sebtolvaj

Egy napon elfogok utazni úgyis. Elfogok menni innen. El én.(Mondom úgy, mint hisztis picsa.) Nem mondom meg hogy hova, mert nem akarom tudni. Még visszajönnék a hátsóbejáraton, megszégyenülve leülnék vissza a helyemre, és úgy tennék mint ha ez az egész meg sem történt volna. Lapítanék, úgy tennék, mint aki sebezhetetlen, ezzel nem kis derűltséget váltanék ki minden bizonnyal. De aztán káromkodnék, hogy engem ne lásson senki fontosnak és hogy utálom ezt...a, aztán félbehagynám, mert nem tudnám befejezni úgysem, különéletet élnék. Leszakadva, akkor már leszakadva...nagyon is leszakadva. Innen. A nyitott idegvégződéseimet mutogatnám, kisfröccsért egy csehóban. Aztán elmúlnék, mint aki nem is volt. Amikor ez van, ez a tukma van, én ostoba leszek, mert azt várom másoktól elhinni, amire én képtelen vagyok. Dühöt érzek e haragot, vagy csak a semmi lehel ilyenkor rám, rózsaszín, gőzölgő nedves, reves orral? Nincsenek a semmiről, kialakult fogalmaim. Nem tudom, nem tudom, nem tudom, ez zakatol az agyamban, szétrobban a kazán, rövidre zárom magam. Rövidre zárlatolom magam, a rendszer leáll. Találtam hangot, találtam, néhány harmóniát, dúr is moll is vegyesen, gondoltam kötök rá masnit, hogy csupa kellem, talmi-szép,...hogy ezt majd beadom mint pirulát. A fülem pirul át, mit nekem a dúr a moll. Huncut a világ, és én nem jól igazodom. Abszolút. Hallásom van. Legyek a szacharinon. Lesz egy ilyen kép. Kell egy ilyen.