sebtolvaj

Rezdülésem van. Kétoldali és tüszős. Nagyon csúnya. Meglehet gyógyíthatalan. Mit lehet tenni, ha már van ez nekem, gondoltam rezdülök, elküldöm a zűrbe a lökéshullámaimat, némi fényjelenséggel megspékelve, mert vakítani az jó, meg vakulni is az. Aztán lesz valami, mert olyan nincs, hogy ne lenne semmi. Lehet abban valami célzatosság, hogy a kóborkutyák rendre odajönnek hozzám, mint leggyengébb láncszemhez. Észre kellene nekem az ilyesmiket, észre kellene, egy jó kis borogatás, priznic, egy kis balzsam, és nem csak mindig kibaszott szavak, és nem csak mindig kibaszott sandaság és nem csak a gyávaságból táplálkozó "ezt nem hiszem el". Pedig, de. Mindent elhiszek, van amit kényszeresen kétszeresen is. Az ingerelütek jönnek-mennek, adatelfolyás, buffer terror. Menjenek. El kellene, ebben a pillanatban menni valahova, és ha megérkeztem azt mondani: "itt vagyok, és nem akarok itt lenni". Sebtolvaj gondolt egy merészet, de ráomlott már megint.