Több dolgot tudok elképzelni, mint amennyit eltudok hinni. El, eltudok, minden további nélkül eltudok képzelni egy negyven wattos izzót. Aztán eltudom azt a lámpát is képzelni amibe ez az izzó, az én kedvem miatt bele van csavarva. Elképzelem hozzá a kis asztalt, a fiókokat, a padlózatot, a fe erezetét, a lakk csillogását, a por finom szerveződéseit. A szőnyeg bojtjait is elképzelem. Az ágy alá rúgott, holtan heverő papucsokat is elképzelem.
Azt is elképzelem ahogy valaki hallgatni szokott. Azt képzelem, hogy nekem hallgat - és nem járok messze a valóságtól. Volt már ilyen, lesz ilyen még. Egyszer már volt, hogy valaki éppen úgy hallgatot el, hogy azt lehetett belőle kiérteni, de rettenetesen simán ám, hogy engem nem nagyon lehet, szeretni. Úgy. Azt is belefoglalta a hallgatásba, hogy úgy. Aztán jónak mondta, mert ez éppen hogy készült már fészket rakni a fejemben. Végtére is hálásnak kellett volna lennem, hisz hezitáltam, nem vallottam színt, hogy hányadán állok magamal, és akkor ő segített dönteni. Vannak akik úgy tudnak hallgatni, hogy hajlamos vagyok azt hinni, az aztán már sosem ér véget. Tonnányi csendek. Végül is mindez nagyon jó, szép kép ahogy elképzelem. Több mindent elképzelek, mint amennyiben hinni lehet. Kiadom a kuckómat, és elszegődök Budapestre mackónak. Jót innék és jót ennék, én lennék a főnök és a törzsvendég.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése