sebtolvaj

Olyan mint ha mindig egy vonaton ülnék, persze lehet ez az érzésem, mert mindig is azon a vonaton ülök. Egyfolytában. Csak a személyzet változik, az utitársak, a szél járása, meg persze a fényviszonyok. E legutóbbiak talán mind közül a legfontosabbak, mert olyan súllyal tudnak jelen lenni, hogy bele is tud az ember sajdulni mindenestűl, úgy ahogy van, és mégis igyekszem róla, nem kellő mértékben tudomást venni. Egy fényérzékeny anyag ne törödjön azzal, hogy mi képeződik le általa, talán ez jár a fejemben. Azaz, hogy járna, mert ilyenkor mindig jön az elterelő ember, a centerbekk talán, a becsúszó(mászó) szerelésével, hogy még véletlenül se üvölts fel azon az istenverte vonaton, hogy, na végre gól. És ezúttel nem Ön. Törvényszerű, hogy jönnie kell, tehát jön is. Menetrendszerint. Ma épp egy hidrogénkezelt édesanya és az ő egyetlen szem fénye formájában. Olyan 3 éves gyerek, egyetlen szót tud, de azt üzembiztosan. A szó: Evetke, de nem jól artikulálja, ezért édesanyja ismételgeti neki (és kiröhögi), hogy nevelődjön az a gyerek, és amikor leszállnak majd, ne csak az út pora látszódjon meg rajta. Aztán ez a gyerek engem egyszer csak meglep. Azaz, önálló mondatot alkot, és erősen érdeklődni kezd, édesanyja, származását tekintve, talán Kína papucsa iránt, melyben barokkosan ötvöződnek, a néhány éve még oly divatos csótányroppantoként, a köznyelvben meghonosodott pszesudovasaló és a 70 évekbeli vietnámi papucsa elsődleges stílus jegyei. A színe meg rózsaszin, mert ezt is kérdezi a gyerek. De az anyja nem ezt mondja, azt mondja, hogy pink. A lábbeli talpán, az odalsó vastag részen felirat is van, és hát milyen egy gyerek (na jó ez nem olyan gyerek, de ennyiben mégis). Az oldalsó felirat, a felület tágasságát kihasználva erősen bold stílussal az van írva, hogy Onyx. A gyerek firtat. És végre eljöhet a perc, amikor az anyaságot a maga valójában kiteljesedni láthatom, egy Máv-szerelvényen. Mindig olyan heylről jönnek az ilyen dolgok, ahol az ember nem is számít rá. Anya elmondja, hogy az Onyx egy madár, de elégett. A gyerek további kérdéseire még az is kibukik belőle, hogy ez egy szimbólum, de ravasz anyával van dolgunk, ennek bővebb taglalásába már nem bocsátkozik. Aztán leszállnak, vagy el, már meg nem mondanám. Itt hagynak egyedül. Mint egy csomagot. És valóban egy csomagot hagynak itt, de a csomag az nem én vagyok, az nekem van itt hagyva, mintegy gombóc a torokban formájában. Szem és fültanú voltam, és szégyellem magam. Valamit én elloptam azt érzem, és azt is egyszerre, hogy én vagyok az aki egyúttal ki is van fosztva. Hülye érzés. Az élmény tovább görög. Azon töprengek, hogy van e menny valójában, és ha van, akkor vagyok e annyira lelkiszegény, hogy bizakodóan tekintsek a jövöbe... Mert, lényegében ez deklarálva is lett, egy bizonyos hegyen történt beszéd alkalmával, ha jók az emlékeim nem is akárki által..., csak olyan szőrmentén lett megfogalmazva azért az, hogy jól van no, Onyx papucsosok jobbra. A többiek cseszhetik. Vagy nem tudom jobban ki kellett volna bontani ezt az egészet, mert persze ismerek én néhány olyat, aki olvasni is alig, de azt gondolom, hogy feltétlenül a paradicsomban a helye, és nem is mint recepciós...Nem tudom, megváltoznak a fényviszonyok és akkor mindig valami valamire mutat. Hiperlink az egész világ, de azt hiszem ezt már valaki mondta, vagy 500 éve is megvan. Emlékszem, úgy 20 éve én meg hol azzal vigasztalom, hol fenyegetem magam, hogy a tudáshoz a féltudáson át vezet az út. Van amikor el is hiszem ezt magamnak.