Egyszer én azt mondtam valakinek, akinek a neve ugyan egyáltalán nincsen elfelejtve, de nem írjuk le...., szóval azt mondtam neki, hogy szeretlek. Ilyen sekélyes voltam. Ennyire tellett. De nem is ez a fontos, hanem, hogy most egyáltalán nem értem, hogy miért éppen neki mondtam, és miért éppen ezt mondtam én ennek a valakinek. Magamnak okoztam csalódást, de őt öltöztettem fel vele. Pedig csupasz, nagyon is csupasz minden, fogak, karmok, csontok vannak. Vibráló idegek, erek. Ma levetkőzik a világ és gyűlölöm, hogy nekem. Nem hibázhatok. Nem hibáztatok.
Szabadságon a józan ész, esténként (nem csak esténként) elszabadul valami, valami, ami hűvös, nyirkos és veszélyes. Mikroszkópom alatt nézem, absztrahálok. Inhalálok. Bejön az oxigén, kimegy a méreg. Bejön az oxigén, kimegy a méreg. Ellazulnak a végtagjaim, könnyű lesz a testem. Nem könnyű, csak más. 80 kiló hús.
És nem leszek már jó zenész.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése