Lassú a felfogásom. Napjában többször lekörözöm. Éjjel kevésbé, de szorosan a nyomában vagyok. Bizonyos dolgokat nem értek meg, bizonyos dolgokat nem merek megérteni. A választások részben rajtam kívülállóak, részben estelgesek, részeben pedig apátiával viseltetek irántuk. Több megoldás nincs. Van úgy hogy gondolok valamit, és azt gondolom, hogy nem akarom én azt gondolni. Hogy szégyenletes, meg különben is. Van hogy leírok valamit, és hosszan ecsetelem írásban, hogy nem úgy akarom én ezt leírni ahogy van. Szabódom. Böllérre engedem a szót. Rendesen. Fogalmam sincs mit szégyenlek, senki se ösztökél rá. Fogalmam sincs ki tett türelmetlenné, soha nem hajtott senki. (Tatár jóformán nincs is a szűkebb rokonságban). Vannak ám megérzéseim is, és kurvára nem merek hinni nekik már. Azért ennek ellenére, van hogy artikiulálom. Magam módján. Van hogy mondani akarok valakinek valamit (előttem a sorban, a porban), és fogalmam sincs hogy hogyan. Én bizonyos dolgokat elfelejtettem megtanulni, más dolgokat meg nem tudok megtanulni elfelejteni. Hülye ötleteim is akadnak szép számmal, ezeket szemrebbenés nélkül racionalizálom. Rendesen rosszul időzítek, nem akkor mondom a valamit és gyakran nem is annak. Van, hogy elképzelek egy mozdulatot, belül, nagyon belül, bent a fejemben, kurva sötét van, ezért hát ezt a mozdulatot csakis én látom, és amikor látom, akkor ezt mondom, pont ilyet akartam, és hogy milyen szerencsés fickó vagyok. Hogy mozdulat, hogy szó, ezt is gondolom, és nem érdekel hogy nincsen gazdája ezeknek, és az sem érdekel, ha gyarmat. Azt szeretném olyankor, csak azt szeretném, hogy bepermetezzen, az a valami. Hogy lenne egy eső, hogy egy eső lenne csak, az lenne és semmi más.
Van hogy örülök más bajának, mert olyan szép baja van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése