sebtolvaj

az ősz utóirata - az őszutó irata

Bajban vagyok. (Mikor nem?). De most ez más baj. Véget ért a hét, véget ért egy lap, véget ért a lízing. Több napszám, mint kolbászból van a nyerítés. Vágta. Persze, tudtam én, hogy erre, a fenyőünnepre (larch) majd illik valamit mondani, sőt mi több, nem illik hanem kell majd mondani, hogy nem nyugszok, hogy mondanom kell... Bajban vagyok. Rájövök, hogy én tisztességesen nem tudok semmit megköszönni, mert azt érzem, megköszönni, réges rég nem úgy kell, hogy azt mondom: köszönöm. Ez azért van, mert post-ot kértem, de nem azt kaptam, nem csak azt. Aztán még az a csúfság is megesett, hogy többen azt gondolták, hogy nekik kell megköszönni, azt hogy itt van hely, felület, és hogy most ők kaptak kapva. Pedig nem, a helyzet az, hogy sebtolvaj lopott,...már megint, s bár szégyellni magát, de mosolyog rajta, azzal a kopottkás mosolygásával ami van neki. Szóval most valamit mondanom kell. És vigyáznom, hogy mit. Úgy értem csínján kell bánnom a szavakkal, mert nem szeretném, ha itt az én szavaimtól túlságosan nagy tömjénszag...kerekedne, és a veszély bennem van, hogy túlozzak, hogy bizonyos vonalakat hangsúlyosabbá tegyek, mint amilyenek valójában. És vigyáznom kell, hogy ne legyen a hányam veti. Egy magam által kifeszített kötlen kell egyensúlyoznom, de úgy ám, hogy még csak véletlenül se jusson az eszembe az, hogy a kötél végén hurok is lehet. Mert kapva kaptam. Hogy pontosan mit, azt még magam sem tudom, lassú vagyok, nekem sok idő kell bizonyos dolgokat megérteni. Nemértékeny vagyok. Mindenesetre jó volt, hogy ide..., hogy ide be, hogy jöttek akik jöttek, és nem ürességet hagytak maguk után. Hog lesznek e sorok, melyek nem valami helyett, ezen is féltem. Nem tudom pontosan mit szerettem volna, csak azt, hogy egyheyben legyetek, puszta önzés talán, de már sajog a szemem, ahányan annyifele.
Ahol már nem tud mit kezdeni az ép ész, ott kezdődik el a mozigépész, a nagy évszámoló, a projektékony suhanc. És csakok és csakrák, és évek, és számszerint tényleg 13 az, utánaszámoltam, és ellenjegyzem, úgy van minden ahogy. És úgy van jól ahogy van. (Sokat mondom ezt magamban) Fontos, hogy érezzem. Hogy a jómunkás nálunk, becsület és tisztesség dolga. Sok év, egy pillanatban, egy pillenetben.
És eztán ha nem lesz ló, már a pokróc is jó lesz, mert az is került ide, nem is akármilyen, olyan Morgenstern-szerű, puhapihe forma. Szavakból szöveg, szövet. És nem lett sablonos, pedig a sablon a mániája.
Aztán egy csiga-hinta, ahol megáll egyensúlyba a kényes idő, vagy eltűnik egyetlen pontban, az organikus természetű feket lyukban.
Tán pokrócba csavart nagymamák fogják majd tényleg elmondani, hogy hajdan..., hogy don-kanyar helyett vizitorok voltak, hogy nem ettünk ló tetemet és nem voltak holtak, hogy a szenvedéseknek, a szenvedélyeknek mára ezer arca lett, és egészen máshogyan üzennek. A mosolyom nem teszi indokoltá, hogy mosolyogjak.
Aztán be lett itt lakva egy sziget is, egy olyan rehabilitációs sziget, pálmafákkal és meglehetős kék éggel, fejlett egészségügyi infra/ultra és ibolyántúli infrastruktúrával. Erre én csak megállok és azt mondom: hátööö..., hogy nekem annyi állampolgárságom van, hogy nézni is tereh.
Aztán ajándék szombatnak ne néz a lovát, mert a szavakon lovagolni nem ér, meg aztán nem is annyira ajándék, mint amennyire négy lába van. Mostan színes tintahalakról álmodom. Csakcsak, csakrák, csak homár.
Fogalmam sincs mi lesz,nem tudom mi lesz veletek, most a lelkemmel rajtatok heherészek, majd ha felbukok egy sarkon és megfakultok mindegyre, mert azt hiszem ilyen vagyok, a sarkon túl már elenyészek. Vagy az agyamra mentek és ott hordozlak benneteket. Félelmetes, hogy ez milyen tengernyi idő lesz.