sebtolvaj

Ma nem tettem semmi érdemlegeset. Viszont nagyon elfáradtam. Azt hiszem, ha őszinte vagyok magamhoz, akkor azt úgy kell megfogalmaznom, hogy ma egész állónap organizáltam. Fejben. Eltöprengtem azon, hogy lehet e azt megköszönni - s ha igen, hát hogyan - amit nem lehet megköszönni egyáltalán, illetve egyáltalán sehogy. Hogy a hála és a zok, hogyan kergetőznek. Aztán még az is történt, de ezt csak félve írom le, de leírom, hogy résnyire nyitott ajtón mint ha valaki kiosont volna, azaz megint nagyobb lett a hely, az üresség, de nem olyan súlyos ürességet kell elképzelni, hanem embernek elviselhetőt, embernek valót. Akkora amiben elférni lehet, éppen csak azt. És elképzelhető benne valami,...valami megalomán mánia, hogy akkor lehetne mondjuk tágasabb, és hol legyenek a polcok, és akkor majd arra a székre ül az, aki a páros napokon a boldog. Aztán még az is van, hogy azt találták mondani erre, a kócerájra hogy rendelő, és hogy itt lesz valamiféle befogadóóra, idegen tollakkal ékeskedés, mert olvasni valakit édeskevés, s ha már így van gondoltam azt, hogy legyenek már olyan szívesek, és firkantsanak. Ezt nem azért mondom, mert bárkire is tartozna, mert nem tartozik. Még rám sem. Ez az a hely ami senkinek sem az asztala, valami ütődött lekesültségtől vezérelve mégis azt gondoltam én, a gasztroforradalmár, aki a forrócsokit is kiróbálná fokhagymával,, hogy morzsázzuk össze, pacázzuk össze az abroszt. Anyám mondta ez réges rég: úgy mint ha élnél, és most én is valami ilyesmi miatt mondom ezt, mint ha élnénk.