint a hó esett, esett, mint rosseb,
felleges szombaton, hófödte szombaton.
Kérte a rendőrt, még ne hagyja magára,
félt, hogy az elmegy, de magától félt,
merthogy a tilalmas eszébe juthat,
hogy mitől jutott ide, ahová eljutott.
De elment a rendőr, ő nézett utána,
és máris ellepte a gondolat,
az, hogy az egészet egy nő okozta
pedig ez nem volt szabad, semmi szín alatt.
A jobbik eszével ugyanis tudta,
az a nő ártatlan, ő maga hibás,
mert amit az ember el tud képzelni
magáról, végül az, az lesz belőle majd.
S mivel ő el tudta képzelni magáról
azt, hogy az utcán végzi, azért van itt,
a nő bezzeg nincs itt, mert inkább meghalna,
azért van fent, ő meg itt, azért nincs lent az a nő.
A jobbik esze csak mindig ezt mondta,
na de jött mindig elalvás előtt
a másik, amelyik mindig azt súgta,
gyűlöld meg már azt a nőt, gyűlöld meg már azt a nőt.
Félt az alvástól, félt a reggeltől,
inkább a lábfázás, mocskos doboz,
mint az a gondolat folyton fejében,
hogy a nő, vagypedig ő; mért kint ő, mért fent a nő,
mért lent ő, mert fent a nő; mért lent ő, mért fent a nő."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése