Januhárnak egyáltalán nem lehetett tudni a korát. Eszmélésem előtt-óta ismertem. Heti rendszereséggel látogatást tett a nagyanyámnál. Barátné féle vagy mi.Talán 60 éves lehetett mikor megszülettem, 80-nak nézett ki, így hát nem is nagyon öregedett. Beérte önmagát. Januhárnak a nagyanyám nevezte el. A nyagyanyám komisz asszony is volt, és még annyi más minden. Mert Januhár, egy külső szemlélő számára teljesen követhetelen logika szerint, általában egy H betűt aplikált a szavakba, a legváratlanabb heyleken. Olykor más betűk is szerepeltek repertoárjában, de a h betű, a különösen preferált hagnzók között szerepelt. Januhár elképzelhetetlen volt úgy számomra, hogy ne legyen a kezében a nyitó kapa, mindig magánál hordta, olyan volt az neki, mint a királyoknak a jogar. Nagyanyámhoz is mindig a nyitókapával állított be. Lehet, hogy azzal is aludt a kis nyári konyhában. De hogy az ágya közelében volt afelől nincsenek kétségeim.
Voltak standard mondtatai is, ezt a nagyszámú unokahadak, betéve tudták. Tutot e Flanci (ez nagyanyám) én a becsinyát levesbe teszek egy kis työmpért..., elvermelem a työmpért és még januhárban is olyan fajin a leves, hogy csuta, a ződjét meg megeszik a jércék. Januhártól én nem is hallottam meg mást jószerével, csak ezt, olyan volt mint ha egész életében erre a mondatra készülne, ezt a mondatot csiszolgatná évtizedek óta. Mint ha tudná, hogy eljártak az évek, és itt az ideje örökséget hagyni magunk után. Ő ezt hagyta. Persze Januhár már vélhetőleg nem él, olyan természetességel nem hiányzik, mint amilyen természeteséggel tudomást vettem, hogy a világ amibe belejöttem, vele kerek. Januhárban az a jó, hogy bár mindvégig itt van a fejemben, mégsem kínoz soha. Én meg januhárban születtem, és egyáltalán nem tudom, hogy nekem van e ilyen mondatom. Vagy kimondta helyettem réges rég, valaki más.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése