Hozzák a kis zöld sámlijaikat majd az unokáim. Mint ahogy én is elkezdetem hurcolászni így nyaranta, a nagyanyám kertjében, és követtem őt. Míg répát egyelt, kapált, vagy a tyúkoknak vettet némi eleséget. Mentem utána és mindig ideiglenes székhelyeken üléseztem, a vetemények között...és kérdeztem, mi volt amikor én még nem. Nem tudom honna jött kiváncsiság volt ez, de tetszett, ahogy elmondta, volt idő, mikor egy egész lovaskocsinyi csányi dinnyét vett (alkalmi vétel) és alig lehetett bemenni az amúgy hatalmas döngölt föld padlójú kamrába.(Még most is érzem a meztelen talpamon, ha akarom). És elmondta milyen grófkisasszonyoknak volt cselédje, és melyiknek mi volt szokása, ma ezt allűrnek nevezzük, de akkor még szokásnak hívtuk. Mi. Beszélt róluk, hogy hogyan éltek, és egy szemernyi irígységre nem emlékszem vissza, ilyenre nem emlékszem a hangjában, most azt gondolom joggal lehetett volna dühös. Ők még tán olyanok voltak, mint az indiánok, ami volt az vették tudomásul, minden erőlködés nélkül, könnyeden. Nagyanyám volt az utolsó mohikán, az én utolsó mohikánom. Gondolom mindenkinek meg van az ilyen, utolsó mohikánja, akit aztán elgázolt a fentartható fejlődés, vagy csak egyszerűen a kora. Elővetettem vele a régi tábori képeslapokat, melyet első férje írt a háborúból, tintaceruzával, gyöngybetűkkel. Mindegyik ugyanúgy kezdődött...Drága Pacikám:) - ez is tetszett.(ezek a koporsóban nyugszanak, úgy kérte, a feje a lá tegyük) - ezzel meg meghatott, pedig hát...,nem sok fogalmam volt nekem még akkor, hogy a szív majdnem, hogy a hús által körbehatárolt térfogat. Hogy majdhogy csak az. Jóformán.
És akkor ott tartottam, hogy jönnek az unokák, a zöldre mázolt sámlikkal, és kérdezik, mi volt amikor még ők nem...és azt kell majd mondanom, nem tudom, kérdezzétek a dédanyátokat....és ha, ne adj isten meghalnék, elpatkolnék, beadnám a kulcsot, elfogyna a szusz, akkor a fejem alá tegyetek egy monitort. A biztonság kedvéért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése