sebtolvaj

Egyáltalán nem fontos dolgok

Ma valahogy kivagyok, na jó, nem vagyok, de igenis ki voltam hegy ezve. Úgy van ez nálam, hogy magam elé képzelek egy hegyet. Egy olyan hegyet képzelek én el ám, amelyet nagyon is valós. (Naná, hogy baromira budán van ez a hegy). Ez némileg megkönnyíti az elképzelés, az elgondolás precízitást igénylő műveleteket. Szóval kalandozok, elbitangolok a hegyre ((f)eltévedek, hogy a valaki megtaláljon). Arra a hegyre pont, amelyen a sziklákat a nap hajnalonta rózsaszínre festi, és esztétizálni nem ér, mert a nyuszikkal mókusok feleselnek. Tündék mondjuk ezen a hegyen konkréten nincsenek, azt vinni kell a túristának, mint ahogy a svédasztalt, és franciaágyat is, hogy legyen az az ágytól-asztaltól mizéria majd. Mert az olyan, hogy annak mindenbe kell lennie. Ez a hegy bár csodahegy nagyon, semmi köze a varázshoz. A dolgot az nehézzé teszi, hogy ez a vélhetően vulkáni képződmény a világ legveszélyesebb helyének, a legveszélyesebb helyén van. És van egy szabály, mégpedig az, hogy már csak egyszer mehetek oda. Ismerem ezt a szabályt, mert ez a szabályt is én képzeltem el. Ezen a hegyen nincsen, mégegyszer, mint ahogy végre-valahára sincsen. Ezen a hegyen azonban, minden széttárt kézbe jut ölelni való, ahogy a kések végére ölni való is. Jóknak és rosszaknak egyaránt. Ott olyan az ég, hogy ha jön az este, a levegő sárgával lesz festve, és a felhők a habok a madártejben.
Az ember ott csak fontosakat mondhat, ott lövi ki az összes mondatát az űrbe, de fontos csak attól lesz, ahogy beleszáll a tündefülbe.
Hogy én ezt mindet elhiszem-e, ugye ez, ez itt most a kérdés. Talán nem hiszem el, de az is lehet hogy csak nincsen más választásom. Damilon reptetem magam, és vágja a nyakamat néha. És hogy milyen a viszonyom ehhez. Szeretem persze de össze is fut a nyál a szában. Én nyálam, én nyálam, én nagyon nagy nyálam.