sebtolvaj

Az egyik lábam még itt, a  másik már elzsibbadt, elzsibbadt. Zsibbadás, ezt jó kimondani. Egy teremben ülök, a többi pionyírral, kezünkben a 20 filléres félfamentes, forgatjuk megszokott rend szerint. Ábrákat rajzolunk ki, alkalmazott morfológia. Mi ilyenek vagyunk egy kicsit ma. Szerintünk majd , úgy lesz vége, hogy ha egyszer vége lesz, hogy elmegyünk a Moszkva térre, és jön egy szörny aki megesz. Vagy nem jön semmi, csak elképzeljük és ráfogjuk a villamosra, hogy nekünk jobb rém is dukál, ilyen az, ha az ember unja, hogy ilyen gaztetteket indukál. És meglehet, hogy nem volt semmi, és az is lehet, hogy ez se lesz, azért jó ezt elképzelni, hogy megkeressük majd a nagy teret. Csodálkozni is lesz szavunk, a galmabszar az avaron, a metróban meg azt mondani, látod ott vagy, és az a rom, az éppen olyan, mint ha volnánk, és jó fehér a mi vitorlánk, nem mondj földet, - kérsz teát ? - te nagyon fázhatsz, és úgy olvadnánk a délutánban, a fény fröccsenne az arcon, karon. A kis pihékre is szemet vetnénk, kapva kapnánk, kérve kérnénk.