sebtolvaj

Lehetne egy ember...

Lehetne egy ember..., úgy értem (el) tudnám képzelni, hogy van, (el) tudnám képzelni a tulajdon létezését. Nem is egyszerűen ember volna, hanem hogy nő, de nem olyan értelemben, hogy dolby stereo-ban hallgatnánk egymás ágyékának a nyöszörgéseit, apró neszeit, mert nem. És akkor én azt mondanám, az elképzelhetetlen színű szemeibe bele, hogy én egy szaralak vagyok. Így mondanám, hogy szaralak. Pont így. És erre meg ő azt mondaná, a.) - hogy őt ez nem zavarja, ez nála még a bocsánatos bűn kategóriája...b.) - nem, ezt nem jól látom, nem vagyok szaralak. ( a b válasz esetén erős gyanakodásba kezdenék, hogy milyen hátsó szándék vezéreli szavait, elmélyülten elemezném a mondata értelmét, és közben keresnék magamnak, valami finommotorikus elfoglatságot).
De persze megköszönném neki, hogy ilyen mérhetetlenül elnéző szaralakságom attribútumaival szemben, szemeimbe tán könny is szökne, és hálámnak minden elképzelhető módon nyomatékot is adnék, ( mondjuk, az ágyékok mentén nem). És egy idő múlva, már annyira hálás lennék, hogy fájna. Nekem is. Neki is.
Egy délután, egész pontosan fél négy előtt három percel, amikor a reluxa rései közt már nem olyan merdeken hasít be a bágyadt ősz végi nap, ...egyszer csak kiszakadna a mellkasából az, hogy ő még ilyen szaralakot még nem látott mint én, és megvető pillantásokkal tüzelné, kitérdesedett mackóalsómat, pilincka, ám de nagyon is hosszú lábaimat, amelyek egy Chigago Bulls papucsban vesznének el, de úgy ám, mint valami szintetikus fekete lyukban.
Ezen én megsértődnék, gyötören az önvád, hogy mégis csak nekem volt igazam, hogy játszott csak velem, hogy mindvégig egy követ fújt.(velem)
Soha nem felejteném én el azt a délután, az óra tikktakkolását, az alacsonyan beömlő, szűrt  fénysugarak fényét, olcsó parfümje illatát.
El is mondanám egy nőnek, akit még csak eztán fogok elképzelni, elmondanám neki ezt az egészet, aztán még csak annyit mondanék, hogy látod, hogy milyen szaralak vagyok. Így mondanám, szaralak. Pont így.